Cinque Terre – A festőpaletta színeiben

Lenyűgöző a látvány, de a „műfaj” valahogy nem stimmel. Nem látom falunak őket. Kicsik és bájosak, az ötöst együtt is csak négyezren lakják. De ahogy a két-három emeletes pasztellszínű házak egymás fölött sorakoznak, mintha ki akarnának kukucskálni a másik válla fölött, sokkal inkább egy mediterrán kisvárosra emlékeztetnek. Ahogyan az átjárók, a sikátorok, a terrakotta kaspóból kikandikáló pozsgás növények, az apró kávézók, a kőből rakott templomok is. Corniglia a magasban trónol egy félszigeten, 100 méterrel a tengerszint felett. Monterosso a partra, Riomaggiore, Manarola, Vernazza a tengerbe futó keskeny patakvölgyben épült. Lent épp csak a főutcának jut hely. A következő házsoroknak már kapaszkodniuk kell. Le, s fel „kardioedzés” jár a szuszogtató, hosszú lépcsős utcákon annak, aki leugrik a fűszereshez egy kis mortadelláért vagy focacciáért, az itteni pékek remekműveként jegyzett kenyérlángosért. (Vajjal, olívaolajjal megkenve, cappuccinóval vagy egy pohár borral valamelyik apró kikötőben, igazi kényeztetés.) Autóval nem lehet behajtani a falvak szívébe, a kapuk előtt nem gépkocsik, hanem halászcsónakok parkolnak.

A város, ami tényleg az

A város-falu viszony persze azonnal helyreáll, ha a közeli, százezer lakosú La Spezia felől közelítjük meg Cinque Terrét. Vagy ha innen megyünk be a kikötőváros buja piacára, hogy a zöldségek, szalámik, sajtok elképesztő választékával térjünk vissza a nyaralóhelyünkre. A piachoz közeli utcán egy szárd vendéglőbe botlunk. Régi vonzalom köt Szardínia szigetéhez, nem kérdés, hogy itt ebédelünk. A tulajdonos, Pierino Congia felfigyel a magyar beszédre, odalép az asztalunkhoz, és bűvészkedni kezd a szavakkal a lecsótól a hortobágyi palacsintáig. Kiderül, hogy hosszú éveken át vezette Budapest legjobb szállodáinak olasz éttermét. Búcsúzáskor nagy kedvencemmel, szárd mirtuszlikőrrel pecsételjük meg hirtelen kötött barátságunkat.

Nyáron, La Spezia kikötőjéből hajóval is eljuthatunk Cinque Terrére. A vonatok is sűrűn járnak, 25-30 perc az út. Az „öt föld” vasútállomásaihoz pedig megunhatatlan tengeri kilátás jár. A cornigliai peronon – ahová a sziklaszirten épült faluból 382! lépcső vezet le, ha egyszer bejártuk, nem feledjük ezt a számot – szó szerint ránk borul a naplemente. Az eget, a vizet, a síneket, de még minket is a vörösarany jóval több mint ötven árnyalatával von be.

A falvakat összekapcsolja a vonat

A visszajáró utazók, akiknek van elég idejük arra, hogy egy kicsit bentlakókká váljanak, kialakítják a kedvenc napirendjüket. Mondjuk Vernazza egyik bárjában reggeliznek, Riomaggiorénél úsznak be mélyen a tengerbe, s néznek vissza Cinque Terre legszínesebb házaira. Aztán Manarolában fejezik be a napot, a La Cantina dello Zio Bramante bárban, ahol nyári estéken zenét hallgathatnak. Jó betérni ide főszezonon kívül is, amikor minden ráérős, nagyon kevés a turista, s a kiszolgálók eldiskurálnak velünk, majd kihozzák életem egyik legfinomabb ravioliját, pont annyi friss paradicsomszósszal, amennyivel tökéletes. Konyha nincs, valahonnan a szomszédból jön az étel, de hiába keressük, hogy honnan. Talán az egyik fiatal bártulaj mamája főzi, a saját konyhájában. Hamar ismerősökké válunk a helyiekkel. Második nap már kiinteget nekünk a bárból a pultos fiú, és megismerem a csemegeboltost az utcán. Késő este lusta léptekkel a bárba tart, hogy igyon egyet a barátaival. A francia színész, Jean Reno tökéletes mása. Hol máshol jelenhetne meg nekünk A nagy kékség sztárjának alteregója, ha nem a Ligur-tenger azúrkékjénél.

Már amikor azúr. Több zivataros nap után dübörög a tenger, rohan bele a Manarola főutcája alá fegyelmezett patak. Hófehéren habzik az öböl, magasra csapnak a hullámok, a kikötő fölé magasodó sziklafalból kifaragott sétaútnál porlanak szét. A természet ereje szinte behúz, ösztönösen megkapaszkodom a korlátba. Mert „Azért a víz az úr”. Ha akar, ad, ha akar, elvesz. 2011-ben Monterosso és Vernazza falut szinte egy pillanat alatt elárasztotta a hegyekből dühödten alázúduló sárfolyam, házak dőltek össze, és úgy tépte, lökte a sáros víz a tereken parkoló csónakokat a tengerbe, mintha azok papírból lettek volna. A házak alsó szintjét betemette a sár. Több éven át küzdöttek az itt élők azért, hogy a katasztrófát a helytörténeti könyvek lapjaira száműzzék. Ma már semmi nyoma a pusztításnak, a két falu ugyanolyan mosolygós pasztellszínekben fogad, mint a társai.

Az öt föld hegyi útjain

Cinque Terre azt jelenti: öt föld. Csakhogy épp a föld nem volt itt magától értetődő. Az elmúlt ezer évben méterről méterre vájták ki a keskeny teraszokat a sziklás hegyoldalakból az itt élők, háton, fejtetőn cipelték a követ, s építettek belőle támfalakat a földjeiknek. Megfogták a hegyet, szőlővel, olaj-, citrom-, és narancsfákkal, fűszernövényekkel ültették be a sokszor csak egy-két méter széles „kerteket”. Ma is bokatörő ösvényeken másznak fel kicsi birtokaikhoz. Nekünk, kirándulóknak is kihívás, pedig nem cipelünk gyümölccsel teli hatalmas puttonyokat, ahogy a falvak asszonyai, évszázadok óta.

A hegyeken át turistautak vezetnek egyik faluból a másikba. Az első, amit kipróbálunk, le van zárva, de ez nem igazán tartja vissza a kalandvágyókat. Átlépünk hát a Vernazza citruskertjeinél kifeszített műanyag tiltószalagon, hogy aztán patakok keskeny partján egyensúlyozva, vízeséseken átugorva két és fél óra múlva épségben és boldogan érjünk célba Monterosso barátságos régi főterén.

Az egyik legszebb túraút kedvenc falunkból, Manarolából vezet szőlőteraszokon át sziklás, mászós-bukdácsolós utakon a hegytetőre, s ha felérünk, jutalmul árnyas olajligetek vezetnek be a 340 méter magasan épült Volastra faluba. Akik hoztak maguknak uzsonnát, a középkori templom udvarán megpihennek. Akik nem hoztak, azok a kertekben érő mandarinoktól remélhetnek energiát.

A falu szélén a turistajelzés egy családi ház tengerre nyíló kertjén vezet át. Senkit sem zavarunk a birtokháborítással. Erdőben folytatódik a hegymenet, majd a fák hirtelen szétnyílnak, és olyan keskeny sziklaperemen találjuk magunkat, hogy kétségbeesetten igyekszem felidézni, milyen technikával maradtam fenn a gerendán, a tornaórákon. Odalent mélyen a tenger, de én csak a kőfallal megfogott hegyoldalt nézem, araszolok előre, és konokul kapaszkodom a hasadékokba. Négy és fél órás túra után beérünk Cornigliába. A Pan e Vin bár minestrone levese doppingszerként állít újra lábra.

Léteznek kevésbé kihívó sétautak is, mint a sziklafalakból a tenger fölött 30 méter magasan kivájt, 12 kilométeres Sentiero Azzurro, a kék ösvény, ami mind az öt falut összeköti. Sajnos a nagyobb része nem járható, hegyomlások haraptak ki jókora falatokat belőle. A legszebbnek tartott szakasza, a Via dell’Amore, a szerelmesek útja is zárva. De mindegyik falunál biztonságossá tettek néhány száz métert belőle, ahová felsétálunk. Finoman simogat a délutáni nap, a mélyben most csendesen dorombol a tenger, olyan messze látok, ahová már nem is lehet, s ha nem is most esem szerelembe, de újra kötöm a frigyet a Földközi-tengerrel.