Bécsben fiatalosak az öregek

A baráti körömhöz tartozó nyugdíjas házaspár vizsgaidőszakban lázban ég. Mindketten a bécsi egyetem hallgatói. A 65 éves Edgar művészettörténetet hallgat, felesége pedig a fényképészetet választotta. Ő nyugdíjba vonulva fedezte fel, hogy szeret és nagyszerűen tud fotózni, s most gyakorlati ismereteit elmélettel is kiegészíti. Ahogy mesélik, sok hasonló korú évfolyamtársuk van, s ez jellemző a bölcsészkar megannyi fakultására.

Mintha az öregek itt Bécsben nem lennének olyan öregek, a fiatalok pedig „megbocsátanák” nekik korukat. Az ifjabb generációk nem tekintik a hatvanon felülieket felesleges nyűgnek, s ez nemcsak a családi nevelés következménye, hanem a társadalmi szokásnak is betudható. Nemcsak az öreg színészek, neves emberek iránti tisztelet, s ennek gyakori kifejezése lehet itt döntő – sokkal inkább a köznapi idősebbeknek nyújtott megannyi „szolgáltatás”, amitől az életük szebb lesz. Nincs arról szó, hogy a vállalatok itt kapkodnának az idősebb munkavállalók után, de akit elér a nyugdíj – a költségvetés bánatára sokakat jóval a korhatár előtt –, azoknak nem kell reszketniük a mindennapoktól. Nem mintha az itteni árszínvonalhoz viszonyítva a járandóság olyan nagy lenne, de az államnak anyagi tekintetben is biztosítania kell bizonyos színtű ellátást, mégpedig tartományi hatáskörben.

Bécs évi mintegy négyszázmillió eurós költségvetéssel, ügyesen felépített rendszerrel, a különféle társadalmi szervezetek tevékenységének koordinálásával oldja meg a feladatot. 1996 óta Bécsben köztisztviselői rangú különmegbízottjuk van az időskorúaknak. Persze egyetlenegy mégoly rátermett személy se lenne éppen elegendő a 340 ezer 60 év feletti bécsi ügyeinek gondozására, ha nem segítené munkáját kitűnő hálózat.

Másrészt az állami segítség rendszere is igen jó: az ápolási segély megillet például minden 60 év feletti osztrák állampolgárt, akinek gondot okoz az önálló életvitel. Az összeg az igénynek megfelelően változó, kisebb, ha az illető csak a napi takarítást és bevásárlást nem győzi. Hét fokozat van: a legmagasabb a segély, ha 24 órás ápolásra van szükség. Az összeget a nyugdíjjal együtt a rászoruló kapja, s hogy ebből hogyan oldja meg a napi életét, az már az ő dolga. Odaadhatja valamelyik családtagnak is, aki az ellátását biztosítja, ha pedig nincs ilyen, akkor a város küldi szociális alkalmazottainak egyikét.

A segítség legkülönbözőbb formái léteznek: napi 1-2 órás beszélgetéstől a bevásárláson, főzésen, takarításon, az ebéd házhoz szállításon át az ápolásig. A tarifa szabott, a rászoruló közvetlenül a kisegítőnek fizet, aki nem a város, hanem szerződéses partnercég, karitatív szervezet alkalmazottja. A mindenféle egyéb kiegészítő támogatás mellett minden 60 év felettinek hetenként többször is joga van szállítást igényelni (oda-vissza utat), vagyis tömegközlekedési jeggyel autón eljutni baráti társaságba, színházba, moziba, temetőbe, bárhova. Ebben nincs benne az orvosi célú szállítás, azt a betegpénztár intézi, illetve fizeti.

Ezeknek az intézkedéseknek tudható be, hogy az idős ember nem nyűg a családnak, nem akarnak tőle mindenáron megszabadulni – véli Friedrich Grundei, az idősek városi megbízottja. A gondozást akár ápolási díj ellenében vállaló hozzátartozó például évente kétszer „szabadságra” mehet: a város két-két hétre elhelyezi az érintett időskorút – a nyugdíj és az ápolási pénz keretein belül –, így aztán a család mehet nyaralni.

Egyébként Ausztriában az a páratlan lehetőség is adva van, hogy egy-egy családtag munkaviszonyszerűen vállalhassa az állandó ápolásra szoruló rokon ellátását, szabályos társadalombiztosítással. Valószínűleg ez az oka annak, hogy a házakba, otthonokba vagy egészségügyi intézményekbe inkább csak a nagyon öregek jelentkeznek.

A városházán rendszeresen megtartott idősek napja sem csak a magas vérnyomásról szól: számítógépes oktatás éppúgy van, mint aerobik-tanfolyam, nem beszélve a híres öregekről – mint a kilencvenéves Franz Antel filmrendező –, akik tevékenységükről mesélnek.

Bécs, 2003. november