Családi drámáink

Ige: „Ahimaac, Cádók fia ezt mondta: Elfutok, és megviszem az örömhírt a királynak, hogy igazságot szolgáltatott neki ellenségeivel szemben az Úr. De Joáb ezt mondta neki: ne légy te ma hírvivő, majd máskor viszel örömhírt. Ma nem örömhírt vinnél, hiszen meghalt a király fia!”

(2Sámuel 18,19-20)

A legtöbb családban vannak olyan dolgok, amelyekről nem szívesen beszélünk, amelyekre szégyenkezve gondolunk viszsza, esetleg valami fájdalmas eseményre emlékeztetnek, ezért szívesen engedjük át őket a jótékony feledésnek. Egy-egy kudarc, sikertelen vállalkozás, nagy és szégyenletes bukás – mind olyan események, amelyeket legszívesebben kitörölnénk a múltunkból, ha tehetnénk. Csakhogy a múltat sem végképp eltörölni, sem semmissé tenni nem lehet, ezért igyekszünk az ilyen dolgokat a lehető legjobban elrejteni a nyilvánosság elől. Jellemző emberi gyarlóság, hogy hibáinkat azzal próbáljuk orvosolni, hogy vájkálunk a mások hibái közt, és jót csámcsogunk rajtuk. Ezért kerülnek a hírek elejére a lehető legvéresebb, legmegrázóbb események, ezért él meg a bulvársajtó az általuk sztárnak kikiáltott emberek családi szennyesének és egyéb gyarlóságainak a kiteregetéséből. Nem lenne létszükségletünk tudni azt, hogy éppen ki kivel mit és hogyan csinál. Valójában a legtöbbször a saját gyarlóságainkat és szennyesünket próbáljuk igazolni azáltal, hogy ez nálunk nagyobbakkal is megtörténik, akkor nem is olyan tragédia, ha mi is elbukunk. Ha a miniszterelnök hazudhat, miért ne hazudhatnék én is, ha a legnagyobb vállalkozók csalnak, miért ne tenném én is, ha a legistenítettebb sztárok is félrelépnek, akkor ez nem is olyan nagy bűn. Hitler főideológusa is tudta, hogy a sokat hangoztatott hazugságot végül igazságként fogadják el. A Sátán is ugyanezt a keserű mézet csepegteti elénk és belénk úton-útfélen.

Dávid király családja életében is voltak olyan szakaszok, amelyeket a legdicsőségesebb izraeli király sem tartott minden bizonnyal dicsőségesnek. Nem is tartoznak a legismertebb epizódok közé a király élettörténetéből. Az pedig, hogy leírattak, nem a példa, hanem a tanulság ereje miatt van. Ilyen a fönt idézett történet is. A Biblia nagyszerűségét pedig az mutatja, hogy nem a követendő rossz példát, hanem az isteni gondviselést és szabadítást emeli ki a történetben. Ahimaac jó hírt gondolt vinni a királynak. Ez a jó hír pedig az lett volna, hogy az a fiú, Absolon, aki már régóta sok kalamajkát okozott Dávidnak, meghalt. Először bosszúból testvérgyilkossá lett, idegenbe menekült, majd Joáb hadseregparancsnok közbenjárására mégis hazatérhetett, de ugyanolyan bosszúálló nagyratörő maradt, mint korábban volt. A politikai populizmus mintapéldája volt, ahogy magához édesgette a köznépet, és apja ellen hangolva őket föllázadt Dávid ellen. Dávid királynak menekülnie kellett Jeruzsálemből, és a maradék, hozzá hű szolgáival háborút vívott a lázadó királyfi és elhitetett követőivel szemben. Ennek a csatának a kimenetelét, Absolon halálhírét gondolta „jó hírként” megvinni Dávidnak az ifjú Ahimaac. De Joáb tudta, hogy ennek a csatának nincs győztese, mert ha győzött a király, akkor veszített az apa. Dávid pedig azt tudta, hogy mindez akkor kezdődött, amikor letért az Isten követésének egyenes útjáról, és nem történt más, csak ahogy a próféta előre megmondta, az Isten fenyítésének botja csattant Dávidon.

Az Isten fenyítésének botja miatt a lázadó fiú meghalt. Ugyanazon Isten az Ő megváltó akaratából a bűntelen, mindvégig engedelmes fiút adta halálba. Ez a Jézus, akinek eljövetelére ádventben emlékezünk, a mi lázadásaink, botlásaink, bűneink büntetését vette föl és vitte a keresztre, hogy mennyei Atyánkkal megbékéltessen, és az ő királyságának részesévé tegyen. ĺme a legjobban végződő családi dráma, az igazi örömhír: az evangélium.

A szerző református lelkész