Bártfa, az egészség és a pihenés oázisa

Nem egyszerű az élet, aminek része az utazás. De miként gyalogolni (Móriczcal élve), úgy utazni is jó. Nem kell sem az Óperenciás-tengeren, se az Üveghegyen túlra menni, csupán az ország keleti csücskéhez közel, Bártfára (szlovákul Bardejov, németül Bartfeld, lengyelül Bardiów, latinul Bartpha), amely az Eperjesi kerület Bártfai járásának székhelye. 1920-ig, a trianoni békeszerződésig pedig az eperjesi székhelyű Sáros vármegyében a (szintén) Bártfai járás székhelye volt. Tudni illik, hogy a jeles fürdőváros neve a magyar bárd főnévből ered, amely az egy ember által, egy nap alatt bárddal kivágható erdőrészt jelenti. A fa utótag maga az erdő.

A várost lengyel ciszterci szerzetesek alapították a 12. században. A tatárjárás pusztításai után németek telepedtek meg itt. Bártfának I. Lajos király adott szabad királyi város rangot. Természetesen magyar vonatkozása is van, 1435-ben Hunyadi János a város közelében verte meg Talafus huszita kapitány seregeit. 1440-ben azonban a husziták elfoglalták Bártfát. Mégsem történelméről lett messze földön híres a település, hanem a vászonszövéséről. 

A csapások nem kímélték a várost, 1710-ben pestis pusztított; 1686-ban és 1774-ben leégett. Az 1670-es és 1680-as években többször pusztították császári és kuruc csapatok. A város a csapásokat nem tudta kiheverni, fokozatosan jelentőségét vesztette, 1878-ban újra tűzvész rombolta. 1902-ben Hölzel Mór bártfai szobrásziskolája tűz martaléka lett. 

Az első világháború alatt az oroszok 1914 novemberének végén elfoglalták, Szurmay Sándor hadseregcsoportja szabadította föl a Limanowánál küzdő csapatokért folytatott hadművelet során. 1919 nyarán a magyar Tanácsköztársaság hadserege visszafoglalta Csehszlovákiától. Ennyi a város történelméből, dióhéjban. Nem is az a lényeges, azt az ember elfelejti, még akkor is, ha a legkiválóbb idegenvezetőtől hallja. Ami megmarad, az az élmények, a képek.

Ami továbbra is megcsodálható a régi időkből, és amit az UNESCO is felvett a világörökség-listára – természetesen nem érintetlenül, az idő vasfoga mindent megharapdál –, az az óváros, a központtól kissé távolabb a fürdő, szállodákkal, ahol a neves európai uralkodók és/vagy, pontosabban főként hozzátartozójuk élvezte az egészség és pihenés oázisát. Ott járt és üdült, élvezte a friss hegyi-erdei levegőt, a buborékos kádfürdőt, a gyógyvizet Napóleon felesége, Mária Lujza, I. Sándor orosz cár és Sisi, alias Erzsébet császárné. Valószínűleg ő tette a legnagyobb és legkellemesebb benyomást a bártfaiakra, egyedül neki állítottak szobrot a fürdő parkjában, ráadásul egy finom fagyipohár is az ő nevét viseli. Meglehetősen csinos adag tejszínhabbal a tetején, csokis rudacskával megtűzdelve. Akár reggeli helyett is megteszi, ebéd után nem ajánlatos fogyasztani, csak miután lejártuk az éteket, mert a svédasztalos reggeli, ebéd, vacsora bizony szaporítja az ember kilóinak számát, ha nem ügyel, ha nem sétál eleget az erdőkkel övezett völgyben, ahol még speciális, 35 kilométer hosszú turistaösvényt is kijelöltek, amelyet gondos kezek tartanak karban, akkor az ott eltöltött három hét után kicserélheti a ruhatárát. (Ez persze lehet jó hír is a hölgyeknek.) Nincs igazi fürdő töltött, frissen sütött ostya nélkül, Bártfán is több helyen kínálják, elsősorban a fürdő területén, csokival, fahéjjal töltve – mindenki visz az otthoniaknak. Egy helyen még a régi sütőalkalmatosságokkal készítik, patinás darabok. Díszdobozokból is van választék, a Sisi arcképével díszített ebből a sorból sem hiányozhat. (Természetesen a szállodás hűtőmágnesek is fogynak, de azok, sajnos, felejthetők, és nem azért, mert egyikről sem mosolyog ránk a császárné.)

Aki olyan szerencsés, hogy nem szenved légúti, emésztőrendszeri, keringési betegségben, szellemi és fizikai állapota is megfelelő, az is lazíthat Bártfán néhány napot, legalább egy hosszú vagy még azt is egy-két nappal megtoldott hétvégét. Egy kis kádfürdő, masszázs, oxigénadagolás sokat javít az ember állapotán, s amikor ezeken túlesett, akkor jön rá, hogy nem praktikus gyötörni a szervezetet, néha ráfér egy kis kényeztetetés, és mindjárt úgy érzi, ha néhány évet nem is, de legalább néhány (hó)napot fiatalodott. És ha például sör helyett a hidrogén-kloridos, nátriumos, szénsavas, hipotóniás, emelt bórsavtartalmú gyógyvizet kortyolgatja, mintha kicserélték volna.

Aki romló egészsége miatt kénytelen hosszabb időt Bártfán tölteni, és már bebarangolta az erdőket, végigsétálta az óváros meseszép utcáit, az is talál további szórakozást. A szabadtéri színpadon koncerteket szerveznek, akit nem érdekel a zene, sóbarlangban, minigolffal, konditeremben, tekepályán ütheti el az időt. 

Külön élmény az egyik szálló liftjén közlekedni. Az ember megnyomja a gombot, megérkezik a felvonó, kinyílik az ajtó, és egy titokzatos hang három nyelven bemondja, hogy földszint. Belépünk, ajtó zárul, a hang bejelenti, következik az első emelet. És ez így megy a földszinttől a legfelső emeletig. Ezért praktikusabb minél alacsonyabban lakni. Igaz, az emberek a liftben is szívesen ismerkednek. Két emelet között meg lehet tudni, kit miféle nyavalya gyötör, kit kivel hozott össze a sors egy szobába, legyen bár egyikük az ország legkeletibb, a másikuk az ország legnyugatibb csücskéből, s hogy a fiatalabb anyáskodik a már feledékenyebb idősebb felett, vagy az idősebb pátyolgatja a még gyámoltalan, gyógyfürdőzésben tapasztalatlan ifjú hölgyet.

Egy szó mint száz, Bártfa gyönyörű, a táj meseszép, s ha valakinek olyan szerencséje van, hogy márciusban ragyogó napsütés fogadja, akkor nem fontos a világ másik végére vágyni.