Az Úrnak szentelve

Ige: „Azután odahozatta a másik kost, a felavatási kost, Áron és fiai pedig rátették kezüket a kos fejére. Miután levágták, vett Mózes a vérből és megkente Áron jobb fülének cimpáját, a jobb keze hüvelykujját és a jobb lába nagyujját... A többi vért ráhintette Mózes az oltárra. Akkor vette a kövérjét, a farkat és mindazt a kövérjét a mi a beleken van, meg a májon levő hártyát meg a két vesét a rajtuk levő kövérjével, végül a jobb combot... és elfüstöltette az oltáron az égő áldozatra téve.” (3Mózes, 8, 22–28.)

Egy ősrégi szertatás kulisszái mögé pillanthatunk be a fent idézett bibliai részben. Az első főpapnak, Mózes bátyjának, Áronnak és fiainak fölavatási szertartásába. A hét napig tartó ünnepség egy szeletét találjuk itt, amiben Isten szimbolikusan elpecsételi, eljegyzi magának Áront és fiait a szolgálatra. Miután felöltöztették a szent öltözetbe, előbb a vétekáldozat vérével kellett engesztelést szerezni az oltárért és önmagáért. Majd a második áldozat a teljes odaadás teljesen égő áldozata volt. Csak ezt követően kerülhetett sor a fölavatási áldozatra. Ennek során vérrel kenték meg a főpap jobbik felét. A fülével azt szimbolizálva, hogy az Úrra hallgat. Továbbá azt teszi, amit az Úr mond (hüvelykujj), és oda megy, ahova az Úr küldi (lábujj). Ezután az oltárra került az áldozatból az Isten része, mindennemű kövérje, meg a vese és a máj hártyája. A többit pedig Áronnak és fiainak kellett megfőzniük, és a szent helyen elfogyasztaniuk. Vajon miért volt az áldozatnak ilyen elosztása? Először is a vér Izrael fiai számára bármilyen formában szent volt, az életet szimbolizálta, fogyasztása tilos. Az áldozati állatok kövérje az erő jelképe egyrészt, másrészt a titkok fátyla. ĺgy mindig az égőáldozati oltárra kellett, hogy kerüljön. A vesék az emberi lélek belsejét, érzéseit, titkait hordozó szervek (jól ismerjük a zsoltáros és a próféták vallomásait: te ismered az én veséimet). Ezentúl a máj hártyájával együtt a környező pogány népeknél a jóslások és jövendőmondások legfőbb eszközei, ugyancsak az oltárra tartoztak. Isten így akarta megóvni papjait és népét a pogány befolyásoktól. Mert bár állandó kísértés forrásai voltak, Istennek átadottan, az Isten oltárára helyezve nem jelentettek többé veszélyt az emberre. Ami megmaradt az áldozatból, az a színhús. Ez erősítette, táplálta az áldozókat a szolgálatuk végzéséhez. Milyen különös, ha mai szemmel megvizsgáljuk, éppen az maradt az embernek, ami az egészsége szempontjából számára a legjobb. Amit meg Isten magának kért, azzal védi az ő szolgáit a külső világ démonainak és babonáinak befolyásától is.

Ma már ilyen beavatási szertartásokat nem végzünk. Néhány elemét megtaláljuk egyes keresztyén felekezetek papszentelései alkalmával. Természetesen nem áldozati állatok vérével, hanem olajjal vagy más szent kenettel, hiszen a mi húsvéti Bárányunk, Krisztus már egyszer s mindenkorra megáldoztatott. Mégis úgy gondolom, hogy egyetemes üzenetet is hordoz ez a tanítás az Újszövetség népének, nekünk is. Pál apostol azt írja: „Nem tudjátok, hogy ti Isten temploma vagytok, és az Isten Lelke bennetek lakik? Ha valaki az Isten templomát megrontja, azt megrontja Isten, mert az Isten temploma szent, és ez a templom ti vagytok.” (1Kor 3, 16–17) Talán azért oly hangos sok szórakozóhely, hogy még véletlenül se halld meg a lelkiismeret halk szavát, azért oly füstös, nehogy meglásd a leselkedő veszélyt. Babonák meg kabalák kötöznek gúzsba felvilágosult elméket. Vese és máj helyett horoszkópok meg kristálygömbök köszönnek ránk újságban, hirdetésben, úton-útfélen. Lehet, hogy a bennünket egyre inkább elborító szemét is ennek a testi-lelki környezetszennyezésnek a következménye. Az Isten irgalmára kér Pál, „hogy okos istentiszteletként szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul, amely tetszik az Istennek.” Mert „egész”-ségünkre szolgál.

A szerző református lelkész