Edinburgh, 2005. szept. 11.

Az iskolából, óvodából jövet útba esik egy újságárus, akinél természetesen édességet, cukorkát, csokoládét is kapni. Éppen egyezkedtem a gyerekekkel, hogy mindenki csak egy-egy darabot vehet, amikor valaki magyarul szólított meg. Nem jellemző ezen a környéken, így azonnal szóba elegyedtünk. Új ismerősünk családjával csupán két hete költözött a szomszéd utcába. Tulajdonképpen a gyerekek meg én februártól csak egymás között használjuk a magyar nyelvet, ők meg a másfél éves angliai tartózkodásuk alatt szintén nem akadtak magyar családra, így nagy volt az öröm. Kislányuk lányommal egyidős, és mint kiderült, egy iskolába járnak. Megegyeztünk, hogy a vasárnapot együtt töltjük, és ismerkedünk. Aznap gyönyörű időre ébredtünk, így azonnal telefonáltam, hogy mit szólnának a tengerparthoz. Kedvelt helyünkre, Tyningham csodálatos, homokos tengerpartjára kalauzoltuk új ismerőseinket. A látványtól el voltak ragadtatva, a gyerekek azonnal nekifogtak a játéknak. Ez igazi paradicsom a kisgyerekes családoknak, a part biztonságos, belátható, szabadon lehet engedni a mozgásra vágyó gyerekeket. 11 óra körül érkeztünk, a tenger ilyenkor körülbelül 500 méterre van attól a füves résztől, ahová mindenki lepakolja a holmiját. Ahogy telik az idő, egyre közelebb jön, és sokszor hihetetlen gyorsasággal ragadja el az elővigyázatlan piknikezők cókmókját. Legutóbb bizony a mi cipőink és az aznapi újság is elúszott.

A tenger felett ez alkalommal különös pára gomolygott, furcsa idő volt, meleg volt, de valamit éreztünk a levegőben. Aztán fél három körül egyszercsak hideg lett, amikor már minden pulóvert ráadtunk a gyerekekre és még nem volt elég, lassan szedtük a sátorfánkat, és elindultunk. Még korán lett volna hazajönni (a gyerekek nem fáradtak ki eléggé), így megegyeztünk, hogy az onnan öt mérföldre fekvő Haddingtonban megállunk egy frissítőre. A várost átszelő Tyne folyó partján időtlen idők óta várja vendégeit a Waterside fogadó, ahová az ódon hídon keresztül sétáltunk át a belvárosból. Nem győztünk csodálkozni az itteni időjárás furcsaságain. Hiszen alig jöttünk néhány mérföldet a tengertől befelé, a furcsa ködszerű pára egy csapásra eltűnt, és a fogadó teraszán legalább 34 fok volt a hőmérséklet. Ismét lekerültek a pulóverek, és mindenki a hűsebb helyre szeretett volna ülni, amíg elfogyasztja üdítőjét. A folyó másik partján látható az egyik legérdekesebb belsővel rendelkező skót templom, a Szűz Mária-plébániatemplom. A mellette elterülő hatalmas zöld terület szinte zsúfolva volt emberektől. Láthatólag valamelyik karitatív szervezet rendezett pikniket a füvön, de hirtelen, mintha parancsszóra cselekedtek volna, csomagoltak és továbbáltak. Mi a felszabadult faasztal köré telepedtünk, és a minden sarkon kapható, nem túl egészséges, de nagyon ízletes Fish and chipsből vettünk két adagot vacsorára. Ez tulajdonképpen rántott hal hasábburgonyával és némi itteni barnaszósszal. A farkaséhes gyerekek és persze mi is igazi őslakosokhoz méltón jóízűen belakmároztunk a park kellős közepén, és új erőre kapva, a folyót követve még sétáltunk egy nagyot. Egész nap folyt a tapasztalatcsere, az itteni élmények megtárgyalása, elmélkedés kiutazásunk okain, céljain. Az itteni rendszer, az élet menetének és tempójának elemzése. Barátaink Dél-Angliában kezdtek el szerencsét próbálni. A dolgaik úgy alakultak, hogy onnan a Skócia nyugati részén fekvő Glasgow mellé költöztek, és fél év után egy megfelelő munkahely elfoglalása érdekében választották a fővárost. Néhány dologban mindenképpen megegyeztünk. Hogy Edinburgh jó választás volt, nagyon szép, kellemes város. Hogy a városrész, ahová kerültünk, szintén idilli. Hogy a gyerekeknek egészségileg menynyire jót tesz az itteni levegő, s hogy az egyre tökéletesedő angoljuk pedig egyszerűen ajándék, amit adni tudtunk nekik.

Bolemant Éva párjával és két gyermekével február óta egy ideig Edinburgh, a skót főváros lakosa. A kisgyermekes családok mindennapjait élik, így ő ebből a szemszögből villantja meg előttünk a brit életforma sajátságos mozzanatait.