Csak messziről nézhetik az Ararátot az örmények

Jereváni koldusokReuters-felvételA különbség az, hogy ez a büszkén vállalt „birodalom” egy rövid évszázadon keresztül állt csak fenn, és ennek is már másfélezer éve. Ezenkívül egy másfajta térkép is nagyon szembeötlő Jereván utcáin: ez a kilencvenes évek friss hódítását, a Hegyi Karabah vidékét jelzi a piros-kék-okker örmény nemzeti színekben.

Ha egy népre lehet mondani, hogy a történelem keresztútjain helyezkedik el, akkor talán éppen Örményországra illik leginkább ez az állítás: keletről Perzsia, nyugatról Bizánc, majd Törökország, északról pedig a kazárok, később a tatárok, majd az oroszok nyomása alatt próbált fennmaradni. Amikor az első világháború alatt a megújhodó Törökország a világtörténelem első hivatalosan elismert népirtásában néhány hónap leforgása alatt másfélmillió örményt ölt meg, csak az orosz intervenció mentette meg a népet a teljes pusztulástól.

A hagyományosan benépesített terület parányi töredékével – és Moszkva egyre erősödő befolyásával – megelégedni kénytelen Örményország csak 1991-ben nyerte el a hét-nyolc évszázaddal korábban elveszített függetlenségét.

A főváros minden pontjáról kitűnően látható Ararát központi helyet foglal el az örmény néplélekben. Jereván és a havas csúcsú szent hegy között azonban a XX. századi világ egyik leginkább őrzött és legkevésbé átjárható határvonala húzódik. Sokáig ez a NATO és a Szovjetunió közötti határt is jelentette, az utóbbi tíz évben pedig a karabahi terület elfoglalása miatt szenvedi el az ország Azerbajdzsán és Törökország határblokádját. A lényeg az, hogy az Ararát ott van egy karnyújtásnyira, de soha el nem érhető. „Ez a mi örökös délibábunk” – írja a FÁK államaiban élő örmény diaszpóra hetilapja. Jerevánban az Opera melletti ligetes téren tartják az amatőr festők hét végi kirakodó vásárukat, ahol a vásznakon a legnépszerűbb motívum persze az Ararát, az előtérben pedig az 1700 éves Hor Virap-kolostor, ahol a kereszténységet terjesztő Gergely 12 évig raboskodott.

Nemcsak Noé hegye szerepel élénken a köztudatban és a híres örmény konyak címkéin. A történelmi kollektív tudatalattit minden élvezeti cikk próbálja a tudat felett tartani. A jereváni konyakgyár exkluzív terméke az „Ani” borpárlat: ez egy középkori főváros neve. A legnépszerűbb cigaretta a „Van” (a kereszténység előtti örmény kultúra bölcsője), a legkedveltebb sör pedig a „Kilikia” (örmény királyság a keresztes háborúk idején). Manapság ezek a városok-térségek egytől egyig a szinte elérhetetlen Törökország részei.

Az Azerbajdzsánnal öt éven keresztül vívott, 1994-ben lezárult kara-bahi háborút ugyan Örményország nyerte meg, de a területgyarapodást nem ismerte el egyetlen állam sem, és a gazdasági tartalékok felmorzsolódtak. Az egymáshoz szoros kulturális és rokoni szálakkal kapcsolódó azeriek és törökök közé ékelt ország azóta is a Baku és Ankara által fenntartott határzár és kereskedelmi embargó következményeit nyögi. A városokban még pár évvel ezelőtt is csak napi néhány órában volt áram, vezetékes víz pedig manapság is csak napi néhány órában van.

Mivel a két leghosszabb határ zárva, marad az északi és a déli kijárat. Iránnal jók a kapcsolatok: az autók iráni benzinnel járnak, a családok iráni mosóporral mosnak. A középkori perzsa birodalom provinciájaként töltött évszázadokat békévé oldja az emlékezés. Jómódú teheráni családok Jerevánba járnak kirándulni, hogy asszonyaik legalább néhány napig európai ruhában, csador nélkül sétálhassanak az utcán. A „nagy” északi – és egyetlen keresztény – szomszéddal, Grúziával egészséges rivalizálás folyik. A Szovjetunió szétesésével azonban sok kereskedelmi és személyes szál szakadt el, és a kapcsolatok fejlődésének a pocsék minőségű utak sem tesznek jót. A két főváros közötti távolság alig haladja meg pl. a Budapest és Bécs közötti távot, de egy kis szomszédolás 8-10 órás zötykölődéssel jár csak az egyik irányba.

Nem közvetlen szomszéd ugyan, de stratégiailag és gazdaságilag a legfontosabb partner továbbra is Oroszország, ahol jelentős számú diaszpóra is él. A Moszkvával szembeni bizalmatlanságot, egyben a külvilágtól való folyamatos fenyegetettség érzését kiválóan jellemzi az a széles körben, mindenki által vallott meggyőződés, hogy az 1988 decemberi földrengés valójában nem is földrengés volt, hanem egy titkos föld alatti katonai raktár szándékos felrobbantása. Hogy miért? Természetesen azért, hogy a Bakuval konfliktusba keveredő örményeket megrendszabályozzák – egyébként is a Fekete-tenger hullámai alatt olyan orosz bázisok vannak, ahonnan bármikor a világ bármely pontján képesek földrengéseket előidézni.

Az örmények világát valóban megrengető sokk a folyamatos elvándorlás. Az emigráció első hulláma messze a középkorba nyúlik vissza – Erdélybe például a XVII. során telepedett le sok örmény kézműves és kereskedő. A jelentős nyugati diaszpóra (a három és fél milliós „óhazai” lakosság kétszerese) legnagyobb része azonban 1915-ben menekült el a törökök üldözése elől, de az utóbbi tíz évben is sokan vándoroltak ki. A világról alkotott kép természetesen erősen függ életkortól és társadalmi helyzettől. Két rövid példa: Aram 1947-ben, 15 évesen költözött át a szüleivel együtt Szíriából – ahol még most is jelentős örmény ajkú népesség él – a férfihiánytól szenvedő Szovjetunióba. Hároméves murmanszki katonai szolgálat, majd 40 évnyi kőművesség után („én építettem Jerevánt”) most 70 évesen saját képeslapjait árulja egy 1400 éve épült templom romjainál (háttérben az Ararát). Két fia, menyei és unokái munkanélküliek, egyedül ő visz haza kevéske nyugdíjat és a képeslapokból befolyó pénzt (egy csütörtöki napon mi voltunk a héten az első vásárlói). Vahan jómódú, belvárosi értelmiségi család 19 éves fia, aki divattervezői babérokra tör, és hamarosan egyéves „nyugati” (Kairó) ösztöndíj várományosa. Az apuka által vezetett utazási iroda a kelet-anatóliai örmény nevezetességekhez szervez csoportokat a gazdagabb honfitársaknak. Az egyetemen arabot tanult anyuka az Emírségekbe jár konferenciákra és vásárolni, és a családhoz tartozik némi párizsi rokonság is.

Jereván–Budapest, 2003. május