Bratwurst vagy BMW– választhatnak a németek

Schröder elindult középre – állítja egy göttingeni pártkutató-professzor, aki a német és az európai szociáldemokrácia megfáradásáról, macskajajáról értekezik. Azt írja, Schröderék liberalizálják a munkaerőpiacot, leépítik a szociális védőhálót és felmorzsolják a klasszikus szocdem értékeket.ČTK/AP-felvételA „dadogós” Edmund Stoiber (CSU) ezúttal folyékonyan beszélt, látszott, kemény alapozó edzéseken van túl, leszoktatták a zavaró, ujjal való mutogatásról, az őzésekről, és megnövelte az egységnyi időre kiporciózott mosolyblokkok számát is. Gerhard Schröder (SPD) ezzel szemben rontott korábbi teljesítményén. Most nem érződött rajta az a fotogén kedvesség, amit Helmut Newton, a világhírű fényképész 1998-ban megérzett vele kapcsolatban. („Schröder szereti a kamerát, és a kamera is szereti őt.”) A rögtönzések, gegek slágfertig mesterének nem kedvezett a poroszosan rideg, agyonszervezett, másodpercre kiporciózott műsor, amelynek tulajdonképpen semmi köze nem volt a párbajhoz. Ebből inkább a poroszosan bajor Stoiber húzott hasznot.

Vörös meg fekete király

Hol vannak a régi szép idők, amikor a harcmezőn a seregek felsorakoztak, az egyik fél katonái a baloldalon, a másikéi a jobboldalon, a köztük lévő mezőre kirúgtatott a fekete király (lehetett volna Edmund Stoiber), szemben vele a vörös király (akárcsak Gerhard Schröder), sisakrostély le, kard ki, induljon a csatát eldöntő párbaj? Itt a műsorvezetők Cerberusként őrizték a hetek óta tizedmásodpercre egyeztetett forgatókönyvet, és sikerrel hárították el a két párbajozó természetes reakcióit, kísérleteit, hogy valami életet vigyen a műsorba. Most mindketten azért küzdenek, hogy saját énjükhöz alakítsák a szeptember 8-án rendezendő visszavágót. Stoiber azt szeretné, ha maradna a neki előnyös rideg agyonszervezettség, Schröder meg fellazíttatná a kibontakozását, kamera- és hallgatóságbűvölő rögtönzéseit gátló regulákat.

Vajon sikerül-e a vörös királynak szeptember 22-én kiütni a kardot az ellenfele kezéből, vagy Európa kulcsországában, Németországban is fordul a helyzet, és a fekete király kerekedik felül?

Franz Walter göttingeni pártkutató-professzor a német és az európai szociáldemokrácia megfáradásáról, macskajajáról értekezik. Schröderék elindultak középre, írja, liberalizálják a munkaerőpiacot, leépítik a szociális védőhálót és felmorzsolják a klasszikus szocdem értékeket. Eltávolodnak a proletariátustól, amely sokkal többre tartja a populista jobboldal egyértelmű, világos jelszavait, mint Schröderéknek a környezetvédelmet, a homoházasság legalizálását, vagy a nagyvonalú bevándorlási törvényt kidolgozó lépéseit. A középrétegek, ahova Schröderék (és Stoiberék) tartanak, meg gyanakodva fogadják őket, nekik a király túlságosan vörös. – Megértük azt is, mondja egy régi róka, hogy Stoiber uniós kancellárjelölt balról ment neki Schrödernek, szemére hányva, hogy az adócsökkentés elhalasztásával a bérből és fizetésből élőkre hárítaná az árvízi helyreállítási terheket, ahelyett, hogy a nagyvállalatokat is megadóztatná. Schröder gyorsan visszakozik, és tulajdonképpen igazat ad ellenfelének.

Dörchen meg Muschi

A magas röptű nagypolitika mellett szó van persze olyan hétköznapi témákról is, mint az asszonyok. Mennyire legyen politikailag aktív, emberileg rámenős egy kancellárfeleség? Annyira, mint Hillary Clinton, aki szerint férje, Bill, az amerikai exelnök legfeljebb benzinkút-kezelőségig vitte volna nélküle? Vagy annyira, mint Stoiber láthatatlan felesége, férjének Muschi, a Kirche–Küche–Kinder háromszög (templom–konyha– gyerekek) klasszikus konzervatív német nőideáljának a megtestesítője?

Doris Schröder-Köpf kancellárfeleség ennek éppen az ellentéte, modern, önálló asszony. Túlságosan is önálló? Doris, akit a férje Dörchennek becéz – egykor maga is újságíró a Bildnél –, a Springer-tulajdonosnál néhány napja nyílt levélben megvádolt egy Bild-újságírót a német elnök befeketítésével, árvízügyben politikai sárdobálással. A feljelentett Bild-újságíró valóban kissé sarkosan fogalmazott, ám ez bőven belefért a német sajtó- és véleményszabadság meglehetősen tág kereteibe. Viszont Doris asszony magasról elhangzó dörgedelmei sokakat az egykori NDK-állampártközpont „felülről leszólunk nekik” stílusára emlékeztettek, és csaknem osztatlan ellenérzést keltettek a médiában a jobb- és a baloldalon egyaránt. Doris asszony bizonnyal nem teszi ki az ablakba, amit fogadatlan prókátorkodása fizetségeként a német sajtótól kapott.

De a csata még nem dőlt el. Valószínűleg még a szeptember 8-i, második párbajforduló sem hoz áttörést. Itt az emberek megszokták a tévékamerák előtti kitűnő, élettel, civilizált veszekedésekkel, tartalmas összezördülésekkel teli politikai vitaműsorokat. Amikor Berlinben Sabine Christiansen vagy Maybritt Illner összegyűjti, egymásnak ereszti Németország legérdekesebb politikusait, sistereg a levegő, csapkodnak a kérdések és válaszok villámai, a közönség megfelelő csoportjai pedig tapssal honorálják a nekik tetsző riposztokat, válaszokat. Christiansen (inkább konzervatív rokonszenv) és Illner (inkább baloldali rokonszenv), a két nő, Németország talán legjobb politikai műsorvezetői irányítják majd a második, szeptember 8-i párviadalt.

Azt sem tudni, az effajta, copyright USA-párbajok mennyiben befolyásolják a velük első ízben találkozó német választókat. A németek többsége szerint semennyire. Amerikai szakértők azt mondják, az átlagember a rázúdított politikai információzuhatagból legfeljebb hét százalék, minden tizennegyedik szó megjegyzésére képes vagy hajlandó.

Edmund Stoiber tegnap a wolfsburgi gyárban egy Volkswagen Lupót tesztelt... Reuters-felvétel Amerikában (elektorokkal) közvetlenül választanak elnököt, de Németországban a Bundestag voksol a kancellárról. Amerikában olyan nagy az elnöki hatalom, hogy Bush akár a kongresszus jóváhagyása nélkül is megtámadhatja Szaddám Huszeint, Németországban a kancellár a Bundestag nélkül pisszenni sem tud. Persze minden német választási tanácsadó lelkiismeretesen átrágta magát a klasszikusokon, az amerikai tévépárbaj-tanmeséken. Stoibert segédei gyorsan be is dugták egy szoláriumba, legyen szépen, egészségesen lesült. Nehogy úgy járjon, mint 1960-ban Richard Nixon, akit, mondják, a nálánál jóval tehetségtelenebb, szürkébb politikus, John F. Kennedy azért vert meg az amerikai elnökválasztási küzdelemben, mert a lestrapált, ólmos bőrű Nixon sehogy sem mutatott a képernyőn.

Mercedes meg Phaeton

Stoiber 1999-ben még azt mondta, inkább lenne edző kedvencénél, a Bayern Münchennél, mint kancellár Berlinben. Az idők változnak. A tévépárbaj után a berlin-adlershofi stúdió udvarán a kancellárságot immár roppantul óhajtó Stoiber úgy pattant be a hatalmas fekete Mercedes anyósülésére, mintha meg sem akarna állni a kancellári hivatalig. Schröder, az „autókancellár”, megadva a módját, komótosan elhelyezkedett a Volkswagen új hiperszuper luxuskocsija, a Phaeton bal oldali hátsó bőrpamlagján.

Ha szeptember 22-e után mégis Stoiber költözik be a mosógépbe, ahogy a köznyelvben a Helmut Kohl megálmodta berlini kancellári hivatalt hívják, bizonnyal bajor BMW-kre vagy stuttgarti sváb Mercedesekre cserélik a jelenlegi VW-kormányflottát. Gerhard Schröder talán visszatér Hannoverbe, beválasztják a Volkswagen-vezetésbe, a hétvégeken nagyokat teniszezik, utána szaftos Bratwurstokat falatozik, besörözik, a zsíros menedzserfizetésen meg jól meggazdagodik. De hát 2002. szeptember 22-ig mindez pusztán spekuláció.

Berlin, 2002. szeptember