Az o hoseik és a mi szeretteink

Miután elmondta nekik, mi történt, mindnyájan vigasztalni kezdték síró tanítónojüket.Izraelben ez bármikor, bárhol megtörténhet. Adina esetében az a rendhagyó, hogy o ortodox zsidó lány, és egy betlehemi iskolában tanít palesztin gyerekeket. 28 éve született Amerikában, négyéves volt, amikor letelepedtek szülei Jeruzsálemben. Szinte egész életét egy nagyon zártköru ortodox közösségben töltötte. Még a „világi” zsidókkal is alig került kapcsolatba, csak annyit tudott róluk, hogy nem tartják be a Tóra törvényeit. Emiatt nagyon sajnálatra méltóknak tartotta oket. Az arabok pedig – habár csak néhány száz méter távolságban éltek tole Jeruzsálem másik részében – teljesen szellemi látókörén kívül estek.

Egy szép napon azonban, bevásárlás közben, szeme megakadt egy hirdetésen: „Palesztin iskola hébertanárt keres”. „Talán az ördög bújt belém”, mesélte el a Haarec izraeli lap riporterének, „felhívtam oket”. Egy amerikai önkéntes jelentkezett a vonal másik végén. Elmondta, hogy az iskola Betlehemben van. „Ettol aztán végképp elment a kedvem az egésztol. Addig azt hittem, Kelet-Jeruzsálemben van az iskola. Oda még elmentem volna. De Betlehembe? Normális ember nem tesz ilyet.” De az amerikai önkéntes addig gyozködte, amíg beleegyezett, hogy elmegy, megnézi az iskolát.

Kelet-Jeruzsálembol arab taxi vitte Betlehembe. „Reszkettem a félelemtol. Féltem az araboktól, féltem a merényletektol, féltem az idegen, ismeretlen környezettol”. A „Remény virágai” nevu iskolában nagyon szépen fogadta Adinát Huszejn Isza igazgató. Minden jóval megkínálták – „de én még csak egy csésze kávét sem fogadhattam el, hiszen a csésze nem volt kóser”. (Azóta az iskola alkalmazottai tanultak egyet-mást a kóserságról, és Adinának mindig egyszeri használatra alkalmas muanyag tányérokban és poharakban szolgálják fel az ételt-italt.)

„Teljesen oszintén azt mondtam az igazgatónak: elhiszem, hogy te nem vagy terrorista, de honnan tudhatom, hogy szomszédaid vagy a barátaid nem akarnak-e megölni?” Azután az igazgató betessékelte Adinát egy tanterembe – „és abban a pillanatban ellágyult a szívem. Gyerekek nem lehetnek terroristák. Gyerekek, azok csak gyerekek.” Az igazgató a gyerekekhez fordult: „Ez itt Adina tanítóno, héberül fog benneteket tanítani. Ki akar közületek héberül tanulni?” Persze, ha az igazgató tesz fel egy ilyen kérdést, minden gyerek jelentkezik. De az egyik gyerek meg is indokolta, miért akar héberül tanulni: „Olykor éjszaka behatolnak hozzánk az izraeli katonák, és én érteni szeretném, hogy mit akarnak”. A gyerek azt mondta: behatolnak. Az udvarias igazgató így fordította: „Olykor meglátogatnak bennünket”...

Adina azonban így is értett a szóból. „Megrázó élmény volt. A katonák, akikrol beszélt, az én barátaim és testvéreim, akikért aggódunk, és akikre büszkék vagyunk. Most pedig a palesztin gyerekek szemszögébol kellett látnom oket.” Ez volt a kezdet. Azóta hét év telt el, és Adina még mindig a betlehemi iskolában dolgozik, de idoközben kibovítette tevékenységét. Raszan Abdallah palesztin pedagógussal karöltve közös találkozásokat szervez izraeli és palesztin diákok részére, és közös szemináriumokat izraeli és palesztin tanítók részére. Minden rendezvény szigorúan a kölcsönösség és az egyenloség elvére alapul. Raszan Abdallah és Adina Shapiro vezetik a „Közel-keleti gyermekek” (MECE) alapítványt, amelynek egyik irodája Jeruzsálemben, a másik Ramalláhban van, az alkalmazottak fele izraeli, másik fele palesztin. Évente mintegy 300 izraeli és palesztin tanító vesz részt a szemináriumokon, és nemzetközi alapítványok fedezik az évente egyszer megrendezett egyhetes találkozót valamelyik földközi-tengeri országban. Az „intifáda” (palesztin felkelés) kitörése óta természetesen gyakran nehézségekbe ütközik a közös rendezvények megszervezése, gyakran külön-külön kell szemináriumokat tartani izraeli és arab tanítóknak. Adinát és Raszant már meghívták az ENSZ által szervezett egyik konferenciájára New Yorkban, ahol a békére és a kölcsönös megértésre irányuló nevelésrol tartottak eloadást.

Túlzás lenne állítani, hogy Adina – és a maga részérol természetesen Abdallah is – mindenütt megértésre és rokonszenvre talált volna. Egy rabbi még eretnekséggel is megvádolta Adinát – igaz, késobb bocsánatot kért tole. Viszont a környezetében sokan Adina tapasztalatai hatására változtatták meg véleményüket az arab–zsidó együttélés esélyeirol. Ezek között is elso Adina édesapja. Eleinte fenntartásai voltak Adina tevékenységével szemben, de egy ido múltán megjegyezte: „Ha egy ortodox zsidó lány és keresztény arabok közös nevezot találtak és képesek együttmuködni – akkor megfelelo légkörben minden izraeli és palesztin között lehetséges az együttélés”.

Tel-Aviv, 2003. július