Panoráma

Dobozokban egy emberi élet

Nem látok dobozokat, eltűntek. Néhány napja még tele volt velük a lakás. Éva néni, Dobos Lászlóné, Pozsonypüspökiről átköltözött Somorjára. A „dobozolás” életének egy nagyon nehéz része volt, jó három hónapig tartott. Egyenként hordta össze a banános dobozokat, 30–35-öt, s aztán kezdte felszámolni, rendezni az életét, a dolgait.
Urbán Klára

2019. augusztus 19. 07:00

- Somogyi Tibor felvétele

Hogy fért bele a dobozokba egy emberi élet?
Darabonként, először a fiókok, aztán a polcok, temérdek sok kézirat, levél stb. Mindent, amit a kezembe vettem, törölgetni, lapozgatni kezdtem. Volt, ami úgy került a könyvtárba, hogy annak idején nem volt időm megnézni, a dedikáltakat elolvasni, mindig csak addig jutottam, hogy rendszerezem. Most, a dobozolás közben tudatosítottam, hogy van még tennivalóm, rendezni a hagyatékot, hogy az méltó helyre kerüljön. Úgy érzem, ehhez még van erőm. Volt segítségem is, a családom. Nekem a könyvtárunk sorsa okozta a legnagyobb gondot, ami az életünk szellemi háttere is. Egyben maradt, és jó helyen van a Fórum Intézet jóvoltából. Majd eldől a sorsa. Azokat – mintegy száz-százötven kötet –, amelyek Lászlóról, rólunk, az életünkről szólnak, magammal hoztam. A sok-sok újság, a levelezés  még várat magára.  

Ahogy egy tárgyat, egy könyvet kezébe vesz az ember, egyre jobban törnek elő az emlékek. 
Úgy érzem, gazdag ember vagyok, annyi emlékem van! Most látom, hogy mennyi emberi kapcsolatnak voltam a tanúja, részben részese. Nagy iskola! 1942-től mindenre emlékszem, az életem első tíz–tizenöt éve nehéz korszak volt, a jogfosztottság évei – nem beszéltünk magyarul, csaknem hat évig –, utána jött a felszabadulás öröme: beszélhettünk magyarul. Húsz év után megint egy nehéz korszak következett, újra a megfosztottság állapota, nem a nyelvet, a szót vették el. Ebből is okultunk. Az, hogy ezt is túléltük, és ebből is kimásztunk, győzelemnek, pozitívumnak tartom. 

Bizony, nagy győzelem, mert sokan összetörtek. 
Bennem általában a sikertelenségek növelik a hitemet. 

Megszépülnek az emlékek ennyi idő folytán, vagy van még, ami most is fájó? Vagy annak is megkopik az éle?
Ez érdekes folyamat. Voltak az életben olyan fordulatok, amelyek jól belemarkoltak az életünkbe, és próbára tettek. Azzal foglalkozok manapság, hogy mit tesz velünk az idő. Minden este kimegyek az erkélyre, felnézek az égre, és mondom, „no, egy nappal kevesebb”, de azt a világmindenség nem veszi észre, hogy az idő észrevétlenül maga alá gyűr, s közben az ocsút eltávolítja, a kellemetlent elhomályosítja, és megerősíti a maradandót. Ezért vagyok ebben a dologban, a gyerekek segítségével is, eléggé két lábon járó. Ami hagyaték a számomra, szellemi vagy emlékezeti, az megtartó erő. Nincs min sopánkodnom. Eltemettem három testvéremet, meg anyámat, apámat, a kezem között zajlott Laci hosszan tartó betegsége, és az az érzésem, hogy ez mind emberi, ehhez csak erő kell. Ez volt a dolgom. 

Az erőn kívül kellett hozzá hit is?
Az én erőm a hitemből táplálkozik: hitem a jóban, pozitívumban, igazságosságban, az emberiességben, a segítőkészségben – ezek voltak azok az erők, amik engem tápláltak. 

A beszélgetésre készülőben tudatosult bennem, hogy ma évforduló van, öt éve halt meg Dobos László. Megfordult a fejemben, vajon illő-e, hogy ezen a napon jöjjek, aztán úgy döntöttem, hogy emlékezés lesz ez Laci bácsira is. Eszembe jutott, hogy Éva néni hívő ember, de vajon hisz-e a túlvilágban? Megfordult-e a fejében, hogy ott majd találkoznak?
Ez nagy kérdés. Az én hitéletem 60–70 éve alakul, változik – bővül vagy szűkül. Nem foglalkozom vele. Nekem az az ajándék, hogy életemben velem volt László, hogy olyan hagyatékot hagyott maga után, amibe szívesen beleolvasok, és mélységesen igaz, annak a kornak hiteles lenyomata. A másik: jó-e, hogy itt vagy? Nagyon jó. Nekem ez emlékezés, de nem a halottra, hanem pont azokra az értékekre, amelyek ránk maradtak, amelyeket vizuálisan is el tudtam rakni a könyvtárba, s örülök, hogy hozzájuk tudok nyúlni. Inkább ebben az életben gondolkodom. Idézet Jókaiból: „nincs a csillagrendszerben lehetetlenség”. 

Értékekről beszéltél, ami kétségtelen. De az is, s nemcsak mert így mondják, hogy minden sikeres férfi mögött áll egy erős nő. 
Hatvan évig éltünk együtt, meg előtte három évig próbáltuk megismerni egymást. Mitől van az, hogy mi együtt tudtuk ezt a hatvan esztendőt leélni? Úgy látom, hogy pont abban a korban találkoztunk, ’52-ben, mikor mind a kettőnk erkölcsi értéke egy síkon volt: a Biblia, meg a Zsoltár, meg a hitélet. Aztán hamar ott találtuk magunkat, hogy ez az ideológia nem folytatható, én inkább oppozícióba kerültem ebben az ítéletemben, László belefolyt ebbe a folyamatba, mert abban hitt, hogy ez a jövő és ez a megoldás. Azt tudom, hogy soha nem akartam tündökölni az ő neve árnyékában, sőt, nem akartam kihasználni semmilyen szinten soha, hogy ebből valamilyen előnyt szerezzek. A gyerekeim szokták mondani: „Hogyhogy anyánk nem ült ott az első sorban?” Nem akartam, úgy gondoltam, hogy az az ő dolga, az enyém csak annyi, hogy ezzel a háttérben egyetértsek. 

Bocsánat, hogy közbeszólok. Sokkal több volt az, hogy volt erős háttere. 
A mostani női alkatoktól eltérően, akik karrierben gondolkodnak, nekem akkor ez eszembe se jutott, hittem, hogy ez a dolgom. Az Isten erre teremtett. Közben én a magam kis karrierjéből nem engedtem, mert igaz, hogy alapiskolai tanító voltam, de amit az akkori tanítási folyamatba bele lehetett tuszkolni minden szinten, szakmailag, etikailag, azt én megtettem, és abba nagyon sok erőt fektettem. Így engem nem csorbított, hogy nekem a háttérben a férjemet támogatni kell. Egy példa: Lászlónak egy nagy drámája volt a ’71, a mindenből ki: először a parlamentből, aztán a miniszterségből, az írószövetségből, a Csemadokból, mindenünnen kiseperték. Most látom, olvasgatva a dolgait, hogy ő ezt borzasztó nehezen élte meg, és megsínylette. Rengeteg volt a támadás, a 70-es évek témája a sajtóban, majdnem mind erről szólt, hogy milyen károkat okozott a szocialista társadalomnak meg az internacionalizmusnak. Majd húsz évig hallgatásra ítélték. Azt mondtam neki: „Fütyülj rá, hát nem látod, hogy nem vagy közéjük való? Lásd végre, hogy ez az út számodra járhatatlan.”

Elfogadta?
Nagyon nehezen. Főleg azt, hogy megfosztották a szó lehetőségétől. Semmi lehetősége sem volt védekezni. 

Magyar–szlovák szakoddal lektoráltad a könyveit?
Mindent elolvastatott velem, de soha nem engedte, vagy nem akartam beleszólni az írásaiba. Ez az ő világa volt, az alkotás szabadsága. A folyamatokat láttam, mert mindent kézzel írt először, aztán a kis gépével lekopogta. Éva lányom mondta, hogy gyerekkorából is az maradt meg benne, hogy kopog a régi írógép. Volt egy-két dolog, amit nagyon keménynek véltem, de akkor sem engedett belőle. Ennyi év után látom, attól lett belőle irodalom, különben csak történet.  

Említetted, hogy pedagógusként Pozsonypüspökin kezdted. 
Ez is most szépül meg. Leérettségiztem, összeházasodtunk, és tanítani kezdtem. Eleinte Szőkéék és Szabó Rezsőék fogadtak be. Laci tanársegéd volt az egyetemen, munkánk volt, meg két bőrönd könyvünk, de semmi más. Ezen tényleg csak a szerelem, a szeretet tudott átsegíteni. Mondtam az igazgatónak, Bauer Károlynak, hogy nincs hol laknunk, mire ő, hogy megoldjuk, fent van egy biológiai szertár, költözzünk oda. Ez László Sodrásban című könyvének is a témája, most olvasom, és átélem újra. Nos, a szertárban kialakítottunk egy vaságyas sarkot, ott tanultam is, mert már levelező tagozaton magyar–szlovák szakra jártam. De jött az október, és nem volt kályha, fáztunk. Az igazgató ezt is megoldotta, a kastélyban volt három kihelyezett osztály, egy tantestületi szoba, volt kályha is, hát odaköltöztünk. Mire reggel a tanítók jöttek, mi gyorsan megágyaztunk, megittuk a bögre meleg tejet, kiestünk, és akkor kezdtünk élni, amikor ők kettő után elmentek. Lakást venni nem lehetett, albérlet nem volt, aztán valahogy februárban kijárt végre egy szobát a Széplak utcában. Ezt ugyan a kedvünkért felújították, de olyan vizes volt, hogy egy szép napon a parkett feljött, nem tudtuk kinyitni az ajtót. László akkor még az ifjúsági szövetségben is dolgozott, s az ő segítségükkel eljutottunk az YMCA-ba. Az már mennyei állapot volt. De miről is kérdeztél?

Püspökiről...
Ott másfél évig tanítottam, s aztán, hogy terhes lettem Éva lányommal, elmentem haza, Kistárkányba, és otthon voltam a gyerekkel hat hónapig. ’57-ben a Zoch utcai magyar iskolába kerültem, ez volt a Duna utca elődje. Ott is mindenre emlékszem, a kezdetekre, azokra a nehézségekre, amikkel szembe kellett nézni. Azzal a nagy odaadással, ami a kollégák részéről is volt – hol volt ott szó pénzről (!?), csak arról, hogy létezzünk, táncoljunk, énekeljünk, hogy legyen elég tanterem. Addig-addig küszködött az iskola, hogy az odaadó kollektíva jóvoltából tényleg jó nevű lett, máig is él, jól teljesít. 

Kistárkányról szó esett, de nem az Halász Éva szülőföldje. 
Kárpátaljáról származom. Édesapám, meg a Halász család Dobronyban élt, mi már Szolyván laktunk, apám ott helyezkedett el gépészként. Az emlékeim odáig mennek vissza: ’42-ben lehetett, jöttek vissza az első sebesültek a Don-kanyarból, s ott egy tornateremben emeletes ágyakon feküdtek a sebesültek. Anyukám is főzött, húslevest, paprikás csirkét és madártejet, ezt vittünk a sebesülteknek. Először láttam befáslizott fél karokat, véres fejeket. A másik, ahogy a zsidó Weiss Erika barátnőmet teherautóra rakták, és elvitték a szomszédból. Aztán jött a bombázás, a légiriadók, akkor már nekünk is menekülnünk kellett. Hétéves voltam, amikor szüleimmel és bátyámmal az anyám falujába, Kistárkányba költöztünk. Magunkkal hoztunk egy négytagú családot, így nyolcan laktunk egy egyszobás lakásban. 

Jártál azóta Kárpatalján? 
Csak a levelekből tudtuk, hogy mit éltek meg a kárpátaljaiak, az ottani magyarok. Küldtük a csomagokat, próbáltuk segíteni a rokonságot, de menni nem lehetett. Azóta már az apám testvérei, gyerekei is meghaltak, a harmadik unokatestvér jelentkezett most, aki Éva lányommal tartja a kapcsolatot. Nekem az volt a vágyam, hogy egyszer menjek vissza Szolyvára vagy Munkácsra, és a polenai ásványvízből igyak, keressem meg azt az utcát, azt a házat, amelyről tudom, hogy létezik, és tíz évvel ezelőtt meg is kerestem. Akkor ott egy orvosnő lakott. 

A két gyerek, Éva és Laci felnőtt. Nekik sem volt könnyű...
Igen, őket is ugyanúgy korlátozták, mint minket. Mikor Éva lányom leérettségizett, két lehetősége volt: mehetett bányamérnöknek, vagy valami ismeretség folytán felvették a vegyészetre, ezt végigszenvedte. Semmi köze nem volt a reál tárgyakhoz, nyelvet szeretett volna tanulni. A helyzet nemcsak az én családomat, hanem még a rokonságomat is sújtotta. Éva lányom Norvégiába ment férjhez. Laci fiam akkor már több éve vívott, csehszlovák bajnok volt, s mivel volt egy törvény, hogy akik eredményesek a sportban, szabadon fölvehetők, így került Prágába mezőgazdasági főiskolára. 

Éva Norvégiában él. Milyen gyakran láttátok az első unokát, Marcit?
Ahhoz, hogy Éva elment, a szerelmen kívül az ő hátrányos helyzete is hozzájárult. Az első öt év nagyon nehéz volt, nagyon szenvedtünk, mert nem mehettünk, ő meg nem jöhetett, mert pénze nem volt. De ezt is túléltük. Éva házasságából lett egy unoka, Marci, aki A kis vikingnek a hőse lett. Ő kettős életet élt, Osló és Pozsony között. Számára természetes volt, hogy két különböző mesevilágban, két nyelven nevelkedett. Az apja farmján is teljesen természetesen élte a maga kis norvég életét. Ő arra példa, hogy ez az út is járható. Pesten végezte el az orvosi egyetemet, most Oslóban dolgozik, és gyakran látogat családjával Budapestre. 

Laci közelebb maradt, most már Somorján él, ezért is költöztél oda.
Laci fiam somorjai lett, itt lakik családjával, házat épített, fát ültetett, és szabad idejében szervezi a somorjai zenei és kultúréletet. Maga is muzsikál: fiával együtt dobolnak a Dobosok. A két lányunokám szintén felnőtt, Pozsonyban élnek, ők is két kultúrában mozognak, s magyar iskolából is érvényesültek. 

Csodálatra méltó, hogy a sok nehézség ellenére mennyire tudsz még mindig lelkesedni, nincs benned egy parányi keserűség. 
Valóban csak hálával van tele a szívem, és kegyelemnek tartom, hogy még mindig itt és így jelen lehetek. A családomon kívül sok jó barátom van, és táplálják bennem az erőt. 

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik. Egyben felhívjuk figyelmüket, hogy a kommentekhez tartozó IP címeket a rendszer elraktározza.

Önnek ajánljuk

Keserű hazai DAC-vereség a vásári hétvégén

Bugár: még meglehet az öt százalék

Bemutatta programját a PS-Spolu: két új minisztériumot is létrehoznának

Bányák bezárásával a klímaváltozás ellen

Ophelia, Zsanett, Hedvig

Megduplázódhat a katasztrófák károsultjainak száma 2050-re a globális felmelegedés miatt

Legfrissebb galériák
Olvasta már?