Dollárok, voksok

Egyelőre azonban elvben viszonylag egyszerű a képlet: Bush 2000-ben 103 millió dollárt költött a kampányára, és 50,5 millió szavazatot kapott. Egy voksért tehát nagyjából két dollárt kellett fizetni. Vagy mégsem.

Először is Al Gore-nak csak 70 milliója volt, és neki 51 millió szavazatot sikerült begyűjtenie, vagyis költséghatékonyabb volt, mint Bush. Másrészt már akkor is léteztek a két jelöltet burkoltan támogató szervezetek, amelyek kiadásairól legfeljebb becslések vannak. A 2004-es kampányban ők csupán tévéreklámokra elkölthetnek akár 400 millió dollárt, miközben Bush minden eddigi amerikai elnökénél nagyobb pénzesládáját 135-150 milliósra becsülik. Korábban nyár közepén indult a haddelhadd, az idén viszont már most megkezdődött az éteri háború. A választókat meg, ugyebár, a kutya sem kérdezi.

Azaz, ez utóbbi sem olyan egyszerű. Amerikában a politikusok a választótól ugyanis nemcsak a voksát, hanem a pénzét is kérik. ĺgy a polgárok jelentős része közvetlenül is fizet azért, hogy őt – vagy inkább a többieket – meggyőzzék. A republikánus kasszarekord zöme a törvényben megszabott maximális, egyenként kétezer dolláros adományokból jött össze. A demokraták támogatói hagyományosan szegényebbek – Howard Dean internetes kampánya például 40 milliót szedett össze, miközben az átlagos felajánlás 100 dollár alatt volt. A demokraták másik támogatói köre viszont a szoros értelmében vett milliomosokból, sőt olykor milliárdosokból áll. Elsőként mindenkinek George Soros és Barbra Streisand jut az eszébe, pedig a lista meglehetősen terjedelmes. Természetesen a republikánusoknak is vannak ilyen támogatóik – például Richard Mellon Scaife pittsburghi milliárdos, aki az elmúlt évtizedekben legalább másfél milliárddal támogatta a konzervatív ügyet. A nagyon gazdagok természetesen mindig megtalálják a módját, hogy befolyásolni tudják az ország társadalmi, politikai életét. Soros és Scaife például rengeteget áldoz olyan szervezetekre, amelyeknek a szellemiségével egyetértenek, de amelyek nem tekinthetők a választási kampány részének. Ilyen a liberális Nyitott Társadalom Intézet (OSI) vagy a konzervatív Örökség (Heritage) Alapítvány. Két éve a kongresszus törvényt hozott a kampánytámogatásokról – elvben azért, hogy magánszemélyek, cégek közvetlenül ne adhassanak „mindent eldöntő” mennyiségű készpénzt. Ám a rosszmájúak szerint direkt hagytak egy kiskaput: a pénzek továbbra is zavartalanul áramolhatnak olyan szervezetekhez, amelyek nem a jelöltek, hanem „ügyek” mellett – vagy ellen – agitálnak. Az adóhivatal az ilyen alapítványokat az 527-es formanyomtatványon tartja nyilván, innen e szervezetek beceneve. Az ötszázhuszonhetesek közül néhány máris megkezdte a kampányt. A New York Times szerint a Bush-kampány a szabadon elkölthető, „puha” pénzek tekintetében egyelőre 10:1-re veri Kerryét. Bushnak nem kellett az előválasztásokra pazarolnia forrásait, Kerry mögé viszont még csak most sorakozik fel a teljes Demokrata Párt, miközben már több tízmilliót kellett költenie az előválasztásokra. Hiába dúsgazdag a szenátor felesége – Teresa Heinz Kerry éppúgy csak kétezer dollárral segítheti férje kampányát, mint más amerikai állampolgár.

A MoveOn, a Media Fund, az Americans Coming Together (ACT), az America Votes, a Thunder Road, a New Democrat Network és a többi szervezet a hírek szerint egy-egy részterületre szakosodott, és egyezteti hirdetéseit – miközben törvény tiltja, hogy vezetőik beszélgessenek a Kerry-kampány stratégáival. Az összesített felajánlások állítólag már elérik a 75 millió dollárt. Soros és felesége, Susan Weber ötmilliót adott az ACT-nek és 1,4 milliót a MoveOnnak. Peter Lewis, a Progressiv Corp. elnöke 3 milliót az előbbinek, félmilliót az utóbbinak. A Hyatt családból való Linda Pritzker 4 milliót a szintén a koalícióhoz tartozó Joint Victory Campaign 2004-nek.

Az ötszázhuszonhetesek a Demokrata Párt legjobb kampányszakértőiből fogadják fel azokat, akik még nem kötelezték el magukat Kerry szűkebb csapatához. A Media Fundot vezető Harold Ickes például Clinton helyettes fehér házi stábfőnöke volt, Steve Rosenthal, az ACT igazgatója korábban az AFL-CIO szakszervezeti szövetség politikai igazgatója, Jim Jordan (Thunder Road) pedig Kerry korábbi kampányigazgatója. A Media Fund hirdetési igazgatója az a Bill Knapp, aki Clinton, majd Gore kampányklipjeit készítette.

Az ötszázhuszonhetesek reklámjai nem tartalmazhatnak Kerry megválasztására felszólító üzenetet, és azt sem, hogy az amerikaiak ne szavazzanak Bushra. A Media Fund első, félperces filmje azonban szemernyi kétséget nem hagy a nézőben afelől, hogy a szerzők szerint ki veszélyezteti az ország jövőjét. Az első snitten egy csillagos-sávos lobogó látszik, miközben a narrátor azt kérdezi: – Bush elnök! Emlékszik még az amerikai álomra? Az a reményről szól, nem a félelemről! Több hazai munkahelyről, nem az állásokat külföldre vivőknek juttatott adócsökkentésekről! Majd egy megállapítás következik, miszerint Bush politikája aláássa az amerikai álmot. Ha valaki ebből sem érti, kire kell szavaznia, az jobb, ha nem is járul az urnákhoz.

A republikánusok épp erre panaszkodnak. Szerintük éppen hogy a törvény által tiltott módon koordinált, a kampányt befolyásoló, a finanszírozási előírásokat megkerülő hirdetésekről van szó. A demokraták egyelőre magabiztosan védelmezik álláspontjukat: amit a törvény nem tilt, azt szabad. Az ötszázhuszonhetes rohamcsapatok segítségével a demokraták a tv képernyőjén egyelőre fel tudják tartóztatni a republikánus gőzhengert.

Washington, 2004. március