Beszélünk magyarul

Jóleső érzés látni a biztató hivatalos feliratot, hogy: beszélünk magyarul (is)! Jóleső érzés látni ezt valamelyik világvárosban, sőt talán még Belgrádban vagy Újvidéken is. Szabadkán azonban már egészen más súlya van ennek a táblának, hiszen valamikor, néhány évtizeddel ezelőtt nem volt szükség az ilyen feliratokra, mert a hivatalokban, a kereskedésekben, úgyszólván mindenki beszélt magyarul és szerbül is. Sőt, a háború előtt a kereskedők többsége még németül is tudott. Ma sajnos Szabadkán táblával kell közölni a rászorulókkal, hogy nyugodtan hozzájuk fordulhat, mert beszélnek magyarul. Egy kétnyelvű környezetben ugyanis ez nem kiírandó dicsekvés, hanem természetes dolog – kellene hogy legyen. Mármint, hogy Szabadkán beszélnek magyarul az üzletekben, a pénzváltókban, turistairodákban.

Furcsa egy kissé, hogy erre mifelénk éppen azt a nyelvet nem akarják, vagy nem tanulják meg szívesen, amelyre legnagyobb szükség van a mindennapi életben. Ennek viszont tudatában vannak a kínai kereskedők a szegedi piacon, ahol magyar és szerb nyelven is kiszolgálják a vevőket. És az egészen természetesnek tűnik, hogy a kínai megtanult szerbül és magyarul is. Szabadkán viszont ezt ki kell írni, természetesen nem dicsekvésként. Egy társaságban hallottam, amint egy belgrádi polgártárs csodálkozva vallotta be: nem is tudta, hogy Szeged környékén ilyen sok szerb él, hiszen majdnem mindenhol tudott anyanyelvén értekezni. Az úgy látszik, nem tűnt fel neki, hogy némely szerbül beszélőnek ferde szemük volt, arcuk bőrének színe pedig sárgás.

Kétségkívül jóleső érzés, ha az ember saját nyelvén tájékozódhat, még akkor is, ha a nyelv nem tökéletes, de érthető. A fiatal nemzedék ezt bizonyára már megoldja az angol nyelvvel, az azonban mégis furcsa lenne, ha a szegediek és a szabadkaiak angol nyelven értekeznének egymással, vagy a beszélünk magyarul feliratokra kellene támaszkodniuk.

Még mindig emlékszem, amikor egyszer Svájcban egy címet kerestem. Nagyon régen volt, mert autóval mentem és vízum nélkül. Bázelban kerestem a címet és éreztem, hogy az utca közelében vagyok, de biztos ami biztos, megkérdeztem egy munkást, aki a közelben a villamossíneken dolgozott. Természetesen németül kérdeztem és ő is németül igyekezett megmagyarázni, majd szerbül odaszólt kollégájának, hogy mondja már ő, mert jobban tud németül. Mondani sem kell, hogy mennyire megörültünk, hogy végre szerbül nagyszerűen megértettük egymást.

Épp ezért, először is minden elismerésem a szegedi, kínai kereskedőké, akik a magyar mellett a szerbet is megtanulták, noha nem lett volna kötelező. (n-dor)