Egy ember a parton

Vígan hömpölygött a Bódva a szépen kivájt mederben. Bár vizét kissé kakaószínűvé keverte a hétvégi esőzés, az mégis vidáman nyaldosta a part menti köveket. Néha csipkés fodrokon, máskor fátyolos, dús habokon keresztül mosolygott rá a medrét szegélyező fűzfákra. Amazok kedvesen bólintottak rá a régi ismerősre, és lombjukkal igyekeztek integetni fodros barátjuknak. De sok vihart megértünk már együtt! – mondta az öreg fűz kanyargó cimborájának. – Emlékszel, mennyi mindent hordoztál hátadon az utolsó árvíz idején. Azt a cifra zománcos lábast még biztos ma is keresi a gazdasszony. Vagy azt a szép szál gyalult deszkát – tudod, ami két napig itt forgott a sodrásomban –, hát azt biztos sajnálta a gazda, hogy nem a padra rakta fel száradni. ĺgy beszélgettek egymással, mikor egy ember alakját vélték felfedezni a Bódva partján. Arca ismerős volt, hiszen már máskor is látták errefelé kószálni. Valami furcsa rettegés kerítette hatalmába őket. Nem tudták pontosan, mi az, amitől félniük kell, de mindketten érezték, nem jó szándék vezérelte errefelé nem várt ismerősüket. A fűzfa lombjait széthajtva próbálta kilesni a jövevény szándékát. Amaz mogorva ábrázattal, kezében egy jókora, tömött műanyag zacskóval éppen a fűzfa irányába vette lépteit. Nem nézett se jobbra, se balra, csak ment egyenesen a meder felé, mint aki biztos benne, hogy senki se látja. A fűzfa, amikor felismerte, mi is van valójában az ember kezében, felkiáltott: – SZEMETESZSÁK! NE! EZT NE!

De hiába tiltakozott, emberünk megállt a tövében, és kezdte kioldozni a fekete zsák száját. A fűzfa tehetetlenségében szomorún leeresztette lombját a Bódva vizére, és együtt várták az elkerülhetetlent. Amaz meg, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, beleöntötte a zacskó tartalmát a vízbe. Azaz hogy csak szerette volna, mivel a szél több műanyag palackot meg újságpapírt felkapott, és néhány méterrel arrébb széthintette. Erre emberünk félve, hogy nyomot hagy gyalázatos tette bizonyságául, elkezdte felkapkodni és a vízbe dobálni a szétszóródott szemetet. Iparkodott, nehogy valaki meglássa, így néhány perc alatt utálatos szeméttakaró lepte el a Bódva vizét. Volt abban minden, mi szem-szájnak undora. Tejeszacskó, ilyen-olyan műanyag palack, összegyűrt újságpapír, cigarettadobozok, meg még ki tudja, miféle fityfene. Ott úsztak egymás mellett, undorítón, mint a kutyahányás.

Sírtak a fűzfák és sírt a Bódva is. Sírt, mert szomorú, nehéz üzenetet vitt a végtelen tengerek felé.

Az ember üzenetét, aki nem tudta megbecsülni sem a paradicsomi életet, sem a kiűzettetésben néki szánt földi jólétet.