Berlin sokkos állapotban magyarázatot keres

Egy diáklány gyertyát gyújt a Gutenberg gimnázium lépcsőjénReuters-felvételekBiztosra megy. Ahogy előre kigondolta: egy lövés a 9 milliméteres – feltehetőleg katonai – pisztolyból a mellkasba, egy a fejbe. Külön-külön mind a két találat nagy bizonyossággal halálos. (A beszámolók egy része „sportpisztolyról” szól.)

Robert Steinhäuer 2002. április 26-án behatol a gimnáziumba, ahonnan néhány hónapja kitették. A végzősök matematika írásbelire készülnek, a gyilkos a nagyszünet utáni perceket választja ki pokoli terve valóra váltásához. Oldalán a kilenc milliméteres pisztoly, jobb kezében a maffiózók kedvenc fegyverét, az alig egy méter hosszú tusa nélküli, 8 lövetű sörétes puskát, a pump-gunt lóbálja. Előre átgondolt séma szerint osztályokba nyit be, felemeli a pisztolyt, mindig két lövés, egy a mellkasba, egy a fejbe. Szótlanul dolgozik. A tanárok meglepetten felnéznek, mire megszólalnának, kérdőre vonnák a benyitó fekete ruhás, símaszkos, vészjósló alakot, vége, dörrenés, elsötétedik előttük a világ, homokzsákként omlanak össze.

R. S. időnként vaktában maga körül lövöldöz. A nagy teljesítményű pisztoly lövedékei áthatolnak a zárt osztályajtókon, halálra sebeznek egy 14 éves lányt és egy 15 éves fiút. A 15 éves Felixet az menti meg, hogy szemüveges. Hátulról éri a golyó a háta közepénél, de ott a hátizsákja, benne a fém szemüvegtok. Abban akad el a lövedék. R. S. benyit az igazgatóiba is, először az előszobában álló titkárnővel, majd az íróasztalánál ülő igazgatóhelyettes aszszonnyal végez. Valamilyen oknál fogva nem használja a pump-gunt, a félelmetes sörétes puskát, csak pisztollyal osztja a halált.

A gyilkost egy kopaszodó, hatvanéves, vékony testalkatú, bátor pedagógus, Rainer Heise állítja meg.

– Amikor megláttam a holttesteket, az igazgatóhelyettest, a titkárnőt, tudtam, nagy baj van – meséli a surrogó tévékamerák előtt. – Kitereltem a gyerekeket, akiket elértem, aztán bementem a szertárba. Különös, súrlódó-csoszogó zajt hallottam, óvatosan kinyitottam az ajtót, hát a folyosón ott tornyosult előttem egy nindzsaféle ruhába-maszkba öltözött alak. Rám emelte a pisztolyát. – Beszéljük meg, mondtam neki. Ekkor lehúzta a fejéről a maszkot. – Robert, te vagy az, te tetted? – kérdeztem. Bólintott, és feljebb emelte a pisztolyt. – Ölj meg engem is! – kiáltottam rá –, de nézz a szemembe. – Nem, Heise úr, mára elég volt – válaszolta. – Ekkor váratlanul megtaszítottam, betántorodott a szertárba, rázártam az ajtót.

A rendőrség, ahova a pedellus telefonált, kevéssel délelőtt tizenegy óra után érkezik a helyszínre. A gimnázium főbejárata előtt megáll az első járőrkocsi. A kiszálló 42 éves rendőr őrmesterre a gyilkos a harmadik emeleti ablakból tüzet nyit. A rendőr holtan esik össze. Néhány perc múlva megérkezik a tartományi kommandósalakulat, a SEK, golyóálló mellényekben, géppisztolyokkal, pajzsokkal, fénygránátokkal felszerelve behatolnak az épületbe. Robert Steinhäuer már nem gondol ellenállásra. A szertárban ekkor emeli a homlokához a pisztolyt, ujja rágörbül az elsütő billentyűre.

Órákig tart a bizonytalanság: van-e második tettes? A rendőrök többször átkutatják az épületet, a környező csatornarendszert, csak ez után engedélyezik a felső emeleteken csoportokban elbarikádozott 180 gyereknek, hogy lejöjjenek. A gimnázium előtt piros sátrakban orvosok, pszichológusok várják őket. A kordonnál remegő szülők, hozzátartozók kutatják reménykedve a kimerült tinédzserarcokat. A rendőrség kezdetben három, majd négy halottról beszél. A bejelentés, hogy 18 halálos áldozata van az ámokfutónak, még a sokat látott, rutinos rendőröket is sokkolja. Bernhard Vogel nagyapakorú tartományi miniszterelnök a végzetes sajtóértekezleten könnyeket morzsol szét a szeme sarkában.

Fáradt homokszínű jugendstíl épület. A bejárati lépcső felett kicirkalmazott írás: Gutenberg-Schule 1908. Piros-fehér műanyag szalag keríti el a gimnázium előtti gyepet. A fáradt, karikás szemű rendőr int, tessék, bújjon át a kordon alatt. Már nincs mire, kire vigyázni. A tettes fejbe lőtte magát, kiterítve fekszik az igazságügyi orvostani intézetben, akárcsak 16 áldozata, akiknek földi maradványait a szakértők most vizsgálják, a testükben lévő lövedékek ugyanabból a fegyverből valók-e. Ha igen, egy tettes, ha nem, cinkostársa is volt. A lépcsőknél gyerekek, felnőttek álldogálnak döbbent csendben. Virágok borítják az előteret. Befőttesüvegekben mécsesek pislákolnak.

Joschka Fischer külügyminiszter jön át a kordonon, fekete öltönyben, kezében virág. Amerikába indult volna, de későbbre tette az utazást, hogy eljöhessen Erfurtba. Nem tart beszédet, nincs sajtóértekezlet, leteszi a csokrot, pár másodpercig töprengve magába süpped, megfordul, szótlanul elindul a fekete kormányautó felé. Az erfurti világhírű dóm gyászmiséjén részt vesz feleségével a német kancellár is. Németország együtt érez a hozzátartozókkal – és várja a válaszokat.

Robert Steinhäuer a rendőrségi lövészklub tagja. Fegyvertartási engedélye van, legálisan vette a pump-gunt. A pisztolyról a hatóságok nem beszélnek, mindeddig sem a típusát, sem az eredetét nem hozták nyilvánosságra. A pump-gun állítólag sportfegyver. Tusája nincs, vállhoz nem lehet támasztani. 18 milliméteres űrméretű, elsütésekor az amerikai M-16-os gépkarabély lövedéktömegének a nyolc-tízszerese (őzsörétek) röppen ki a csőből, az ellenhatás roppant nagyot taszít a kezelőn. Pontatlan fegyver, 15-25 méternél távolabbra nemigen használható. Elődjét, a hasonló méretű, lefűrészelt tusájú-csövű, kabát alól előhúzható sörétes puskát, a luparát a sziciliai maffia bérgyilkosai találták fel jó száz éve.

Németországban legálisan 7,2 millió, illegálisan az ARD becslése szerint további húszmillió lőfegyvert tartanak. Ha ez igaz, gyakorlatilag minden 18 és 60 év közötti felnőtt férfira jut egy. Az országban a lövészet a futball, az atlétika és a tenisz után a negyedik legnépszerűbb tömegsport. A német lövészszövetségnek április végén 1 581 593 tagja volt.

Németországban a fegyverek jobban jelen vannak a köztudatban. A fegyver mint szerkezet, mint sajátos gépezet egyfajta kultusz tárgya. A fegyverlobbi, a lövészklubok, igaz, nem olyan mértékben, mint Amerikában a nagy hatalmú National Rifle Association szervezet, itt is befolyásosak. Sok embernek van jelentős, működésképtelenné tett katonai fegyverekből álló gyűjteménye. Berlinben, az Alex mellett évente rendezett fegyverbörze (amelyen az elmúlt háromszáz év használhatatlanná tett trófeafegyverei mellett militáriák, hadtörténeti emlékek, könyvek, egyenruhák szerepelnek) a német szélsőjobb köreiben is roppant népszerű. Az utóbbi tizenöt évben körülbelül féltucatnyi, fegyvert használó iskolai ámokfutó tombolt, néhány esetben a szülők fegyvergyűjteményét vagy sportlövészköri fegyvereket használtak.

A bajorországi Brannenburgban 2000 márciusában a 16 éves Michael F. apja fegyvertárából elemelt egy 45-ös coltot és egy kilenc milliméteres pisztolyt, agyonlőtte 57 éves internátusvezetőjét, majd magával is végzett. A kivonuló rendőrök a papa pincéjében működőképes fegyverek hetvendarabos gyűjteményét találták, a többi között egy pump-gunt, két géppuskát, egy automata rohampuskát összesen 6500 darab éleslőszerrel. A két géppuska és a rohampuska kivételével a többi fegyvert legálisan tartotta magánál. Az apa két év felfüggesztettet kapott meg nem engedett fegyvertartás címén.

Elég szigorú-e a német fegyvertartási törvény? Figyelembe veszi-e, hogy a sportlövő és vadászfegyverek legtöbbje éppoly halálos hatású, mint a katonai fegyverek? Megengedjék-e a jövőben is a sportlövő fegyverek otthoni tárolását, kapjanak-e a jövőben is 18-19 éves, még nem teljesen kiforrott jellemű fiatalok fegyvertartási engedélyt? Mit tegyenek az iskolákkal? Változtassák amerikai mintára erődökké, fémdetektorokkal, biztonsági őrökkel? A vita most Erfurt kapcsán újraéleződik. A rendőrszakszervezet szerint némi szigorítás elkelne (például központilag kellene nyilvántartani a polgároknál ilyen-olyan címen – fegyvergyűjtemény, örökség, lövészköri tagság – tartott fegyvereket).

Robert Steinhäuer átlagember, átlaggimnazista volt. A rendőrségi pszichológusok (profilerek) sémáit megcáfolva se nem volt bezárkózó, sem kiugróan agresszív viselkedésével nem tűnt ki. Az átlagnál gyengébben tanult, a 11. osztályt kétszer végezte. Aztán múlt pénteken olyasmit hajtott végre, ami kegyetlenségében az 1999-es littletoni (USA) diákvérengzést (két siheder lőfegyverekkel, robbanóanyaggal 12 diáktársát és egy pedagógust meggyilkol) is felülmúlja.

R. S. a középrétegek gyermeke, apja jól menő mérnök a Siemensnél, anyja gyermekpedagógus, egy erfurti sorházban laktak, normális anyagi körülmények között. R. S. azzal szórakozott, mint sok társa: heavy metal zenét hallgatott, szerette a kommandós komputerjátékokat – és fegyvermániás volt. Eddig nem találtak szélsőjobboldali kötődésre utaló nyomokat. R. S. életét nem ismerjük közelebbről. A házat átkutató rendőrök komputerje keménylemezén megtalálták kedvencét, a Counterstrike, a Sierra on-line játszható terror- antiterror játékát. A Sierra cég szerint a nap bármely időszakában az egész világon legalább ötszázezer ember ül a komputere előtt, és a Counterstrike on-line játékába bekapcsolódva irtja puskával, pisztollyal az embereket, ellenséget, kommandósokat, de egyes játékszakaszokban akár gimnazista lányokat is.

Németországban, amely most ocsúdik a sokkból, széles körű vita indult. Meg lehet fogadni, hogy ezentúl jobban figyelünk gyermekeinkre, beosztottjainkra, tanítványainkra, tanárainkra. Felül lehet bírálni a Németországban a világátlaghoz képest szigorúnak ítélt fegyverkezelési, fegyvertartási előírásokat. Lehet okolni az erőszakkultuszt, az amerikai akciófilmeket, a kíméletlen komputerjátékokat, az elsekélyesedő, elritkuló családi kapcsolatokat, a kommunikáció hiányát, de ezeknek a hatásoknak német (amerikai, angol, mongol, kínai, magyar) fiatalok százezrei vannak kitéve. Ezekből a milliókból a többség többé-kevésbé normális felnőtté érik, százezerből talán egy válik az átéltek hatására gyilkossá, ámokfutóvá. De melyik? Hogy lehet kiszűrni, hogy lehet megelőzni, hogyan lehet a kockázatot kezelni, csökkenteni? Nem tudjuk.

Egy ismeretlen kézzel írt táblát helyezett a gimnázium kapujához, mellé tett egy imbolygó lángú mécsest. A táblán csak egy szó: Warum? Miért?

Berlin-Erfurt, 2002. április