Boris Becker elárulja titkait a múltból

Ki is valójában Boris Becker? Saját definíciója szerint vállalkozó, csakhogy eddigi vállalkozásai csúf kudarcba fulladtakBecker volt annyira önkritikus, hogy inkább csak mesélt: az írást pr-menedzserére és egy hajdani újságíróra bízta, Goethéhez valamiért ő is ragaszkodott: a könyv címét mindjárt a Faustból vette kölcsön, Augenblick, verweile doch (Perc, ó maradj még). Bár a mű szakmai fogadtatása inkább csak langyosnak mondható, azonnal az élre ugrott a bestsellerlistákon. Becker mindent el is követett a megfelelő hírverés érdekében, részt vett beszélgetőműsorokban, forgatott reklámfilmet, és sorozatban adta az interjúkat a bulvársajtónak.

A németek most némi szánalommal vegyes érdeklődéssel figyelik, hogy egykori nemzeti bálványuk hogyan keresi (és nem találja) a helyét a „tenisz utáni” világban. A könyvből azért kiderül, hogy Boris a sikerrel is nehezen birkózott meg: az első, 17 esztendősen aratott wimbledoni győzelme után akkora nyomás nehezedett rá, hogy évekig altatókon élt. Amikor ezek már nem hozták meg a kellő hatást, whiskyvel próbált javítani a hatásfokon. – 1992-ig gyakorlatilag gyógyszer-, és alkoholfüggő voltam – vallja most be.

– Havonta három-négy versenyen indultam, sokat utaztam, állandóan a kontinensek közötti repülésekből fakadó fáradtsággal küszködtem, és képtelen voltam levezetni a stresszt. Amikor egy hétig pihenhettem volna, még a szememet sem tudtam lehunyni gyógyszerek nélkül. A lidércnyomásnak a fiam születése vetett véget: ekkor végre úgy éreztem, van miért ébren lennem, nem kell az alvásba menekülnöm. Ion Tiriac, egykori menedzsere egy veszekedés hevében a falhoz vágott egy sörösüveget, majd a szilánkos végét Becker torkához tartva azt sziszegte: Ha drogokon kaplak, megjárod!

A közvélemény erről mit sem tudott, csupán azt látta, hogy Becker gyakran letört, és furcsállotta, hogy miért nem tud jobban örülni fergeteges karrierjének. A depresszió olykor ijesztő méreteket öltött, Becker bevallása szerint egy hűvös októberi éjjel arra kérte feleségét: lője agyon. Hogy a kérés valóban elhangzott-e, vagy csupán Becker írói munkásságának része, arra legfeljebb Barbara Feltus, az egykori feleség tudna válaszolni, de ő a könyv miatt megsértődött, és még közös tévészereplését is lemondta egykori férjével, pedig 2001-ben állítólag baráti viszonyban váltak el. (Ez, persze, nem akadályozta meg abban, hogy felfogadjon egy amerikai szuperügyvédet, aki aztán lassú tűzön sütögette Borist a tárgyaláson, és súlyos milliókat gombolt le gyerek- és feleségtartás címén.)

A nagyközönséget főként Boris szerelmi élete érdekli: hogy is volt azzal a gyors lefolyású, ám nagy vihart kavart liaisonnal, amelyet Angela Jermakova modellel egy londoni étterem mosdójában folytatott, és amelynek következtében Boris egy ma már hároméves kislány, Anna édesapja lett? A háromszoros wimbledoni bajnok szerint semmi különös nem történt: csupán nem jutott a legjobb nyolc közé, és így végképp búcsút mondott Wimbledonnak, majd hosszan veszekedett akkor hét hónapos terhes feleségével, akire a végén rájöttek a szülési fájdalmak. Barbarát kórházba kellett vinni, Boris pedig egy japán étterem bárjában múlatta az időt. Ott látta meg Jermakovát, aki állítólag már korábban is jelentőségteljes pillantásokat küldözgetett feléje. Amikor a nő elindult a mosdó felé, Boris követte, majd néhány perces beszélgetés után a „lényegre tértek”. Szó sem volt semmiféle szekrényről, egyszerűen a lépcsőn – állítja Becker, aki néhány hónappal később értesült róla, hogy ismét apa lesz. (Jermakova, persze, egészen másképp emlékszik Anna fogantatásának körülményeire: szerinte Becker hetek óta ostromolta őt telefonon és személyesen.)

A könyvben szó esik Becker vetélytársairól, barátairól és a hírességekről is: Elton Johnról, aki a szállodai szobában adott koncertet, vagy éppen André Agassiról, aki fortélyosan kifundálta Becker stratégiáját. Rájött, hogy az adogatások előtt mindig kidugja kicsit a nyelvét, éppen abba az irányba, ahova szerválni fog. – Ezek után André ellen kevés esélyem volt – ismeri el. A könyv vége felé előkerül a legnagyobb ellenfél, Walter F. adónyomozó is, aki kérlelhetetlen szigorral tárta fel a Becker család adóelhallgatási ügyeit. Ebben az sem akadályozta meg, hogy Becker édesapja akkor már súlyos, gyógyíthatatlan beteg volt: „Emlékszem, egyszer apám addig nem mehetett el a kemoterápiás kezelésre, amíg a nyomozók nem végeztek a házban” – idézi fel keserűen a szívtelen eljárást. Igaz, saját viszonya sem volt felhőtlen az apjával: előfordult, hogy külföldi szereplései miatt fél évig nem beszéltek, de amikor hazament, az apja még a világsztár fiától is megkövetelte, hogy pontban fél hétkor a vacsoraasztalnál üljön.

Ki is valójában Boris Becker? Saját definíciója szerint vállalkozó, csakhogy eddigi vállalkozásai csúf kudarcba fulladtak. Hadakozni kénytelen a bírósággal, az adóhatóságokkal, és nincs kizárva, hogy német állampolgárságát is veszély fenyegetheti: egy elképzelés szerint adózás és németországi tartózkodás nélkül nem jár a német útlevél, márpedig Becker hivatalosan már Svájcban él. Leírni azért még korai lenne: sikerei csúcsán huszonéves volt, és még most is csak harminchat. A németek most a jó példával elöljáró kortársakat emlegetik: Steffi Graf – Agassi oldalán – főállású anya lett, Henry Maske egykori bokszcsillag három McDonald’s-ot üzemeltet, Lothar Matthäus volt válogatott futballista pedig Belgrádban koptatja a kispadot. De mi lesz Boris Beckerrel?

Egyelőre úgy fest, hogy marad a sportnál, de kacsingat a média felé: januártól talkshow-t indít a német sportcsatornán, a DSF-n. Ha beválik a képernyőn, még többre viheti: Hollywood állítólag már jelentkezett életrajza megfilmesítésének jogaiért, és azt sem zárták ki, hogy Becker alakíthatná önmagát.

Berlin, 2003. november