Bér, égés, Szaddám és Oszama

A kemény mag csatázik a rohamrendőrökkel(Reuters-felvétel) Brüsszel egyik főutcáján vagy tízezren vonulnak, itt ez gyenge közepes tüntetési létszám. Az egyik szervező elismeri: amióta folyik a háború, nem lehet azzal mozgósítani, hogy előzzük meg. Azt pedig kevesen gondolják komolyan, hogy Bush esetleg megállítaná az inváziót, bocsánatot kérne Szaddámtól, és kivonná csapatait Iraktól. De azért sok ilyen feliratot csattogtat a szél, hátha.

A belgák a világ legjobb tüntetői (hetente van egy nagyobb és több kisebb), imádnak és tudnak tömegdemonstrálni, dulakodás van néha, pofon soha, és a buli egyik csúcspontjának az számít, ha jön a vízágyú. Ha nem a rendőrök hoznak, akkor gyakran a tüntetők alkalmaznak valamilyen locsolóeszközt, többnyire a kirakatok és a rendőrlovak ellen. Erre persze jön a hivatalos vízágyú is.

Most még nem jön, csöndesen kiabálunk, csak rám ordít néha valaki, mit akadékoskodom. Firtatom ugyanis, hogy nem kínos-e Szaddám védelmében vonulni (Nem őt védjük, hanem a békét!), ugyan milyen béke volt Irakban, és meddig kellett volna még az a béke (A háború mindennél roszszabb!). Tovább vitatkozom, kapok rendesen, az elhülyített Bush-bérenc titulusának megadása után egy Hezbollah-zászlós fiatalember azt is sejteni véli, hogy Izraelt sem véletlenül szeretem, álljak csak ki a járdára.

– Maradhatsz – véd meg a barna lány –, most az a fontos, hogy mindannyian irakiak vagyunk. Mármint Bush áldozatai. Aztán ő is kicsit elborul, mert a sor közepe táján „Oszama, Oszama!” kiáltások harsannak, és elterjed: köztünk van a belgiumi moszlim fiatalok radikális csoportjainak fővezére is. Az oszamázókat a többség lehurrogja.

Rakéta helyett nagyobb bért! – hirdeti egy másik csoport, átállok ide, ezzel könnyebb egyetérteni. De itt sem járok jól. Kérdéseimre, hogy jön ez ide, meg a szakszervezeteknek végül is miért érdekük tüntetni a háború ellen?, megint lehurrognak. Hát nem látom, hogy az amerikai olajtőke már az egész világot maga alá akarja gyűrni, és az európai szociális vívmányok is veszélybe kerülhetnek?! Ha nem látom, kár is nekem magyarázni.

Arrébb megyek, hátha távolabbról valahogy észreveszem az összefüggést a szociális juttatások és Szaddám védelme között, de csak azt látom, hogy a tüntetők dobozos kefirrel megdobálják a rendőröket. – Baj van – szalad össze néhány főszervező –, ezek megint itt vannak.

A béketüntetők eleve szigorúan elhatárolódtak „ezektől”, akik mintegy kétszázan vannak, fiatalok, és az utóbbi hetek minden megmozdulásán feltűntek – balhézni. Most is. Közben a menet az amerikai követség elé ér, a hangulat megfeszül, a rendőrlovak zablája is. „Ezek” munkához látnak: előkapnak néhány amerikai zászlót, hogy meggyújtsák. Szél van, a zászló is nedves lehet, nem akar meggyulladni. Addig próbálkoznak, amíg az egyik tüntető ruhája kap lángra. A rendőrök berohannak kihozni az égő embert, ennek társai viszont csak erre vártak: – Nácik, nácik! – kántálják a rendőrökre, és már esnének is nekik. Égő társuk közben sikoltozva eljut a mentőautóig.

Az igazi béketüntetők somfordálva szétszélednek, a kemény mag végre csatát kezdhet a rohamrendőrökkel. Még két tüntető meggyullad, később kiderül: tizennégy éves gyerekek. Társaik bevernek néhány kirakatot, felborogatnak néhány kukát, de amikor a rendőrök rájuk szólnak, abbahagyják. Várnak egy kicsit, megint bevernek egy kirakatot. ĺgy megy vagy két órán keresztül, végül a rendőrök megunják, ötven póttüntetőt elszállítanak, a többi hazamegy.

Tüntettünk a békéért – mesélem este két arab kollégámnak, és hiába mondom abszolút hangsúlytalanul, aznap már harmadszor járok úgy, hogy lehurrognak.