Bandaháborúk, mobil, Internet: Szomália

Az anarchia másfél évtizedes uralma után a szomáliai kormány – a szomszédos Kenyában szerveződve – arra készül, hogy ismét átvegye a hatalmat és visszaállítsa a rendet az országban. Az utolsó, Siad Barre vezette kormányt 1991-ben buktatták meg – most a BBC közöl összeállítást a központi vezetés nélküli ország fővárosából, Mogadishuból. Szomáliát a helyi klánok felosztották egymás közt, a rivális bandák mindegyike egy bizonyos országrészt ellenőriz, és néha összecsapnak egy-egy terület birtoklásáért.

Milyen az élet egy olyan országban, ahol szinte másfél évtizede nincs kormány? A fővárostól, Mogadishutól 50 kilométerre levő reptértől a város felé utazva számos ellenőrzőponton keresztül kell átvergődni (akárcsak a középkori német városállamocskák korában), mindegyiket más „hatóság”, azaz milícia felügyeli.

Minden egyes „határátkelőnél” vámot kell fizetni, az összeg 3 és 300 dollár között változik, annak függvényében, hogy milyen értéket szállít az illető autó, és hogy a milicisták első ránézésre mennyi sarcot gondolnak legombolni az illetőről. A vám természetesen nem az ország kincstárába kerül, és nem fordítják oktatásra, egészségügyre vagy az utak javítására.

A milicisták nagy része khant, egyfajta serkentő hatású növényt vásárol belőle, amelynek zöld leveleit órákon keresztül képesek rágcsálni. Akik megengedhetik maguknak, fegyveres őrökkel utaznak, s ők mentesülnek a különböző átkelési díjak fizetése alól. Siad Barre-t ugyan diktátorként tartották számon, az elnök folyamatosan háborúba vezette népét a környező országok ellen, mégis az ő idejében az oktatás és az egészségügyi ellátás ingyenes volt. Becslések szerint ma az iskolaköteles gyermekek alig 15 százaléka jár elemi osztályokba, ez az arány a többi szegény afrikai országban 75 százalékos.

Mogadishuban számos egykori iskolába, egyetemi és kormányépületekbe menekülteket szállásoltak, itt élnek azok a szegények és üldözöttek, akik a jobb élet reményében vándoroltak fel vidékről vagy a környező országokból a fővárosba. Rengetegen menekülnek külföldre is – hiszen lehetetlen úgy élni, hogy mindennap azt kockáztatod, hogy egy fegyveres a mindennapi betevőre való pénzed is elveszi, ráadásul a ruháiddal együtt. Amióta a milicisták rákaptak arra, hogy jó pénz reményében a segélyszervezetek munkatársait rabolják el, akikért aztán óriási váltságdíjat követeltek, számos szervezet mindenestül elhagyta az országot, támasz nélkül hagyva a menekülttáborban élőket.

Néhány iskola, egyetem és kórház most is működik, de ezek többnyire magánkézben vannak, vastagon fizetni kell a szolgáltatásaikért. Viszont a szomáliaiak többsége képtelen három dollárt kiadni egy orvosi vizsgálatra, ezért gyakran olyan betegségekben halnak meg, amelyek könnyen megelőzhetők vagy gyógyíthatók lettek volna. Szomália ugyanakkor a totális szabadpiac országa. A főváros legnagyobb piactere, Bakara látványosan virágzik. Néhány üzletágnak, mint például a távközlés, szintén jól megy, és az Internet-kávézók is egyre szaporodnak.

De vajon jó dolog az ennyire szabad piac? Ezzel elméletileg néhány közgazdász ugyan egyetértene, de a mogadishui realitásában egész másképp fest a dolog: azt jelenti, hogy fegyverek és nehéztüzérségi berendezések szabadon vásárolhatók egy nyilvános piacon, nem messze a városközponttól. Emiatt nem is ajánlatos az illető környéken sétálgatni, mert az alku során a portékát a vevők előbb ki szokták próbálni.

A kormány hiánya azt is jelenti, hogy a dollár árfolyama mondhatni tetszés szerint változik. A szomáliai shilling még mindig használatban van, általában 1000 shilling hét amerikai dollárcentet ér. Ugyanakkor háromfajta bankó van forgalomban, az első fajtát még a korábbi, megdöntött kormány idején nyomtatták. Néhány címletet az újonnan megválasztott Yusuf elnök bocsátott ki, amikor szülőföldje, Puntland régió élére került. A harmadikat pedig maguk az üzleti körök (néhány vállalkozó összefogásával) bocsátották ki.

Ezzel párhuzamosan az útlevél kibocsátását is magáncégek végzik. 24 órán belül mindössze 80 dollárért cserébe bárkit Mogadishuban születettként regisztrálnak, s egyúttal szomáliai állampolgár lehet. Sőt, ha épp nem áll a kliens rendelkezésére útlevél méretű fotó, az alkalmazott kérésre szabadon hagyja a helyét, és az később is beilleszthető-laminálható, természetesen bármilyen fotóval. Néhány dollárral többért már diplomata-útlevél is váltható, tetszőlegesen kiválasztható miniszteri állással.

A 1991 óta kormány nélkül működő országban meglepő módon virágzanak a távközlési cégek, a mobilszolgáltatók és a vezetékes telefonvonalakat üzemeltető cégek egyaránt. Három cég verseng a piacért, miközben város és országszerte gombamód szaporodnak az Internet-kávézók. A vállalkozóknak alig három évre volt szükségük, hogy kiépítsék a teljes vezetékes telefon-hálózatot. Miközben a szomszédos Kenyában hatalmasak a várólisták, pedig demokratikus kormány van hatalmon. Ha már megvan a vonal, a 10 dolláros bérletért cserébe a szomáliai előfizető egy hónapon keresztül belföldre bármennyit ingyen telefonálhat.

A nemzetközi hívás percenként 50 centbe kerül, egy óra szörfölés a hálón szintén 50 cent/óra. Ezek a legalacsonyabb tarifák egész Afrikában. De hogyan lehet kiépíteni egy telefontársaságot egy olyan országban, ahol nincs kormány? Valójában így sokkal könnyebb. Nincs szükség versenytárgyalásokra, nincs állami monopólium, amely megakadályozná a konkurencia terjeszkedését. És természetesen nincsenek adók, ez az alacsony árak egyik magyarázata.

A helyi klánok összecsapásai miatt a biztonság igencsak ingatag lábakon áll. Noha a Telcom Somalia-nak összesen 25 ezer előfizetője van, ritkán lehet látni valakit nyilvános helyen mobiltelefonon beszélni. Mindenki fél, hogy felhívja magára egy mobilra éhes fegyveres figyelmét. A telefontársaságokat – saját állításuk szerint – nem zaklatják a milicisták, még ha néha el is lopják a kábeleiket. Mahdi Mohammed Elmi, a Wireless African Broadband Telecoms nevű Internet-kávézó működtetője szerint vállalkozása két éve működik, de sohasem voltak gondjai a biztonsággal.

A helyi kiskirályok rájöttek, ha a telefontársaságok üzletmenetét zavarják, csak saját maguknak tesznek keresztbe, mert akkor nem működnek a telefonok, ezt persze senki sem akarja. Miközben a három telefontársaság, a Telcom, a Nationlink és a Hormuud ádáz csatát vívnak egymással a kliensekért, addig az internethálózat kiépítésében együttműködtek, és megalapították a Global Internet Companyt. Abdulkadir Hassan Ahmed, a társaság menedzsere szerint Mogadishu központjának 1.5 kilométeres körzetében a felhasználók 150 Mb/másodperc sebességgel internetezhetnek. De a legkisebb, legelszigeteltebb falvakban is, ha rendelkeznek telefonvonallal, működik a világháló. A telefontársaságok már azt tervezik, hogy jövőre bevezetik a 3G technológiát, videokonferenciázással és mobilos internetezéssel együtt. (transzindex)