Bagdadi csata, kipontozva, kérdőjelekkel

Az amerikai légierő ejtőernyősei már az iraki bevetésre készülve gyakorlatoznak Reuters-felvéteHa a tizenkilencedik vagy a huszadik században élnénk, akkor világháború fenyegetne, az atomkorban azonban a nagyhatalmak nem képesek és főleg nem is akarnak világháborút vívni. Nem is kell. Az átrendeződés – amelyet csak sürgetőbbé tett a magát iszlámnak nevező fundamentalista terrorizmus globális megjelenése – lebonyolítható egy nagyrészt (de nem teljesen) újfajta világháború keretében. Ennek fő elemei: 1. a tömegpusztító fegyverek bevetésével fenyegető helyi válságok világrendőri kezelése, 2. a radikális iszlám elleni totális (katonai, titkosszolgálati, rendőri, gazdasági és ideológiai hadviselés, 3. a tényleges befolyásoló erővel (power projection) bíró országok közötti viszonyok újraszabályozása, 4. a többiek bevonása, belekényszerítése az új keretbe. Az első kettőben teljes a nagyhatalmak egyetértése és érdekközössége – a másik kettőben értelemszerűen ütköznek a szándékok és az érdekek. E „világháborúnak” első fontos csatája lesz az, ami a következő napokban-hónapokban Irakban és vele kapcsolatban történik. A történelem az erőltetett párhuzamokat sem szereti, de ahogy a sztálingrádi csata Jaltához, úgy a bagdadi csata ...-hez vezet majd. A kipontozott részbe kerül annak a városnak a neve, ahol az új világrendet rögzítő, majdani nemzetközi konferenciát tartják, körülbelül jövőre. Addig azonban még nagyon sok kipontozott részt kell kitölteni, még nem dőlt el semmi. Az időrendből, a kinyilvánított szándékokból és az elmúlt fél év eseményeiből azonban kiviláglik egy vázlat a jövőre. Lássuk a tények leltárát, ki mit mondott, tett és akar.

Amerikában 1979-ben jósolta meg Paul Wolfowitz történész, hogy Bagdad körül egyszer még világválság lesz. Wolfowitzból a két Bush-adminisztráció egyik vezetője lett, ma védelmi miniszter-helyettesként az Irak elleni háború(k) főideológusa. Vezetője annak a neokonzervatívnak nevezett politikai csoportnak, amely most meghatározza az amerikai világpolitikát. E csoport világképének központi része az, hogy az USA nemzeti érdekei a világ jobbítását is szolgálják. E demokratikus imperializmus végszükség esetén feljogosít megelőző beavatkozásokra is, függetlenül attól, hogy az érvényes kollektív biztonsági rendszer erre jogilag és politikailag engedélyt ad vagy sem. E felfogást a középhatalmak értelemszerűen vitatják, amikor konkrét érdekük sérül, vagy kihagyva érzik magukat – és nem vitatják, ha a haszonélvezői (például a balkáni vagy afrikai beavatkozások). E világkép elvileg és erkölcsileg is elfogadhatatlan az európai és ázsiai baloldalnak, amely a globális önzés és elnyomás gócpontjának tartja Amerikát. És elfogadhatatlan az iszlám-arab világ számára, amely úgy gondolja: az Amerikában most hatalmon lévő, globálnacionalista-zsidó-evangelista nézetcsoport számára politikai és vallási parancs Izrael támogatása, és valójában zsidó-keresztény fundamentalista erőszakkal válaszol az iszlám fundamentalizmusra. A washingtoni politika tehát eleve képtelen (ha akarja egyáltalán) meggyőzni ideológiai ellenfeleit az Irak elleni háború szükségességéről. A Gonosz tengelyén ott fityeg Irak, de máris hiteltelenül cseng.

Pedig már a 2001. szeptember 11-i merényletek után alig tizenhárom órával Donald Rumsfeld amerikai védelmi miniszter kimondja: az antiterrorista világküzdelem első fő célpontja Irak. Afganisztán csak köztes teendő. Egészen tavaly novemberig senki nem vitatkozott vele. Mindenki tudja, hogy Szaddám Oszama bin Ladentől függetlenül az állami szintű terrorizmus legveszélyesebb képviselője. De azt is tudja mindenki, hogy Irak a világ egyik legfontosabb geostratégiai pontja, amelynek ellenőrzését nem hagyhatják kizárólag Washington kezében. Szaddám tavaly július 5-én elutasítja Kofi Annan ENSZ-főtitkár javaslatait a négy éve kitiltott fegyverzetellenőrök visszaengedéséről. Wolfowitz azt mondja: itt a pillanat! Teljesen nyilvánvaló, hogy Bagdad nem is akarja teljesíteni a feltételeket. Szeptember 12-én Bush az ENSZ-közgyűlésen bejelenti: márpedig ezt ki kell kényszeríteni, s ha nem sikerül, akkor Amerika egyedül, erővel fogja kikényszeríteni.

Európa abban a pillanatban (pontosan 365 nappal Rumsfeld Irak elleni hadüzenete után) ocsúdik. Ezek szerint újabb öbölháború lesz. Ezek szerint Amerika megkezdte a Közel-Kelet, Közép-Ázsia, Dél-Ázsia, Földközi-tenger, Balkán nagytérség teljes átrendezését. A britek, a spanyolok, az olaszok betársulnak az amerikai átrendezésbe, Franciaország be is társulna, de külön mozgásterét is megtartaná. Oroszország és Kína kivár. Németországot a kancellár belpolitikai szempontjai kizárják a betársulásból. De azért november nyolcadikán a Biztonsági Tanács egyhangúlag megszavazza a Biztonsági Tanács határozatát: Szaddám – aki már szeptember 16-án az amerikai hadüzenet láttán hátraarcot csinál, feltétel nélkül visszaengedi az ellenőröket – ultimátumot kap. Konkrét határidő és nyílt háborús fenyegetés nélkül, hogy a középhatalmak időt és mozgásteret nyerjenek az alkudozáshoz. De közben a NATO prágai csúcsértekezletén azért megszavazzák a világkommandó tervét, s hallgatólagosan a megelőző csapás doktrínáját is – azzal a feltétellel, hogy a döntésekből nem maradhatnak ki.

Ugyanakkor Európa egy részének ideológiai (lásd fent) és reálpolitikai ellenvetései vannak. Az utóbbiak lényege: a háború gazdaságilag és politikailag nagyobb kárt okoz, mint amennyi haszna volna Szaddám megdöntésének. (Francia–német–belga álláspont.) Ezt erkölcsi és békepárti érvnek állítják be, pedig azt üzenik vele Szaddámnak: huzakodj csak nyugodtan. Az iraki népnek pedig azt üzenik, hogy szenvedj csak tovább békében. Európa másik része nem ért egyet ezekkel az üzenetekkel, és úgy véli: csak a katonai nyomás fenntartása kényszerítheti Szaddámot, hogy tizenkét évnyi hazudozás után leszereljen. Január-februárra nyílt megosztottságba kerül a NATO és az EU. Mindeközben az EU-ban kitör a belharc az unió majdani irányításáért. Lám csak: itt is egy brit–spanyol–olasz tengely áll szemben a francia-német duóval.

A Theodore Roosevelt repülőgép-anyahajón is folyik a készülődés ČTK/AP-felvétel Európa megosztottságát Washington egyrészt kihasználja és fokozza, másrészt újabb és újabb osztozkodási ajánlatokat tesz a „békepártiaknak”. Ők azonban ezt mozgásterük és alkupozíciójuk növekedésének vélik, és még jobb ajánlatokat követelnek. Ezek lényege, hogy egy átfogó közel-keleti, majd nagytérségi rendezés legyen Irak megtámadása helyett, és ebben egyenrangú legyen a kvartett mind a négy része: Amerika, Európa, Oroszország és az ENSZ. Bushék ezt így (legalábbis egyelőre) nem fogadják el – Amerika nyúl a tűzbe a gesztenyéért, s miután kivette, ossza négy egyenlő részre?! –, hanem zsarolni-fenyegetni kezdik a „békepártot”. Ez viszont a háború elleni világméretű tömegtüntetések láttán megerősödve érzi magát. Oroszország is kevesli Bush ajánlatát (közvetlen partnerség, csecsen politikai támogatás, olajár-kompenzáció), és megpróbálja emelni a tétet: óvatosan a francia–német táborhoz közeledik. Ennek láttán Kína is. Bushnak nem marad más választása, mint kenyértörésre, nyílt BT-szavazásra vinni a dolgot. Jobb, ha a BT-ben égeti meg picit a kezét, az sokkal gyorsabban begyógyul, mint az a tekintélyvesztés, amit a reálpolitikában szenvedne el, ha visszavonulna.

A világ itt tart most. E pillanatban úgy látszik: Amerika valóban eleve háborúzni akart Irak ellen, de ezt a látszólagos békepárt tette tényleg elkerülhetetlenné. Ugyanígy: a fegyverzet-ellenőrzés határidő nélküli vagy túl hosszú ideig történő meghosszabbításának erőltetése tette lehetetlenné, hogy az ellenőrzés tényleg alternatívája maradjon a háborúnak.

Ez a lényeg: mi van még hátra? Pontosabban előre. Ha Amerika BT-határozat nélkül indítja az iraki inváziót, és azt sikerrel, gyorsan véghezviszi, akkor a most vonakodó szövetségesei gyengébbek lesznek, mint valaha. A mostani intézményrendszer a mai formájában értelmét veszti. Tartóssá válik a nagyhatalmak egyik csoportjának szembenállása a másikkal. Ez olyan ijesztő kilátás, hogy a „békepárt” nyilván visszaretten tőle.

A másik lehetőség, hogy Amerika az iraki invázió utáni számtalan, politikailag sokkal nehezebb feladathoz fokozatosan visszaállítja a „változó geometriájú szövetségek rendszerét” a most vonakodókkal is. A Pax Americana rendszerében eseti alkuk és alkalmi koalíciók döntenek majd. A jelek szerint ez a franciáknak, németeknek és oroszoknak, kínaiaknak nincs ellenére. Az utóbbi kettő azonban arra is vigyáz, hogy az előző kettővel kötött szövetsége is csak alkalmi és eseti legyen. Hiszen négyen együtt sem jutnak annyira, mintha az amerikai geometria kiemelt részei volnának.

Washingtonnak azonban sürgő-sebb kérdésekre is válaszolnia kell. Ha már nem sikerült minden kétséget kizáróan igazolnia az Irak elleni háború szükségességét, akkor azt kell majd bizonyítania, hogy legalább értelme van, s vele nemcsak Amerika és Izrael jár jól, hanem jobb lesz az irakiaknak, általában biztonságosabb lesz a világ, demokratikusabb az iszlám régió, kevesebb az elnyomás és a nyomor, lesz békés Palesztina és Izrael, kurd autonómia, folyamatos és érdemi párbeszéd a nagyhatalmak között.

Rengeteg kipontozott, megoldásra váró ügy, tömérdek kérdőjel. És a történelem nem szereti a gyors, egyszerű válaszokat.