Egy misztikus, középkori szakácskönyv

Hildegardis Bingensis (Szent Hildegard) 12. századi természettudományi enciklopédiája nemcsak tudománytörténeti, hanem gasztronómiai szempontból is érdekes. Nem hagyományos értelemben vett szakácskönyv ugyan, de nagyon sok „Isten által sugallt”, éppen ezért gyógyhatású receptet is tartalmaz. Egy-egy ilyen misztikus középkori étel elkészítése sokszor a legkülönfélébb, s talán már a középkori Németországban (Hildegardis ugyanis a Rajna menti Rupertsbergben alapított kolostort) is nehezen beszerezhető alapanyagokat igényelt. Nemcsak különleges, olykor valóban csak a középkori ember túlfűtött fantáziája által elképzelt állatokról és növényekről van szó (melyekről a középkori szerző talán a keleti forrásokra is támaszkodó s szintén fantáziadús ókori természettudósok műveiben olvashatott), hanem a legértékesebb drágakövekről is, melyek az ételbe (forralt borba, levesbe) téve vagy hozzáérintve a leghétköznapibb eledelt is csodatevő gyógyhatásokkal ruházták fel. Az ételek elkészítése Hildegardis leírása alapján nem egyszerű, hiszen ahogy a természeti jelenségek ismertetésekor sem törekszik pontos, forrásokkal és megfigyelésekkel alátámasztott leírásokra, úgy az ételekről, gyógyító szerekről sem ad pontos leírást – nem közli a hozzávalók pontos mennyiségét (legtöbbször csak annyit ír, hogy „nem túl sok”, „egy kevés” mennyiségre van szükségünk), s gyakran a korabeli főzési szokásokra hivatkozik, anélkül hogy pontos leírást adna róluk (pl. „főzzünk levest a szokásos módon”). A megértést tovább nehezíti Hildegardis hiányos latinsága: „isteni sugallatra” tanult meg ugyanis latinul (az ő korában a nőket csak a zsoltárok és az egyházi énekek megértésére tanították), ezért – bár igyekezett körülírni mondanivalóját – mondatai gyakran homályosak és félreérthetőek maradtak. Hildegardis isteni sugallatra egy másik, különleges nyelvvel is kapcsolatba került: ez az ún. lingua ignota (ismeretlen nyelv), ám ennek szavait csak verseiben használta fel. Tudományos műveiben viszont gyakran folyamodott anyanyelvéhez, a némethez, azokat a fogalmakat, melyeket latinul nem ismert, vagy melyek jelentését nem tudta biztosan, németül is megadja. Gyakran azonban ez sem jelent segítséget, még korunk német kutatóinak sem, hiszen a 12. századi német nyelv nagymértékben különbözik a maitól, nem beszélve a Hildegardis által használt tájszólásról s a fonetikus átírásról, mellyel gyakran egész kifejezéseket is egy szóvá von össze.

Hildegardis fő célja a természet leírása mellett: tanácsokat adni az egészséges életmód, a betegségek megelőzése érdekében. Mindig figyelmeztet rá például, kinek melyik állat húsából, vagy melyik növényből szabad ennie. A strucchúst az epilepsziás embernek ajánlatos gyakran fogyasztania, de a kövér embereknek is nagyon hasznos, a soványaknak viszont nem ajánlatos enniük, mert túl „erős”. A melankolikusoknak a struccmáj fogyasztása tesz jót. A strucc tojását viszont senki ne egye meg, mert az mérgező! A pávahúst Hildegardis szerint sem az egészséges, sem a beteg embernek nem szabad megennie, de érdekes módon lebeszél minket a nálunk általánosan fogyasztott sertéshúsról is, mert a disznó tisztátalan állat, ezért húsa nem egészséges. Csak a nagyon beteg és „kiszáradt” ember ehet malachúst, abból is csak nagyon keveset, de amint felgyógyul, többet ne egyék belőle, mert csak növeli majd a betegségeit. Fogyasztható viszont (ha csak különleges esetben is) a teknősbéka, mely akkor hasznos, ha valaki mérget evett vagy ivott: ilyenkor az egész teknősbékát porrá kell zúzni, egy kevés liszttel és vízzel összekeverni, kis kalácsokat formázni belőle, ezeket kemencében vagy „a napon” megsütni, majd tojjással kell fogyasztani ahhoz, hogy a méreg nátha vagy ürítés útján távozzék a szervezetünkből. Különös szempontokhoz köti Hildegardis a kender fogyasztását. Általában véve megállapítja, hogy a kender gyógyhatású, könnyen emészthető, és az ember rossz nedveit csökkenti. Akinek azonban fáj a feje vagy – ahogy ő írja – „üres az agya” (vacuum cerebrum habet), annak a kenderfogyasztás fájdalmat okoz, az egészséges embernek, vagyis annak, akinek „tele van az agya”, viszont nem árt.

A baj megelőzése érdekében leírja a mérgező állatokat is. Figyelmeztet például, nehogy együnk vagy igyunk hígítatlan sárkányvért, skorpiót vagy mérges pókot, mert nyomban meghalunk. Vannak olyan állatok is, amelyek nem ehetők ugyan, de gyógyszerként bizonyos testrészeik hasznosíthatók. A misztikus középkori állat, az egyszarvú például (melyet csak szűz lányok segítségével lehet megfogni), a leprát gyógyítja: az egyszarvúmájból, zsírból és tojássárgájából készült kenőcs biztosan meggyógyítja a leprát, „hacsak a beteg meg nem hal”, vagyis „hacsak Isten másképp nem akarja”.

A drágakövek, bár önmagukban nem fogyaszthatók, csodatevő erejükkel hozzájárulnak más ételek gyógyító hatásához. Ha például valakit rémképek és mágikus szavak varázsolnak el, és eszét veszti tőlük, fogjon egy búzakenyeret, felső héját kereszt alakban vágja ki, egy hiacintot húzzon végig először a vízszintes vágás mentén, s mondja ezeket a bűvös szavakat: „Isten, aki a parancsát megszegő Sátántól elvette a drágakövek ékességét, tőled, N., távolítson el minden rémképet és minden mágikus szót, és szabadítson meg téged az őrültség fájdalmától!” Majd a hiacintot újabb bűvös formula kíséretében függőlegesen is végig kell húzni a meleg kenyéren, s a kenyeret a kivágás mentén meg kell etetni a beteggel. Evés vagy ivás közben a legjobb, ha topázt tartunk az ujjunkon, így elkerülhetjük azt, hogy valaki megmérgezzen bennünket. A topáz ugyanis ellenáll minden méregnek, úgy, ahogy a tenger sem visel el semmilyen szennyet. Ha tehát valamilyen ételben méreg van, s a topáz ennek közelébe kerül, nyomban „izzadni” kezd, mint ahogy a tenger habzik, ha szennyeződés kerül bele.

A mellékelt ételleírások és gasztronómiai jó tanácsok Hildegardis latinul írt Physica című művének részletei, nem hagyományos értelemben vett receptek tehát, elkészítésükhöz saját ötleteinkre is szükség van, de nagyon sokat elárulnak a középkori ember gondolkodásáról és életviteléről.

Szívderítő szerecsendió-kalács

Ha valaki szerecsendiót eszik, szíve nyílt lesz, érzékei pedig tiszták. Végy egy kis szerecsendiót, ugyanolyan mennyiségű fahéjat és egy kis szegfűszeget, zúzd porrá, s ebből a porból finom búzaliszt és kis víz hozzáadásával készíts kalácsot. Ha ezt az ételt gyakran fogyasztod, szíved és lelked keserűsége megszűnik, eltompult érzékszerveid nyílttá, lelked vidámmá, érzékeid tisztává válnak. Csökkenti az emberben levő rossz nedveket, s a vérbe jótékony levet bocsátva erőssé tesz téged.

Kömény hányinger ellen

Akinek hányingere van, vegyen köményt, borsot és kakukkfüvet, ezeket porítsa és keverje össze úgy, hogy 3/4 rész borshoz és kakukkfűhöz 1/4 rész köményt tegyen. A port adja finomra őrölt liszthez. Tojássárgájával és egy kis vízzel készítsen belőle kalácskákat, forró kemencében vagy hamuban süsse meg, és így fogyassza.

Ponty étvágytalanság ellen

Aki lázas vagy étvágytalan, főzze meg a pontyot, utána vágja le a fejét, szelje ketté, és tűzön perzselje meg. Majd tegye borba, adjon hozzá egyharmad rész ecetet, öntsön rá egy kis mézet, és így fogyassza.

Petrezselymes bor

A petrezselyem, mely szélből és nedvességből keletkezik, sokkal egészségesebb nyersen, mint megfőzve. Ám akinek a szíve, lépe vagy az oldala fáj, főzze meg a petrezselymet borban, adjon hozzá egy kis ecetet és jó adag mézet, aztán szűrje át egy kendőn. Igyon a főzetből gyakran, és meggyógyul. Akinek azért fáj a gyomra, mert fokhagymát evett, gyorsan egyen rá petrezselymet, s a fájdalom mérséklődik.

Gombaleves borral

Akinek a tüdeje vagy a szíve fáj, főzze meg a gombát borban, adjon hozzá egy kis köményt és egy kevés zsírt. Az így készült leves s a benne főtt gomba is fogyasztható.

Gyógyító bableves

Akinek a zsigerei fájnak, főzze meg a babot vízben, adjon hozzá egy kis zsírt vagy olajat, majd a babot eltávolítva a levest forrón fogyassza. Gyakori fogyasztás esetén az ember belső részeit gyógyítja.