Csellengők a tévében is

Azt hiszem, nincs olyan anya (szülő), aki ne összeszorult szívvel nézné, amikor az eltűnt gyerekeket mutatják a tévében. Amikor vonulnak sorban a képek, megy a szöveg, s a szívfájdító zene, fel- s eltűnnek a gyerekarcok: XY eltűnt 2000. ápr. 8-án, 15 éves, YZ eltűnt 2003. december 14-én, 12 éves... és így tovább, és így tovább. Hiába tudom én, mégpedig nagyon jól, hogy a mai világban fokozottan a farkastörvények uralkodnak, s hogy az élet korántsem úgy zajlik, mint mondjuk 25-30 éve, mégis megdöbbent minden ilyen és hasonló hír. És minden haladó neveléstudományi módszer és laza vélemény ellenére azt gondolom, hogy ott, ahonnan egy fiatal, egy kölyök csak úgy kisétálhat az ajtón, ott a család életében valami nagy gondnak kell lennie, ott valami nem a dolgok rendje szerint működik.

Tudom jól azt is, hogy a fiataloknak sem könnyű, rengeteg elvárásnak kell megfelelniük, s a világ sokszínűsége is nem egynek a fejét jó alaposan megzavarja, ha nincs kellőképpen felkészítve rá. Ugyanakkor a szülőknek sem könnyű biztosítani a megélhetést, helytállni a napi taposómalomban, egyáltalán olyan állást találni, ahol meg is fizetik az elvégzett munkát, és mindemellett még kellően foglalkozni a gyermekekkel, a családdal. A ma emberének élete nem könnyű feladat. Mégis azt mondom, figyeljünk oda gyermekeinkre, beszélgessünk többet velük, erre soha ne sajnáljuk az időt! Fontos dolog az anyagi jólét, hogy mindent megkapjanak a lehetőségekhez képest, de az odafigyelő szeretetet, a fontosság érzését nem pótolhatja semmisem. A legfontosabb cél a jövő nemzedék kiegyensúlyozott felnőtté nevelése, amelyben ha tetszik, ha nem, pótolhatatlan szerepe van a családnak, az összetartozásnak. Hogy a jövő emberének élete ne egyre nehezebb és nehezebb feladat legyen.