Az indiai informatikai erőd

Bangalore-ba nem könnyű eljutni, nekem például nem is sikerült. Az indiai informatika fellegvárának mondják, elég messze is van, délen, Karnataka államban. Ez még nem lett volna baj, de nem sikerült szállodát foglalni. Olyan nagy a forgalom – mondták vendéglátóim. Olyan kevés a szálloda – gondoltam én. ĺgy kötöttem ki Hyderabadban, az indiai informatika második számú fellegvárában, s bonuszként még azzal biztattak, hogy komoly filmkészítő központ. Nyilván a második számú központ, kommentáltam tovább magamnak a fejleményeket, hiszen közismert, hogy ezen a téren Bombay, pontosabban Mumbai a zászlóshajó. Cserében a megpróbáltatásokért azért Hyderabad is elég messze van, szintén délen, a telugu nyelvű Andhra Pradesh állam fővárosa. A XVI. századtól gazdag, fontos város volt, a moguloknak is nagyon fájt rá a foguk. Ők hozzám hasonlóan Delhiből érkeztek, csak épp szárazföldön, még 1687-ben, így a negyvenfokos meleg eléggé megviselhette őket. Ráadásul természetesen nem engedték be az embereiket a ma is lenyűgöző Golconda erődbe, hogy szusszanjanak egyet, kénytelenek voltak hosszas ostromba kezdeni. Nyolc hónap, amíg az ostrom tartott, nagyon hosszú idő. Hozzá lehet szokni. Életformává válik mind az ostromlás, mind a védelem. Ki tudja, meddig tartott volna az egész, ha egy árulás nem dönti el az ügyet. Bornemissza Gergely híján a telugu Hegedűs huszárosan ütötte nyélbe az üzletet: a várba is bevitte az északi viadorokat, s az elszámolást is sikerült szerencsésen megejtenie. Bár a király palotáit eléggé megviselte az idő, az elrettentő méretű várfalak ma is állnak.

A mai telugu büszkeséget azonban egy egészen másfajta erőd tölti ki, másfajta védelmi szisztémával. A város sziklás, gyér növényzetű külső traktusában elkezdték építeni Ázsia egyik legnagyobb szoftvererődjét, az IT Cityt. Itt a kapuk nyitva állnak, s a jól képzett, hivatásos Hegedűsök a falon kívül járják a területet, s igyekeznek becsábítani minden arra érdemeset. Ha akarom, klasszikus ipari parkról van szó, csak éppen egyetlen ágazatra vagy ágazatcsoportra koncentrálnak, s ennek megfelelően alakították ki az infrastruktúrát. Lehet irodát bérelni, épületrészt, épületet, de ha valakinek úgy tetszik, a saját igényeinek megfelelőt építenek neki. A Szilícium-völgy ma már ősinek nevezhető innovációját követik, vagyis azt, hogy aki számít valamit a fejlesztésben, az lehetőleg dolgozzon egy jól behatárolt területen. Mindenki együtt van, a zsenik egy jól védett arénában dühöngnek. Számos magyarázat látott már napvilágot arról, miért is olyan sikeresek az indiaiak a számítástechnika különböző ágazataiban. Mert tény az, hogy itt nem egyszerűen a világtrend követéséről van szó. Már az iparág első virágba borulásakor, az Egyesült Államokban feltűnt, hogy milyen sok indiai dolgozott az új cégekben, s nagyon sokan lettek roppant sikeresek. Sok szó esett a kiváló indiai egyetemi képzésről, az itteniek mobilitásáról és gyors alkalmazkodóképességéről. Felemlegették, hogy az indiai közvélekedésben mindig is sokra értékelték a később a számítástechnikához is szükségesnek bizonyult képességeket, s nem véletlen, hogy mindig nagyon sok jó matematikusuk vagy éppen sakkozójuk van. S persze jöttek az elméletek, hogy a hindu világszemlélet, a számos világ egyidejűségében, az örök áramlásban és transzformációban való gondolkodás mennyire alkalmas a virtuális rendszerek képzésére, a bennük való biztonságos eligazodásra. Hajlanék rá, hogy ragadjunk a földhöz, s csak állapítsuk meg, hogy ez nekik megy. Állapítsuk meg, hogy gigantikus központokat hoznak létre, s néhány indiai várost, Bangalore-t, Hyderabadot, Chennait, Mumbait és Kalkatát ma már a világ legfontosabb informatikai központjaiként tartják számon. Állapítsuk meg, hogy az elmúlt években megindult az agyvisszaszívás, s az indiai ászok jó része ma már ismét Indiában dolgozik, sőt, ők vonzzák már a külföldieket. Állapítsuk meg, hogy a nagy nyugati cégek sorra hozzák létre önálló kutatóközpontjaikat a kiváló minőségű indiai agyvelőre alapozva. Nagy jóindulattal is csak azt tudom mondani, hogy a hyderabadi IT City félkész állapotban van. Áll két hatalmas méretű központi épülete, benne több száz céggel. Állnak az infrastruktúrát szolgáló létesítmények. Néhány helyen építkeznek, sok helyen nem. A fejlődés sajátos irányát azonban akkor láthatjuk meg, ha kijövünk az alapvetően állami fejlesztésű parkból. Eltart ugyan egy darabig, amíg a telek sarkáig érünk, ott azonban látjuk, hogy mindjárt kezdődik egy másik, hasonló létesítmény. India leggazdagabb vállalkozója, a Magyarországon is érdekelt Ratan Tata a maga IT cégeit nem akarta berakni az államiba, viszont látta az előnyeit annak, ha rengeteg ilyen kezdeményezés egy helyen dolgozik: megcsinálta a saját IT Cityjét. S ezenkívül még ott robog ezernyi másik cég, amelyek sem az államhoz, sem Tatához nem csatlakoztak, csak egyszerűen sikerült a környéken ingatlant szerezniük. Az indiai vállalkozók, Tatához hasonlóan, nem vádolhatók azzal, hogy egy-egy iparág sovinisztái lennének. Tata is foglalkozik mindennel a nejlonharisnyáktól az atomerőmű-részegységekig. Ebből a szempontból kifejezetten üdítő jelenség tehát Hyderabad médiabárója, Ramoji Rao, aki csak a médiában utazik. Jó, ez azért elég sokféle: a filmstúdióktól az újságokig, meg azért be-becsúszik egy-egy szálloda, étterem, miegymás. Zászlóshajója az úgynevezett Ramoji Film City, afféle Hollywood, stúdiók, kiépített díszletek és apparátus, természetesen ma már témaparkká alakítva, mintegy nyolcszáz hektáron. Azt nem mondhatom, hogy ez lenne az indiai Etyek, mert a maga nemében, ebben az országban csak a harmadik legnagyobb stúdiókomplexum a hyderabadi Film City. Indiában azonban évente ezer filmet gyártanak, huszonöt nyelven, naponta tizenötmillió ember megy moziba, s ma már tarol a DVD. Ramoji főképp a telugu nyelvű mozik piacát diktálja, amelyek annyiban különböznek a többi indiai filmtől, hogy tánc közben telugu nyelven éneklik, hogy szeretlek, de meg tudnálak ölni, mert csalfa vagy. Évi száz filmet gyárt.

Hyderabad, 2004. június