Azok a zabálnivaló cicák!

A lábnyomok a szélvédőn. Először azok hívták fel a figyelmemet a római macskák egyetemes jelenlétére. Minden reggel, újra és újra, a rejtélyesen újratermelődő tappancslenyomatok és fura csúszásnyomok törlésével kezdődött, mígnem egyszer, egy cudar téli éjszaka kései óráján, fény derült a titokra. A szó szoros értelmében.

Ahogy begördültem a garázsba, a motor zaja és a fényszórók sötétbe hasító sugarai ellen tiltakozó durcás macskák jó fél tucatja emelte fel fejét a szomszédok autóinak motorháztetőin. Egy-kettő közülük – a pechesebbje, amely épp a parkolóhelyem közelében talált hálóhelyet magának –, kelletlenül ugrott le helyéről, és sértődötten tűnt el az Örök Várost borító vastag, párás éjszakában, a többi azonban a távolabbi kocsik elején összegömbölyödve várta rezignáltan, hogy kikászálódjam és végre én is kövessem eliszkolt társaik példáját.

Hát persze! Az utcák puha léptű vándorai a még meleg motorháztetőkre kucorodva kerestek menedéket az éjszaka hűvösében! Aztán jöttek a melegebb napok, s a macskák elmaradtak a motorháztetőről, ám ezúttal műfajt váltva adták tudtomra, hogy ők a terület igazi urai. A fagyot alig ismerő Rómában mindig virágzik vagy érik valami, ám a tavasz érkezésével a vegetáció minden képzeletet felülmúló, színpompás erődemonstrációba kezd. A zsongó tavasz által virágba borított fák és sövények bódító parfümfelhőjébe azonban, diszkrét háttérhatásként, az erős napsütés párologtató hatásának köszönhetően egy kevésbé harmonikus szag is belekeveredik: a macskafélék (felidae) vizeletének semmivel össze nem téveszthető bűze.

Itt lenn, délen, jóval hamarabb köszönt be a tavasz, a szerelem évszaka. Mivel a talján fázós nép, nem mondhatni, hogy a meleg felsőruhák is hamarabb kerülnek le a csábos női idomokról, ám a levegő határozottan megtelik vibrálással. Különösen az egyre simogatóbb éjszakákon, amikor az ablakokat már nemcsak résnyire nyitni, hanem sarkig kitárni is kellemes. Ilyenkor, főleg villanyoltás után, újból hallatnak magukról a macskák: bagzó példányaik hangos gyereksírásra emlékeztető szerenádja nosztalgikus emlékeket ébreszt azon dideregtető éjek után, amikor csak a szélvédőn csúszdáztak.

Aztán, nyár elején, amikor az itáliai nap már igazán tüzessé válik, Róma utcáin és a kerítéseken megjelennek az első kiscicák. Ilyenkor minden megbocsáttatik: az összejárt ablaküveg és a nyávogás miatt átalvatlan éjszakák egy csapásra feledésbe merülnek a lépteiket próbálgató, tétova kis állatkák láttán. Rómában a kutyabolond Dél-Itáliával szemben, a macskák a kedvencek. Nem kell megküzdeniük a napi betevőért: a járda szélén ebédről maradt tésztamaradékból, tejből, sőt néha friss darált húsból várja őket terülj-asztalkám. Az itteni tejszínpusztítók nyugodtan fogadják az idegen közeledtét, nem riadnak meg a simogatás szándékától. Persze könnyű a római cirmosoknak: ebben a metropolisban ugyanis, tilos a sintérkedés. Minden sértő szándék nélkül gondolhatnánk, hogy a római emberek és macskák kölcsönös vonzalma talán a lelki hasonlóságukban gyökerezik: az öntörvényűségben, az ösztönös és dörzsölt talpraesettségben és az örökké kecsességre törekvő hiúságban. Ha nem tartaná stabilan történelmileg kiérdemelt helyét a Romulust és Remust felnevelő anyafarkas, az anyamacska bátran lehetne a Tiberis-parti metropolis címerállata.

A macskák tehát zabálják a rómaiak ételmaradékát, a rómaiak pedig „zabálják” a macskákat, s a leghaloványabb fogalmuk sincs róla, hogy elragadtatott hazánkfiai – mondjuk, egy, az azzuri focistákkal szemben csaknem mindig vesztésre álló mérkőzés feletti elkeseredésükben – olykor sommásan, en bloc macskazabálónak titulálják az egész nemzetségüket. Pedig szó sincs róla, hogy az olaszok bármikor is macskahúst csempésznének remek konyhájuk ízes fogásai közé! Kizárt, hogy egy talján ember – hacsak nem háborús végszükség esetén – kezet emeljen e kedves háziállatára.

Ez azonban valamikor mégis megtörtént, mert Itáliában is jól ismerik a „macskazabáló” kifejezést. Itt azonban egyetlen város, Vicenza lakóit szokták így emlegetni. Csorba László történész, a Római Magyar Akadémia igazgatója meséli, hogy a „mangiagatti” kifejezés valamikor egy középkori várostrom idején ragadhatott rajta a kiéheztetett vicenzaiakon, talán azért, mert körbezárt kínjukban már mindenben táplálékot láttak. Az ódon kifejezés egyébként mára jórészt elvesztette sértő élét, s a venetói város lakói önironikusan magukat is szokták ekképpen emlegetni.

A magyar nyelvbe a „macskaevő” kifejezés valószínűleg Észak-Itália Habsburg megszállása idején származott át. Ekkor a birodalom seregében szolgáló, s a hódítók felsőbbrendűségi tudata által áthatott magyar tisztek és katonák maguk is használni kezdték a leigázott népet a hovatartozástól függetlenül becsmérlő, a németben „Katzenesser” formában meggyökeresedett kifejezést. A „macskazabálók” gúnyolása a bakák körében – bár igazi, zsigeri gyűlölet a két nemzet katonái között sohasem alakult ki – az első világháború idején válhatott ismét közkeletűvé, amikor a Monarchia és az Olasz Királyság seregei az Isonzo és Piave mentén feszültek egymásnak.

Vicenza és Róma azonban két világ, és a középkori akut proteinhiány, valljuk be, nem magyarázza meg, hogy mit „esznek” a rómaiak a négylábú dorombolókon. Ez a szimpátia sokkal régebbi eredetű, s az idők során minden akadályt és felsőbb akaratot leküzdött. Hiába tiltották be ugyanis ókori birodalomépítő őseik Kr. u. 390-ben a totemállat és Baszt istennő kultuszát a leigázott Egyiptomban, s a Római Birodalom hiába próbálta meggátolni a macskák importját, a Földközi-tenger görög és föníciai kereskedői mégis elhozták e háziasított kis ragadozókat Itáliába. A macskák ma a szó szoros értelmében a Római Birodalom romjain tanyáznak: a Forum Romanum és a Colosseum a törzshelyeik közé tartozik. Ennek még az sem tudta elejét venni, hogy időközben a kiszámíthatatlan egerészőktől idegenkedő katolikus egyház évszázadokon át boszorkánysággal és egyéb sötét praktikákkal hozta összefüggésbe őket.

Róma szívében, a történelmi városmagban, a Torre Argentina téren (az Argentina ez esetben ezüstport jelent) köztársaság kori pogány templom romjai őrzik a letűnt idők emlékét. A fallal-korláttal körülvett, s a mai felszín alatt négy-hat méter mélyen fekvő épületmaradványok mellett villamos zúg, autók és buszok dübörögnek. A mai Rómának ezen, az egyik legforgalmasabb helyén bukkantak rá Pompeius curiájára, amelyben Kr. e. 44 március idusán gyűlt össze a szenátus, s ahol az összeesküvők tőrei dicstelen véget vetettek Julius Caesar fényes pályafutásának. Ki tudja, vajon ha akkor a többi baljós jelet megerősítve egy fekete macska is átszaladt volna Caesar előtt, az nem térítette volna-e őt el végzetes utolsó útjáról? A gyászos emlékű, a négy templomrom miatt „szent területnek” elnevezett téren ma hemzsegnek a macskák. Nyújtózkodnak a letűnt kultúra emlékein, s várják, hogy gondos kezek megetessék és ápolják őket. Biztosak lehetnek a dolgukban, hisz tíz esztendeje itt működik a Torre Argentina Macskaszentély, ahol önkéntesek lelkes nemzetközi csapata küzd a gazdátlan négylábú dorombolók fenntartásáért. Két asszony, Lia Dequel és Silvia Viviani 1994-ben döntött úgy, hogy összefogva folytatja a római macskaetető nők, a „gattarci” hagyományait, és megpróbál tenni a kódorgókért.

A Capitoliumon álló főpolgármesteri hivataltól alig néhány kőhajításra, engedély nélkül, illegális foglalókként vették be magukat a romok közé, s megkezdték a karmos jószágok etetését, regisztrálását, gyógyítását – és sterilizálását. Ez utóbbi első pillantásra talán embertelen, de észszerű: meglátásuk szerint ugyanis kizárólag az ivartalanítás vethet véget a kóbor macskák parttalan túlszaporodásának. A menhely csak csepp a tengerben: egyszerre általában csak háromszáz (a házi kedvencek utcára tételének csúcsidőszakában, a nyári vakáció idején pedig ötszáz) állatot szoktak ellátni, de mi ez Róma 180 ezresre becsült kóbormacska-populációjához képest. A „szentély” fenntartása érdekében kalapozniuk kell, mert a polgármesteri hivatal, ha el is tűri őket, egy petákkal sem járul hozzá a költségvetésükhöz. A belvárosi önkormányzat három éve ugyan a történelmi Róma „biokulturális örökségének” részévé nyilvánította a macskákat, ettől azonban továbbra sincs mit a tejbe aprítaniuk. A fenntartás forrásainak legnagyobb része tehát továbbra is a Largo di Torre Argentina környékére elvetődött turisták adományaiból származik.

A feltáplált, kigyógyított állatoknak a macskajogi harcosok igyekeznek gazdát találni, s az állatlélektani alapigazságból kiindulva arra is megpróbálják rávenni a jelentkezőket, hogy inkább két védencüket vigyék haza, mint csak egyet, mert a magányos cica könnyen kedélybeteggé válhat.

A Torre Argentina önkéntesei között tartja magát egy legenda, mely szerint valamikor egy itteni hízelgő jószágot egy magyar „signora” is örökbe fogadott. Az egyik hölgy megkérdezte, hogy milyen magyar férfineveket tudnék ajánlani a számtalan anonim mirr-murr számára. Kapásból – elnézést így elkeresztelt férfitársaimtól! – a Béla, a Sándor és a Ferenc jutott az eszembe, ám a jelenlévőknek a Demeter jobban imponált. Meglepetéssel vegyes büszkeség töltött el: lehet, hogy elmacskásított nevemmel én is hagyok egy szerény nyomot a római orizatriznyákok időgépének szélvédőjén?

Róma, 2004. április

Hozzászólások

Kérjük a kommentelőket, hogy tartózkodjanak az olyan kommentek megírásától, melyek mások személyiségi jogait sérthetik.

Kedves olvasó!

Valószínűleg reklámblokkolót használ a böngészőjében. Weboldalunkon a tartalmat ön ingyenesen olvassa, pénzt nem kérünk érte. Ám mivel minden munka pénzbe kerül, a weboldalon futó reklámok némi bevételt biztosítanak számunkra. Ezért arra kérjük, hogy ha tovább szeretné olvasni a híreket az oldalunkon, kapcsolja ki a reklámblokkolót.

Ennek módját az “ENGEDÉLYEZEM A REKLÁMOKAT” linkre kattintva olvashatja el.

Engedélyezem a reklámokat

Azzal, hogy nem blokkolja a reklámokat az oldalunkon, az újságírók munkáját támogatja! Köszönjük!

18+ kép

Figyelem! Felnőtt tartalom!

Kérjük, nyilatkozzon arról, hogy elmúlt-e már 18 éves.

Támogassa az ujszo.com-ot

A támogatásoknak köszönhetöen számos projektet tudtunk indítani az utóbbi években, cikkeink pedig továbbra is ingyenesen olvashatóak. Támogass minket, hogy továbbra is függetlenek maradhassunk!

Ezt olvasta már?