Az orosz dumában felborult a status quo

Putyin elnöknek és a mögötte álló hatalmi pártnak kétségtelenül kedvez, hogy a Szeleznyov-ügy érezhetően megosztotta a kommunistákatFotó: internet A KB-tagok arcán gondterhelt kifejezés, hasonlóan nehéz és megalázó helyzetben ugyanis már rég nem volt Oroszország legnagyobb ellenzéki ereje. A kérdés, amelyre választ kell adniuk mellesleg szintén lenini: mi a teendő?

Áprilisban ugyanis felborult az addigi orosz belpolitikai status quo. A Kremlhez lojális centrista politikai erők határozott támadást indítottak a kommunisták ellen és – felmondva a dumában két évvel azelőtt kötött alkut – a mandátumok arányában osztották újra a bizottsági elnöki posztokat. (A helyzet megértéshez némi háttér: 2000 elején, a dumaválasztásokat követően a legtöbb szavazatot szerzett erők, a KPRF és a hatalmi párt Jegyinsztvo (Egység) egymás között megállapodtak a bizottsági elnöki posztok felosztásáról. Az alku első számú vesztese a Primakov exkormányfő és Jurij Luzskov moszkvai főpolgármester nevével fémjelzett Hazánk – Egész Oroszország (OVR) volt, de érthetően nem örvendezett leosztásból kimaradt Jobboldali Erők Szövetsége és a liberális Jabloko sem.) A mostani „parlamenti puccsra” hivatalos magyarázat szerint azért volt szükség, mert a bizottságokban felülreprezentált kommunisták tavaly több alkalommal is nehezítették a reformintézkedések elfogadását. Ebben persze van igazság, de józan ésszel ugyan milyen ellenzéki párttól lehet elvárni, hogy megszavazza a kormányzati terveket. A valódi ok az, hogy a két évvel ezelőtti alku felett egyszerűen eljárt az idő. Tavaly év végén ugyanis – a frakciók önállóságának megőrzése mellett – Jegyinaja Rosszija (Egyesült Oroszország) elnevezéssel egy pártba olvadt a Jegyinsztvo és az OVR és így tarthatatlanná vált Primakovék kiszorítottságának fenntartása.

Mindennek következtében a szélsőbal az eddigi tíz elnöki posztból mindössze kettőt őrizhetett volna meg, de tiltakozásul itt is lemondtak a képviselőik. A párton belül ezt követően merült fel Gennagyij Szeleznyovnak, a duma kommunisták által delegált házelnöke visszahívásának a gondolata. Szeleznyov azonban nem akart lemondani posztjáról, és ami ezzel jár: a hatalomról, az utazásokról, az állami autóról, dácsáról és testőrökről. A házelnök ügyes sakkhúzással audienciát kért Putyin elnöktől, aki nyíltan közölte, hogy nem látja akadályát Szeleznyov maradásának. De miért is látott volna, hiszen a kommunista Szeleznyov mindig is készségesen együttműködött a Kremllel. Mivel az államfő szava parancs a centristák számára, nyilvánvalóvá vált, hogy Szeleznyov párttársai akaratától függetlenül is maradhat. A kommunisták néhány napig párttagságának elvesztésével próbálták zsarolni, de mivel aligha lehetett kétséges, hogy a házelnök számára a vörös bársonyfotel csábítóbb a vörös párttagkönyvnél, a KPRF központi bizottsága végül is kompromisszumos döntést hozott. Felszólították Szeleznyovot a lemondásra, ugyanakkor ő maga dönthette el, hogy meddig marad. ĺgy, legalábbis egyelőre, mindenki elégedett lehet: a Kreml, Szeleznyov és a kommunista pártelnök Gennagyij Zjuganov is. Kérdés azonban, hogy ki nevet majd a végén.

Putyin elnöknek és a mögötte álló hatalmi pártnak kétségtelenül kedvez, hogy a Szeleznyov-ügy érezhetően megosztotta a kommunistákat. Erre nagy szükségük volt, hiszen – a VCIOM közvélemény-kutató cég adatai szerint – miközben a KPRF 34 százalékra erősödött, a frissen kreált Jegyinaja Rosszija támogatottsága a kezdeti 28 százalékról mára 21 százalékra csökkent. Bár a következő választásokig még több, mint másfél év van hátra, a jelenlegi hatalom számára kedvezőtlen tendenciák megállítása halaszthatatlan feladat. Számos elemző véli úgy, hogy a házelnök körül kavart konfliktus a Kreml bonyolult politikai játszmájának a része, amelynek végső célja a kommunista párt kettészakítása. E forgatókönyv alapján a Kreml megpróbálná a mérsékelt kommunista szárnyat leválasztani. Rájuk támaszkodva pedig létrehozható lenne egy olyan „európaibb” szociáldemokrata típusú baloldali erő, amely hosszabb távon esetleg hatalmi váltópártként is szóba jöhet.

Szeleznyov döntése kétségtelenül nyilvánvalóvá tette, hogy a zjuganovi kommunista párt monolit egysége mára már csak mítosz. Gennagyij Zjuganov helyzete meggyengült, a párt tagságának egyre növekvő része nem kívánja, hogy harmadszor is ő induljon – sikertelenül – a párt színeiben az elnökválasztáson. A párt második embere, Valentyin Kupcov által vezetett mérsékeltek még azt is felvethették, hogy a pártelnököt váltsák le a frakcióvezetői posztjáról. Paradox módon e pozícióvesztéstől éppen Szeleznyov maradása mentette meg Zjuganovot, hiszen kárpótlásként a házelnöknek szánták volna a képviselőcsoport vezetését. Kupcov nemcsak a párt pénzügyeit és apparátusát tarja kézben, de a Kreml is csak vele áll szóba. Pozícióit erősíti az is, hogy a hatalommal való éles szembenállás aligha érdeke a kommunista érzelmű „vörös” kormányzóknak sem.

Ennek ellenére is nagy kérdés, hogy sikerülhet-e a párt szétverésére irányuló politikai játszma. Jelcin elnök annak idején már próbálkozott a kétpártrendszer és az abba illeszkedő mérsékelt baloldali erő létrehozásával, a feladatra kiszemelt Ivan Ribkin azonban nem boldogult a kihívással. A dumában a mostani fordulat aligha gyöngíti közvetlenül a kommunista tábort, hiszen a szavazók számára édes mindegy, hogy ki vezeti, például, a FÁK-országokkal foglalkozó bizottságot. Ellenkező hatása viszont lehet, hiszen a KPRF, a hatalom „üldözöttjeként” számíthat a társadalom szimpátiájára.

A kommunisták lehetnek megosztottak, de ha igazán sarokba szorítanák őket könnyen újra megszilárdulhat az egység. És, még ha sikerülne is leválasztani a mérsékelteket, sokan megkérdőjelezik, hogy a kommunisták szavazótáborát magukkal tudják-e vinni. Van-e társadalmi igény egy ilyen, a Kremlhez lojális baloldali pártra?

Putyin elnöknek igaza van abban, hogy kívánatos lenne a civilizált többpártrendszer kialakulása, hogy legyen egy européer orosz jobb-, és baloldal. Ennek útja azonban aligha az, hogy központi akarattal olyan emberekre támaszkodva próbálják meg létrehozni az új típusú ellenzéket, akik – Szeleznyovhoz hasonlóan – maguk is aktív részesei a jelenlegi hatalmi struktúráknak. Mellesleg nemcsak a kommunistákat kellene „lecserélni”, hiszen Oroszországra is érvényes igazság, hogy az ellenzék a mindenkori hatalom hű tükörképe. Lehet azon siránkozni, hogy Zjuganov nem éppen egy Tony Blair, de előbb talán hasznosabb lenne azon eltűnődni, hogy a másik oldalon sem Margareth Thatcherek állnak.

Moszkva, 2002. május