Egy csillagév küszöbén

Stefan Zweigről van szó, aki a huszadik század egyik legförtelmesebb állami terrorja elől menekülvén „az emberiség csillagóráiról” írt. Azokról a ritka pillanatokról, amikor a Történelem szó joggal íródik nagybetűvel. Amikor a világ sorsát formáló politikai és gazdasági hatalmasságok konfliktusának és/vagy együttműködésének feszültsége olyan fényforrást gerjeszt, amely megvilágítja az egész látóhatárt.

Decembert Európa, és ezen belül a mi számunkra az tette valóságos csillaghónappá, hogy megnyílt előttünk az egyesült Európa kapuja, és a magyar történelemben először lehetőség nyílik arra, hogy ilyen integráció folyamatában lassan, de biztosan begyógyuljanak réges-régi sebek, és fokozatosan elapadjanak a réges-régi gyűlöletek forrásai.

Ezt a világ (benne Európa, s Európában mi) nem szemlélhette maradéktalan örömmel. Hiszen a politikai égbolton végigvonult egyre fenyegetőbb fényt sugározva a háború csillagképe. A legfontosabb kérdés, amelyet e csillaghónap csillagévvé fordulásakor bárki feltehet, egyszerű és így hangzik: lesz-e háború? Ma a szakértők, államférfiak és agytrösztök többsége Magyarországon, Európában és a tengeren túl egyaránt igennel válaszol erre a kérdésre. Nagyon szerényen és halkan, bevallva a tévedés lehetőségét is (ahogy ez egy pesti laptop előtt üldögélő hírlapíróhoz illik), a magam részéről nemmel válaszolnék. Vagy kicsit talán óvatosabban: nem biztos, hogy el tud hangzani a tűzparancs. A döntés még lebeg béke és háború között – mint Mohamed koporsója ég és föld között.

Az amerikai nyomás óriási.

William Tecumseh Sherman tábornok, aki az amerikai polgárháborúban az északiak egyik legsikeresebb hadvezére volt, majd az amerikai hadsereg főparancsnoka lett, ebben a minőségében azt mondta: „Csak azok kiáltanak hangosan vér, bosszú és pusztítás után, akik még sohasem sütöttek el fegyvert, sohasem hallották a sebesültek sikoltását és nyöszörgését.” Ezt az idézetet az egyik legmélyebben gondolkodó amerikai publicista, William Pfaff bányászta elő azért, hogy leírhassa utána a következő sorokat: „Az esztendő vége háborús árnyékkal borít be minket. Semmi sem veszélyesebb, mint amikor értelmiségiek egy bizonyos csoportja hatalmat kap arra, hogy ráerőltesse nézeteit a világra. Washingtonban egy neokonzervatív ideológiai frakció óriási nyomást fejt ki egy Irak elleni háború megindítása érdekében, mert úgy véli, hogy a csatatér túloldalán majd ragyogó jövő köszönt rá.”

Az nem kétséges, hogy a világ szebb és biztonságosabb lenne Szaddám Huszein diktatúrája nélkül. Arról azonban megdöbbentően kevés igazi információ áll rendelkezésre, hogy az iraki diktátor mennyire veszedelmes a külvilágra. Eddig ez a hónap sem adott erre meggyőző választ. December 8-án, a mohamedán világban szigorúan betartott böjti hónap, ramadán utolsó napján Szaddám emberei (híven ahhoz, hogy Bagdad egész idő alatt sorozatos engedményekre játszik, ezzel zavarván az amerikai terveket) elkészítette 11807 oldalas jelentését a Biztonsági Tanács számára.

A tanács határozata, mint emlékezetes, azért születhetett meg, mert kötelezték Bagdadot az ENSZ vizsgálóbizottságával való teljes együttműködésre, viszont a BT nem fogadta el azt az eredeti amerikai követelést, amely szerint az együttműködés korlátozása esetén a Fehér Ház automatikusan kiadhatja az Irak elleni tűzparancsot. Ha az ENSZ úgy ítélné meg, hogy Irak valóban megsérti a BT-határozatot, Washington akkor sem indíthat automatikusan háborút. Ehhez a tanács újabb döntésére van szükség. Az amerikai vezetésben Bush elnök háta mögött Cheney alelnök és Rumsfeld védelmi miniszter vezetésével működik az a bizonyos „neokonzervatív ideológiai frakció”, amely hajlamos lenne arra, hogy – Rumsfeld szavaival – „Amerika nem szükségszerűen várja meg az ENSZ jóváhagyását arról, hogy lecsapjon Bagdadra”. Ez a megjegyzés része az amerikai nyomásnak. Ám egyben azt a felismerést is rejti, hogy Rumsfeld érzékeli az időzavart, amely esetleg meghiúsíthatja a kidolgozott menetrendet.

Szaddám továbbra is az engedmények taktikáját játssza. A hónap derekán Fareed Zakaria amerikai politológus, a legbefolyásosabb amerikai külpolitikai folyóirat, a Foreign Affairs volt főszerkesztője egy cikkben azt írta: „A Bush-adminisztrációnak ki kell kényszerítenie egy válságot. Ha néhány héttel december 8-a után ez nem következik be, akkor az akció megindítására irányuló nyomás foszlani kezd, és az időjárás jövő év őszéig gyakorlatilag lehetetlenné teszi a támadást. Ezt a filmet pedig nem lehet újra műsorra tűzni.”

A helyzetnek megfelelően december második felében az amerikai nyomás a felügyelőbizottság mandátumának nevezetes ötödik pontjára összpontosult. Ez elvben felhatalmazza a vizsgálóbizottságot, hogy akadálytalanul kérjen információt iraki tudósoktól. Sőt szükség esetén családjukkal együtt joga legyen Irakon kívül biztonságba helyezni őket. Egyetlen feltétel van: az érintett személy beleegyezése. A New York Times jellegzetesen fogalmaz: „A vizsgálóbizottság vezetőjére, Blixre összpontosul a nyomás, hogy családostul kivigyen iraki tudósokat az országból. Vallomásuk ugyanis olyan adatokat szolgáltathat, amelyek alapján Amerika háborút indíthat. Blix eddig nem kapta be a horgot.” Mindezek alapján a sorsdöntő kérdésre (lesz-e háború vagy nem) adott halk „nem” véleményemet úgy pontosítanám, hogy a vizsgálóbizottság végső jelentését január 27-én terjeszti a Biztonsági Tanács elé, és ennek vizsgálata legalább néhány hétig eltart. Ezért a Washington Post ma úgy fogalmaz: „A többség arra teszi a tétet, hogy a háború februárban kezdődik, vagy ha nem, akkor csak 2003 őszén. Március végétől szeptemberig ugyanis gyakorlatilag az időjárás lehetetlenné teszi a hadműveleteket.” 2003 őszén azonban már indul a következő amerikai elnökválasztás gépezete, és a republikánusok hatalmon lévő ultrakonzervatív szárnya kénytelen lesz mérlegelni egy ismeretlen következményeket hozó közép-keleti háború és a választási kampány kibontakozása közepette a két eseménysorozat kölcsönhatásait.

Annál is inkább, mert a Financial Times hó végi washingtoni tudósítása szerint „a Huszein elleni politikai támadások hosszú hónapjai után a legújabb Gallup közvélemény-kutatás szerint az amerikaiak 66 százaléka úgy véli: nem elég kijelenteni, hogy az irakiak által készített jelentés pontatlan. Ilyen alapon nem lehet támadást indítani, és Amerikának várnia kellene, míg az ENSZ-megfigyelők igazi, kemény bizonyítékot találnak arra, hogy az iraki diktátor hazudott.”

Az amerikai közvéleményben felbukkanó szkepticizmus első jelei távolról sem azt jelentik, hogy nem működik tovább a szeptember 11-i al-Kaida-terrortámadás pszichológiai sokkhatása. Azt a felismerést viszont tükrözheti, hogy (ha Afganisztánról még el is lehetett hinni, hogy az al-Kaida és általában a terrorizmus elleni harcról szólt) az Irak elleni háborús terveknek más céljuk van. Ezt a célt az invázió hívei immár pontosan meghatározzák.

A CIA egyik volt vezető tisztségviselője, Kenneth M. Pollack, aki jelenleg a Brookings politológiai agytröszt munkatársa, feltűnést keltő könyvet írt A fenyegető vihar: miért kell lerohanni Irakot? címmel. Végkövetkeztetése így hangzik: „Az invázió minden kockázata ellenére is az egyetlen lehetőség arra, hogy biztosítsuk: Szaddám Huszein sohasem fenyegetheti a régiót, és nem okozhat nemzetközi nukleáris válságot. Ha nem indítunk inváziót, annak kockázata nukleáris háború vagy a Perzsa-öböl olajtermelésének teljes elpusztítása lenne. Ez mérhetetlenül súlyosabb még a legnagyobb inváziós kockázatoknál is.”

Ez meglehetősen világos beszéd, amely egy irracionális és egy racionális érvre bontható. Az irracionális az, hogy egy Irak kapacitású hatalom nukleáris veszélyt jelentene az Egyesült Államokra. A racionális pedig az, hogy a Perzsa-öböl olajellátásáról van szó.

Az amerikai trend változásának ereje persze még így is elhalványul Európa viszolygása mögött. Ennek gyökereit Michael Elliot amerikai politológus egy évzáró esszében a következőképpen fogalmazza meg: „az európaiak látják, hogy az amerikai katonai erő egy bizonytalan politikai cél érdekében jelenik meg a világ különböző pontjain. És pontosan tudják, hogy mit látnak. Egy birodalmat látnak, és a legrosszabbtól tartanak. Ha ugyanis van axiómának tekinthető tétel a modern európai politikai gondolkodásban, az így hangzik: a birodalmakat könnyek mossák el.”

Európa – a britektől a hollandokon, franciákon, németeken és portugálokon át az oroszokig – valóban megtanulta, hogy a birodalmakat „könnyek mossák el”.

Az amerikai birodalom lehetősége által keltett aggodalom árnyékot vet a kibővítésre. Arra a nagyszerű pillanatra, amikor az Európai Unió kastélyerődjét körülvevő vizesárokra ráeresztették az utat szabaddá tevő felvonóhidat. „Egy ilyen történelmi pillanatot – írja a Financial Times – ujjongásnak kellene kísérnie. Mégis érezni, hogy valami hiányzik. Talán ingerlő bizonytalanság, amellyel Európa a maga jövőjét szemléli, miközben kényelmes klubból egyre inkább multilaterális szervezetté válik?” Ennek a bizonytalanságnak az igazi oka sokkal mélyebb, mint az unió kiterjesztésének nálunk is tárgyalt vitái. És nem független a Közép-Kelettől. Dominique Moisi, a francia Nemzetközi Ügyek Intézetének vezetője kiásta valahonnan William Penn, az amerikai Pennsylvania állam kvéker alapítójának 1693-ban írt egyik tanulmányát. A tanulmány afféle vízió egy eljövendő egyesült európai államról, amelynek még „a törökök és a moszkoviták” (The Turks and Muscovites) is tagjai lehetnének. Moszkvát egyelőre inkább hagyjuk. Törökország azonban éppen Irak miatt valóságos próbaköve lett az Európai Unió jövőjének és jellegének.

Egyszerre vet fel két kérdést: hol vannak Európa határai, és keresztény klub maradhat-e az unió?

A törökök hosszú évek óta hiába kopogtatnak az unió kapuján. Most azonban Washington az uniós viták középpontjába állította Ankara felvételét. „Kedves Jóska! – kezdődött Colin Powell amerikai külügyminiszter levele német kollégájához, Joschka Fischerhez. – Az Egyesült Államok ugyan nem tagja az Európai Uniónak, de...” Ezután következett az a követelés, hogy az EU ajánljon a törököknek szilárd időpontot a felvételi tárgyalások megkezdésére. Erre azért lenne szüksége Washingtonnak, mert a NATO-tag Törökország határos Irakkal, és az lenne a feladata, hogy a háborúban északi frontot nyisson, majd pedig évekig részt vegyen a Szaddám megbuktatását követő megszállásban.

Nem független Irak ügyeitől az EU három legfontosabb tagállama, Nagy-Britannia, Franciaország és Németország viszonyának módosulása sem. Az alapellentét az, hogy a brit munkáspárti kormány a leghatározottabban támogatja a washingtoni „neokonzervatív ideológiai frakció” közép-keleti politikáját. Ez – legalábbis ebben a viszonylatban – tönkretette azt a kapcsolatot, amely a Clinton-korszakban bontakozott ki az akkor „szociáldemokratizáló” Fehér Ház, a munkáspárti Blair és a szociáldemokrata Schröder között. A változás ismét közelebb lökte egymáshoz a franciákat és a németeket. De nem tette érvénytelenné De Gaulle régi megállapítását, aki negyven évvel ezelőtt német partnerének, Konrad Adenauernek azt mondta: „Ez a két ország olyan, mint két kimerült birkózó, akik csak akkor tudnak állva maradni, ha egymásnak támaszkodnak.” Tekintettel arra, hogy Németországot súlyos gazdasági problémák gyengítik, a francia „birkózó” támaszkodás közben kihasználta ezt a viszonylagos gyengülést. Októberben Chirac és Schröder megállapodtak abban, hogy a francia érdekeket eminensen szolgáló EU-agrárrendtartás 2006-ig változatlan marad.

Most Schröder mintha benyújtaná a számlát az amerikaiak közép-keleti politikáját egyébként is gyanakodva szemlélő Chiracnak. A német kancellár éppen karácsony napján megismételte: Németország nem vesz részt egy Irak elleni esetleges háborúban. Változatlanul fenntartja tehát azt a választások előtt hangoztatott álláspontját, amely a német–amerikai viszony rendkívüli elhidegülését okozta. Mi több, ezzel párhuzamosan kormányának egyik minisztere bejelentette, hogy a német diplomácia változatlanul meg akarja akadályozni a háborút. Arról beszélt, hogy remélhetőleg további európai államok is csatlakoznak ehhez az erőfeszítéshez, és „együtt küldenek határozott jelzést” az amerikai kormánynak. A „további európai államok” kifejezés értelemszerűen elsősorban Franciaországra vonatkozhat. Párizs egyelőre néma. Nem tudni, hogy ideiglenes erőfölénye helyzetében hajlandó lenne-e Schrödert kezdeményező pozícióba segíteni.

Ami a második nagy kérdést illeti, hogy keresztény klub maradhat-e az unió, azt elsősorban a brit sajtó veti fel. A kiindulópont általában Giscard d’Estaing, az EU alkotmányozó konvenciója elnökének emlékezetes megjegyzése arról, hogy Törökország befogadása „Európa végét jelentené”. A nagy hírű londoni Birkbeck College történészprofesszora szerint Giscard megjegyzése annak a szemléletnek a maradványa, mely az európai értékeket a kereszténység és a római jog szimbiózisának tekinti. Ezzel szemben Európa lakosainak „fel kell ismerniük, hogy nagyszabású bevándorlás nélkül az unió nem tudja biztosítani hosszú távú stabil növekedését. A választóvonal tehát a gazdasági prosperitás és a régi keresztény klub maradványának fenntartása között van.”

Félreérthetetlen, hogy a brit irányból érkező (bár gazdaságilag és demográfiailag indokolt) bírálat közvetlen célja a török EU-felvétel támogatása, és így illeszkedik az iraki háborúval kapcsolatos sokoldalú vitához.

Végül: néhány mondat arról, hogy mennyiben érinti az iraki háború problematikája Magyarországot. Az előzmények az Orbán-kabinet időszakára nyúlnak vissza, miután amerikai, illetve NATO-oldalról súlyos szemrehányások érkeztek a NATO-tagságból fakadó kötelezettségek teljesítésével (pontosabban a teljesítés hiányával) kapcsolatban. Várni lehetett, hogy az új kormányt ebben a vonatkozásban is „tesztelni” fogja Washington. Az ellenzék ezt nem tudta, vagy nem akarta érzékelni, és magatartásának a következménye volt a békefenntartó feladatokra szánt néhány tucat főből álló hivatásos önkéntes katonai egység afganisztáni kiküldésének parlamenti elutasítása. A folyamat továbbgördült, és így került sor több ezer iraki emigráns kiképzésének tudomásulvételére a taszári amerikai bázison, a magyar tárgyalófél korlátozó feltételeinek (a táborelhagyás tilalma) közlése után. Rumsfeld védelmi miniszter egy washingtoni sajtóértekezleten így válaszolt arra a kérdésre, hogy az iraki emigránsok kiképzésének helyszíne Magyarország lesz-e: „Ha azt mondanám, igen, azt sugallná, hogy ez az egyetlen hely, ahol a kiképzés folyhat, ami nem lenne pontos. Nem lenne szükségszerűen pontos. Bár az is lehet, hogy nem lenne pontatlan.” Ezt a tájékoztatást tudatos határozatlanság jellemzi, de nem ez a probléma. Különösen azért nem, mert ha szóba kerülne az elutasított afgán kontingenshez hasonló nagyságrendű magyar katonai egység Irakba küldése, akkor ismét számolni kellene az ellenzék elutasító voksaival egy kétharmados döntést igénylő parlamenti szituációban.

Mindez arra vezetett, hogy nem az ország számára leginkább elfogadható amerikai, illetve NATO-igények teljesültek. Emigránsainak kiképzése egy kemény próbatétel előtt álló diktatúra számára nyilván sokkal irritálóbb és ezért esetleg komolyabb kockázatokat gerjesztő tényező számunkra, mint egy kis létszámú hivatásos katonákból álló egység megjelenése lehetne egy feltehetően több százezres nemzetközi katonai felvonulás keretein belül.

Ez egyelőre epizód. De zavaró epizód egy olyan esztendőben, amelyet egyébként az jellemez, hogy a két legfontosabb gócponton, Washingtonban és Moszkvában a magyar külpolitika stratégiai értékű eredményeket ért el. Mindkettő jellegzetesen kármentő akció volt: az arroganciával párosuló tapasztalatlanság által okozott idegenkedést sikerült feloldani.

A világ igazi értékítéletét mindenesetre mutatja, hogy a nemzetközi sajtóban az esztendő végén valójában egyetlen magyar véleményét kérdezték a politikáról: egy íróét. Kertész Imre a Newsweek ünnepi számában egyszerre beszélt terrorizmusról és Európáról. ĺgy: „Nem nemzetek között van konfliktus. Hanem az egyik oldalon racionalizmus és fanatizmus között. A másikon kultúrák között, amelyek nem képesek egymást megérteni. Aggodalmak és kérdések dzsungele ez, arcunkba bámuló vadállatokkal és vastag gyökerekkel, amelyekben megbotolhatunk.”

Van rá esélyünk, hogy a decemberi csillaghónap után csillagévre fordultunk át. Hogy annak a fénye biztató vagy riasztó látóhatárt világít majd be, még nem tudhatjuk.

De vigyáznunk kell. Az aggodalmak és kérdések dzsungelében nem szabad megbotlanunk a mégoly mélyre hatoló vastag gyökerekben.

A vadállatokat pedig ajánlatos kerülni.