Az első magyarországi túszdráma 40 éve történt

 

A túszejtő Pintye testvérpár - a 19 éves András és a 17 éves László - apja a Szob és Miskolc közötti határőrkerület párttitkára volt, így a helyi pártelithez tartozott, édesanyjuk egy nagyüzem személyzeti előadója, káderese volt. A szülők keveset törődtek gyermekeikkel, akik így hamarosan kétes hírnévre tettek szert a városban, mindenki tartott tőlük. A fiúk végül azt vették fejükbe, hogy elhagyják az országot, de olyan módon, hogy erről mindenki tudomást szerezzen. Akciójukra sokat készültek: bejáratosak lévén apjuk laktanyájába, megtanultak lőni, a fegyvereket apjuk páncélszekrényéből lopták ki.    Tervük az volt, hogy a leánykollégiumban túszokat ejtenek, akiknek szabadon bocsátásáért cserébe pénzt és járművet kérnek, majd Nyugatra távoznak. 1973. január 7-én éjjel tíz óra körül felfegyverezve besétáltak a Geisler Eta Leánykollégiumba, ahol a szünidőről visszaérkezett diáklányokat egy hálószobába kényszerítették és elbarikádozták magukat. A húsz túsz közül hatnak a WC ablakán kiugorva sikerült elmenekülnie, ők egyenesen a rendőrségre szaladtak.    A rendőrök eleinte nem vették komolyan a lányok beszámolóját, ugratásra gyanakodtak, ám mégis kiszálltak a helyszínre. Itt derült ki, hogy valódi túszdráma zajlik: az őket megpillantó fiúk eltorlaszolták magukat, a hálószoba ajtaján dörömbölő rendőröket golyózápor fogadta. A helyszínre érkező rendőrkapitánynak - aki egyébként ismerősük, szüleik barátja volt - a fivérek azt mondták: ha a rendőrök nem távoznak, két lányt kivégeznek.    A városban szükségállapotot rendeltek el, és a helyi hatóságoktól a belügy vezetői vették át az irányítást, a Pintye testvérek pedig megfogalmazták követeléseiket. A felsorolásban szerepelt lefüggönyözött autóbusz, majd repülőgép a Ferihegyi repülőtéren, kézigránátok, fegyverek, egymillió dollár, százezer nyugatnémet márka, négyszázezer svájci frank, illetve az ország első emberének aláírása annak bizonyítékául, hogy a pénzt önként adták nekik.    A második nap a helyszínen megjelentek a szülők is, akiket gyermekeik igen durván zavartak el. Az akció irányítói ezután a helyi kórház pszichiátriai és neurológiai osztályának vezető főorvosát kérték fel túsztárgyalónak. Napokig a doktor vitt be élelmet és vizet a szobába, illetve közölte a kint lévőkkel a híreket. Visszaemlékezése szerint a fivérek kitartottak képtelen követeléseik mellett, és azzal érveltek: mivel a hivatalos ideológia szerint a szocializmus legnagyobb értéke az ember, a rendszer nem engedheti meg magának, hogy akár csak egy túszt is kivégezzenek.    Ahogy múltak a napok, a szobában egyre szörnyűbb állapotok uralkodtak. A lányok nem mehettek ki a mellékhelyiségbe, voltak napok, amikor órákig kellett a falnál térdelniük és aludni sem engedték őket. A tárgyalások nem vezettek sehova, a szemben álló felek egyre fáradtabbá és türelmetlenebbé váltak. A budapesti központban ekkorra már elkészültek a tervek a lányok kiszabadítására, a legfontosabbnak az számított, hogy a túszoknak hajuk szála se görbüljön. Az épület közelében mesterlövészek álltak készenlétben, fő célpontnak a testvérét is irányító idősebb Pintye-fiú számított.    A pillanat január 12-én, valamivel dél után jött el, amikor a város csendjét harangok kongása, kutyák ugatása, tehergépkocsik zaja verte fel. A nagyobbik fiú meggondolatlanul kihajolt az ablakon, ekkor érte a halálos lövés. Öccse azonnal megadta magát a szobába betörő rendőröknek.    A túszdráma öt napja alatt hírzárlatot rendeltek el, Balassagyarmatot hermetikusan elzárták a külvilágtól, csak január 13-án látott napvilágot valamennyi újságban azonos, szűkszavú közlemény. Az eseményeket persze nem lehetett eltitkolni, a Szabad Európa Rádió, majd utána külföldi médiumok is beszámoltak róluk. A hír külföldön is feltűnést keltett, hiszen csak pár hónappal azelőtt zajlott le a tragédiával végződő túszdráma a müncheni olimpián.    Az életben maradt 17 éves Pintye Lászlót jogerősen 15 év börtönre, a fiúk négy ismerősét - akik tudtak a fivérek tervéről - 8 hónaptól 4 évig terjedően börtönre ítélték. A szülők megváltoztatták nevüket, és másutt kezdtek új életet.    Az eseményekről dokumentumkötetet írt Finta Kata, aki szemtanúja volt a túszdrámának. Később Végh Antal Könyörtelenül című regényében dolgozta fel az eseményeket, ennek nyomán Gazdag Gyula forgatott filmet 1989-ben Túsztörténet címmel.