Befolyásolnak a reklámok?

Az egyik barátnőm rendre bedől a reklámoknak, örömmel próbál ki minden újat, legyen szó bármiről. A másik kizárólag a jól bevált, megszokott ételekhez ragaszkodik. A harmadik mindenből csak a minőségit eszi, szereti a komfortos bevásárlást, a kellemesen berendezett üzleteket. A negyedik képes bejárni az egész várost, hogy a legolcsóbb áruhoz jusson, és csak a legfontosabbakat veszi meg. Engem a hangulatom befolyásol, vajon a legközelebbi üzletbe ugrom-e be, vagy nagy bevásárlóközpontokban kóborolok.

A reklámok szerint az áruházakban kapható élelmiszerek frissek és tartósak, sőt egészségügyi szempontból is elemezték őket, így hát egészségesek. Ha alaposabban megnézem a csomagolópapírt, nem tudom felfogni, mi lehet egészséges az E 250, E 450, E bármennyi konzerváló és stabilizáló szerekben, amelyekből az amerikaiak évente öt-hat kilogrammot fogyasztanak. Manapság minden konzervált, aromatizált, színezett. Minden gyümölcs frissnek tűnik, a rikító színű gumicukrok és cukorkák vitaminokban dúsak és egészségesek, a konzerv olyan, akár a nagyi főztje. Mire vágyhatunk még?

Bevallom, én mindig szívesebben kentem kenyeremre vajat, így a margarinőrület elkerült. Nem ízlett, színtelen, szagtalan volt. Amikor pedig megtudtam, hogy egy Mége-Mouriés nevezetű kémikus találta fel 1867-ben, megijedtem. Kémikus! Emulgátorokat tett a növényi olajhoz, hogy kenhető legyen, és különféle hozzávalókat, hogy ne fröcsögjön sütéskor a serpenyőben. Az antioxidánsok a tartósságért felelnek, a sárgás színezőszerek a vajhoz való hasonlóságért. Csodálatos, sokoldalú tulajdonságokkal rendelkező étek, sokan be is dőltek neki, csak aztán megromlott a látásuk. Hatása főként a gyerekeknél jelentkezett. Néhány évtizede ezért vitaminokat adtak a margarinhoz, hogy ne forduljanak elő hasonló esetek, és azóta újra egészséges a művaj, és a fogyasztók kitűnően látnak. Én azonban inkább eszem koleszterint, mint a szegények olcsó, könnyen kenhető olaját.

És szeretem a friss péksüteményt. Nem érdekelnek a becsomagolt, felszeletelt, tartósított kenyerek. Az ember unatkozik velük az asztalnál. Ennél készebb ételek már csak az állomásokon kapható szendvicsek: azokat kenni sem kell. Beleraknak két szalámit, jól kilógatva a kifliből, azt a látszatot keltve, hogy belül is van valami, és így állnak tucatjával a hűtött szekrényekben. Eddig azt hittem, hogy a péksüteményt nem lehet hamisítani. Manapság pedig az ember nem is tudja, a kenyérben mit kap ajándékul: a tésztagyúrást és -keverést emulgátorok könnyítik meg, a foszfátok a foszlósságról gondoskodnak, a színezékek a kenyér friss kinézetét őrzik. Műkenyér művajjal, klónozott paradicsommal, igazi ízpompa reggelire. Emlékszem, egykor egy népművészeti táborban hogyan sütöttünk kemencében langallót, ami a lángos és a kenyér keveréke. Annak aztán volt illata, íze, sőt volt hangulata is az elfogyasztásának a friss, vidéki levegőn.

A lekvárokat talán meg sem kell említenem, mennyire műek. Aki evett nagymamai, anyai lekvárt, az felismeri a különbséget az iparilag készült kémiai lekvár és a nagyi lekvárja közt, ami után csak vészhelyzetben nyúlok.

A gyártók is spórolni igyekszenek, nem csak a vevők: minél kevesebb a természetes, drága alapanyag, annál több a pótlószer, annál olcsóbb az előállítás. Az aromaanyagok azt a látszatot, illetve ízletet keltik, hogy nevezett tartalmazza a feltüntetett gyümölcsöt, nem csak a sok helyettesítő anyagot. Zöld színt öntenek a vízbe, és kivi ízű üdítőt emelhetünk szánkhoz. De mennyi köze van a szörpnek a kivihez? Amennyi a tejpornak a tehéntejhez? És a szárított tejszínhabnak? Laboratóriumban készült étkeket fogyasztunk? Kemikáliákat? Hogyan emészti meg szervezetünk a rengeteg nem természetes anyagot? Kezdek megijedni.

Nem nyugtat meg az a tény sem, hogy mielőtt az élelmiszerbe kerül az adalék, és a polcokra az áru, állatokon kísérletezik ki az emulgátorok, színezőszerek, stabilizátorok hatását. Hosszú távú következmények kiderítésére ugyanis nincs mód, mielőbb forgalomba kell kerülnie az újdonságnak, úgy kifizetődő igazán. Ráadásul ami az egérnek nem árt, miért ne árthatna nekem?

Pár éve felkaptam a fejem, amikor Németországban és Olaszországban ismerőseim arról beszélgettek fennhangon, hogy bioboltokban vásárolnak bioételeket: biohúst, biolisztet, biovajat, biozöldséget. Drágábbak, de egészségesebbek, és ők megengedhetik maguknak a luxust egészségük érdekében. És figyelmeztettek, ha saját kertből származott valami, merthogy az is bio. Csak bámultam biovilágukon: én gyerekkoromtól kezdve nagyszüleim és a mi kertünkből laktam jól, nem ismertem üzleti gyümölcsöt, nem ismertem a bio szót sem ilyen összefüggésekben. Most pedig, nagyvárosi lévén csupán a piacokban reménykedem, hogy biók, és nem vásárolok hűtött, csomagolt gyümölcsöt, zöldséget. Bár nehéz elkerülnöm, hogy ne vegyek Olasz- vagy Spanyolhonból származó narancsot, vagy a görögöktől jött dinynyét. Ahogy ismerősöm mondta: manapság minden évszakban hozzájutsz bármilyen gyümölcshöz. Ellopták az ember életéből azt a bizsergető érzést, amit a pirosló eper, cseresznye, meggy ébresztett benne. Mennyire vártuk egykor a tavaszt, aztán a nyarat és az őszt! – sóhajt. Bár én még mindig várom, súgja nekem, mert ezeknek a bármikor kapható mineknevezzelekeknek semmi ízük.