Bevándorlási reflexek

Fokozódó nyomásFontos, de annál nehezebb szétválasztani a mostani migrációs probléma rétegeit. Az első fontos és leszögezendő tény az, hogy Európa idén olyan nyomással néz szembe külső határain, amelyre korábban nem volt példa. Bár az adatok zavarosak, az EU határvédelmi szervezete, a FRONTEX szerint idén eddig már több mint 150 ezer ember érkezett meg Európa külső határaihoz. Ez 150 százalékkal – azaz: két és félszer – több, mint amit tavaly ilyenkor láttunk volna az adatokban. A fő útvonal változatlanul a Mediterráneumnál csatlakozik Európához: Olaszországnak és Görögországnak, elsősorban szigeteik miatt, együtt a teljes létszám több mint kétharmadát kellett befogadnia. Ez a görög pénzügyi válság csúcspontján különösen nehéz és tragikus kérdések elé állítja a görög államot. Az útvonal pedig változatlanul veszélyes, a túlzsúfolt, tengeren hánykolódó hajókon eddig idén az adatok szerint már legalább háromezer ember lelte a halálát. Pont a tengeri útvonal veszélyessége és túlzsúfoltsága okán felértékelődött a szárazföldi útvonalak fontossága. Egyrészt nyugaton ott van Spanyolország két „tengeren túli” birtoka, Ceuta és Melilla, melyeket évek óta szögesdrótkerítéssel védenek az afrikai migránsok ellen. Másrészt pedig ott van Törökország, schengeni határok nélkül, melynek európai hídfője jó kiindulási pont az oda eljutni képes migránsok számára. A Balkán országaira így nagy nyomás nehezedik, Bulgária, Macedónia, Szerbia tranzitországgá válik. Így kerül a képbe Magyarország, amelynek déli, szerbiai határa viszonylag porózus, viszont schengeni tagország. Aki bejut, az az EU legbelsőbb körében találja magát, ahol már viszonylag szabadon utazhat. Ha bejut, és ha nem tartóztatják fel. Mindenesetre a magyar határ népszerű belépési ponttá vált, csak májusban tízezer embert regisztráltak a határvonal mentén, ami sokszorosa a korábbi évek létszámának. Ez eltérő helyzetet hoz létre az országban, mint mondjuk Szlovákiában, amely kiesik a fő migrációs vonalakból, és amelynek a háborúzó Ukrajnán kívül nincs más EU-n kívüli országgal határa. A fokozódó nyomás és az általa okozott lépéskényszer jelenti a migrációs témakör első szintjét, amelyet én szakmai kérdésnek tekintek. Ennek tétje: mit tudunk tenni azért, hogy technikailag megoldjuk a megnövekedett számú migránsok kezelését?  A parazita politikaEhhez kapcsolódik parazitaként a második szint, ez pedig a politikai. Politikainak azokat a lépéseket és tevékenységeket nevezem, amelyek elsődleges célja nem más, mint a hatalom megszerzése és megtartása. A parazita kifejezés pedig arra utal, hogy ezek a politikai lépések rákapcsolódnak a szakmai döntésekre, sőt gyakran annak is álcázzák magukat, megpróbálván elkendőzni valódi természetüket a választók elől. A pártok álláspontja zömében bevándorlásellenes, ami nem meglepő a kutatási adatok, az utca hangulata ismeretében. Így a pártok tulajdonképpen egymásra licitálnak, ki tud keményebb megoldást találni a bevándorlás kérdéseire a hatékonyság és a biztonság, a „szakmaiság” nevében. Ezekben a megoldásokban azonban a maximalizálandó tényező egyértelműen a politikai támogatottság, nem pedig a szakmai megalapozottság. A szakpolitikai és politikai szintek szavatossága viszonylag korlátozottnak tűnik. A bevándorlási hullám nem lesz örök – pont ezt fejezi ki a hullám szó: tetőzik, majd alábbhagy –, a közéleti érdeklődés a bevándorlási kérdés iránt szintén megcsappan majd idővel (gondoljunk csak a ma még mindig zajló ukrán háború körüli tulajdonképpen teljes közéleti apátiára vidékünkön). Mindamellett úgy tűnik hogy van egy harmadik szint, ahol a történet tartósabb nyomokat hagyhat. Ez pedig a közösségi reflexek szintje. Mostanra kialakult ugyanis egy olyan helyzet, amelyben a hivatalos politika szakmainak tűnő érvekkel zömében a kirekesztés mellett érvel. Leesni látszik a politikai korrektség fátyla a meztelen valóságról, és úgy tűnik, egyre inkább ki lehet mondani azt, amit az ember akar.  A pőre valóságNem kell közvélemény-kutatónak lenni ahhoz, hogy észleljük, a migrációs téma hatalmas tömegeket mozgat meg. Aki fent van valamelyik közösségi hálón, tudja, hogy a lehető legváratlanabb ismerősök állnak elő nap mint nap bevándorlási témájú hozzászólásokkal, anekdotákkal. De a fizikai valóságban is: vonatokon, kávéházi teraszokon, családi asztaloknál napi téma a migráció. A megfogalmazott vélemények egy jelentős része – összhangban azzal, amit a kutatásokban látunk – bevándorlóellenes. De amíg politikai pártjaink kommunikációs osztályai patikamérlegen számolják a negatív jelzőket, és a patakzó populizmus ellenére megpróbálnak a politikai korrektség határain belül maradni, addig az önjelölt véleményvezéreknek ilyen megkötésekkel nem kell számolniuk. A pőre valóság pedig nem valami szép.  Rögtön ott van az iszlamofóbia. Sokan látják Európa elmuszlimosodásának előcsarnokát a mostani folyamatokban, figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy az idén eddig beérkező 150 ezer ember a félmilliárd lakosú EU teljes népességének 0,03 százalékát teszi ki. Ez a 0,03 százalék elhanyagolható, Európa gond nélkül felihatja anélkül, hogy identitását, jellegét fenyegetné. Akár évente is. Arról már ne is beszéljünk, hogy a beérkező migránsok egy jó része nem is muszlim, és pont ezért menekül. Bónusz: aki muszlimként menekül, az sem azért jön, mert át akarná téríteni a kontinenst Mohamed hitére. Aztán ott van a variáció a klasszikus „előnyben a kisebbségek” témára. Kevés dolog irritálja annyira a közvéleményt, mint ha a kisebbségek valamiféle vélt vagy valós extra segítséget kapnak az államtól valamilyen formában (lásd: cigányok). Nem egy véleményvezér érzi úgy, hogy a migránsok ebbe a kategóriába tartoznak, a nem hivatalos médiacsatornák főcímei pedig azt harsogják: az állam többet költ egy migránsra, mint egy nyugdíjasra! Bár ez technikailag rövid távon igaz lehet, hiszen az államnak a beérkezés utáni időszakban jelentősebb összeget kell a menedékért folyamodók ügyeinek feldolgozására fordítania, bármiféle egyenlőségjelet húzni a milliónyi nyugdíjas és pár ezer menekült átmeneti ellátása között felelőtlenség. Itt is van bónusz: a „gazdag migránsok” mítosza, azaz mindenféle kamu történetek arról, hogy ezek az emberek valójában nem is szegények, csak kihasználják a bőkezű európai menekültvédelmi rendszert. Az ilyen jellegű állításokra azt szoktam mondani, hogy akinek valóban van pénze, az nem egy életveszélyes ladikon keresztül érkezik kontinensünkre, hanem repülővel a londoni reptérre. A harmadik témacsoport a klasszikus, jó öreg rasszizmus. Mármint, hogy a feketék már a spájzban vannak. Mit csinál egy fekete a falumban? Azok a kényszerképzetek, melyek az egyszerű fizikai másságból következnek, és amelynek valószínűleg nagyon mély pszichológiai gyökerei vannak, amelyeket egyedül a tartós együttélés tapasztalata tud kilúgozni a kollektív memóriából, most szabadon szárnyalnak egyszínű társadalmainkban. A migráns nagyon sok embernek „a néger”, ez a már fizikai valóságában is tőlem hermetikusan elválasztott személy, akivel kapcsolatban mindenféle kriminológiai, szexuális, habitusi előítéleteim vannak. Fekete emberrel sört még nem ittam meg, de tudni vélem, hogy milyen a fajtája. Naná, hogy primitív és erőszakos. Cigány barátaink megint csak sokat tudnának mesélni erről. Végül ott van a nagyon korszerű, de fenti társainál semmivel sem megalapozottabb, terrorfenyegetettséggel kapcsolatos diskurzus. Hogy tudni illik, akik most megjelentek Európa kapuinál, azok vagy mind potenciális ellenségek (hisz minden muszlim terrorista), vagy legalábbis ott vannak közöttük az IÁ alvó ügynökei, akik majd elkezdenek dolgozni. A dolog masszív irracionalitása – miért kellene egy szofisztikált merényletek kidolgozására képes szervezetnek egy ladikon Európába küldenie ügynökeit? – ellenére kitartóan felüti a fejét, hiszen valós félelmeket testesít meg. Az intolerancia áraAkkor, amikor politikai elitjeink saját politikai érdekeiket követve nem hogy nem határolódnak el, de még táplálják is a fenti értelmezéseket, valóban olyan szellemet engednek ki a palackból, melyeket nem biztos, hogy oda vissza tudnak majd gyömöszölni. A bevándorlókkal szembeni intolerancia ugyanis általánosan erősíti fel a közéletben az intoleranciát, megint beszédtémává válhatnak olyan értelmezések, amelyek kirekesztők és uszítók. Egy olyan országban, ahol a migráns ellenség, hamarabb verem be egy cigánylány fejét, mint normálisabb vidékeken. A migránsellenes közhangulat politikai jóváhagyásával egy olyan országot teremtünk, ahol a többség teret érez arra, hogy a kisebbségek ellen forduljon. Ahol megint szabadon lehet gyűlölködni, ha valakinek olyan kedve van. Ahol a másság, az elesettség, a kiszolgáltatottság csak arra sarkall, hogy valaki még erősebben odavágjon. Kisebbségiként talán nem kell magyaráznom, hogy ez milyen veszélyeket rejt magában. Ráadásul újabb olyan kérdésről van szó, amely bontja az európai szolidaritás szövetét, amely megkérdőjelezi, kik is vagyunk valójában. Ha Európa elveszti a képességét a befogadásra és az empátiára, akkor mindazok győzelme, akik sikeresen távol tartották országuktól azt a pár ezer szerencsétlent, aki egy jobb sors vagy akár csak a túlélés reményében megpróbáltak eljutni Európába, nem lesz több egy lábjegyzetnél egy elöregedő és bezárkózó kontinens haláltusájának történetében. A felelős politika ennek a belátása, nem pedig az álszakmai uszítás. De ma úgy tűnik, felelősség helyett rövid távú, érdekalapú, konfliktusszító politizálást kapunk.