Az első magyar képviselőnő, aki elsőrangúan kapált

Slachta Margit életútja Kassán indult 1884-ben, és az amerikai emigrációig, Buffalóig vezetett.

Keresztény és feminista

Feminista volt, annak is nevezte magát: keresztény feministának. Nem volt apáca, de egy szerzetesi módon működő társaság magánfogadalmat tett tagjaként élt: képviselőségéig a Farkas Edith által alapított Szociális Missziótársulat egyik legnagyobb hatású szónokaként, szervezőjeként járta az országot, majd 1923-ban néhány társával együtt létrehozta a Szociális Testvérek Társaságát, amely a „közel Istenhez, közel a világi élethez” elv alapján elsősorban egyházközségi és szociális terepmunkát végzett. (A szervezet egyébként ma is tevékeny, az egyházjogi státusa pápai jogú apostoli élet társasága. Több ága van, a rendszerváltás óta ismét Budapesten működő nemzetközi központhoz tartoznak a Szlovákiában, Romániában, az USA-ban és Kubában letelepedett testvérek is.)
Slachta Margitot erős akaratú, nagy munkabírású, konfliktusokba is belemenő, szuverén és bátor döntéseket vállaló, ugyanakkor jó humorú, bájos asszonynak írták le a kortársai, érthető, hogy saját táborát is megosztotta. S bár nem feltétlenül kell egyetérteni az ideológiájával, az vitathatatlan, hogy elsősorban nőjogi, nővédelmi területen fontos ügyek mellett emelt szót, fontos ügyekért dolgozott kitartóan, a nők választójogától kezdve a közoktatás bővítésén át a munkásnők terheinek enyhítéséig. Azt a gondolatot képviselte, hogy a keresztény szolidaritásnak és társadalmi felelősségvállalásnak nem a jótékonykodás a legmagasabb foka, hanem a szervezett szociális munka, és ennek a célnak alárendelte az egész életét.

Kassától Kalocsáig

Talán meglepő, de Slachta Margit nem olyan közegből származott, amely feltétlenül erre az útra predesztinálta volna. A Slachta família lengyel nemesi származással büszkélkedett, generációkon át a Felvidéken voltak birtokaik. Az apának, Slachta Kálmánnak már polgári foglalkozása is volt: a Kassai Takarék igazgatóhelyettesi, majd vezérigazgatói tisztét töltötte be. Mona Ilona, Slachta Margit monográfusa jócskán idéz olyan visszaemlékezéseket, amelyek arról szólnak, hogy a család – amelyben hat lány született – egyáltalán nem volt hitbuzgó, legfeljebb ha ünnepnapokon lépte át a templom küszöbét. A gyerekek inkább csak az iskolában kaptak vallásos nevelést, bár az oktatásukkal kapcsolatban is felbukkannak érdekes adatok: például, hogy a látszólagos társadalmi státus ellenére a lányok részleges tandíjmentességet kaptak az anyagi helyzetükre való tekintettel.

Aztán ez a látszólagos státus is odalett, Slachta Kálmán ugyanis sógorsági alapon jóváhagyott egy fedezet nélküli hitelt, amelyért aztán a teljes magánvagyonával felelt. Jobb megoldás híján a korabeli mintát követték: a család kivándorolt Amerikába – és ott megjárta a nincstelen bevándorlólét minden bugyrát. Csak a két idősebb lány maradt itthon, mert ők már a saját lábukra álltak. Margit (aki második volt a sorban) éppen frissen végzett Kalocsán, a Miasszonyunk Nővérek Tanárképzőjében: történelem, német és francia szakos diplomát kapott.

Kalocsán mélyült el a hite, és itt kapcsolódott be az úgynevezett patronázsmozgalomba, amely gróf Pálffy Pálné Károlyi Géraldine kezdeményezéséből éppen akkoriban kezdett hálózattá válni, célja a munkásnők katolikus szellemű védelme, felemelése volt. Ennek alapjain jött létre aztán a már említett, Farkas Edith-féle Szociális Missziótársulat, amelyhez – rövid tanári kitérő után – Slachta Margit is csatlakozott. Első komoly megbízatási helye 1909-ben Szikszó volt, ahol szabadságvesztés helyett javító-nevelésre ítélt fiatalkorú leányokkal foglalkozott: reggel 5-kor kelés, közös ima, elmélkedés, szentmise, reggeli után munka a növendékekkel a gazdaságban... Feljegyezték, hogy Margit nővér ügyesen kertészkedett, egészen elsőrangúan kapált.

Egy választás története

Farkas Edith és Slachta Margit viszonya nem volt felhőtlen, a főnökasszony jobb szerette a Missziótársulat budapesti központjától távol tudni hasznos, eredményes, de „nemszeretem” munkatársát. Nyilván a folytonos vidéki előadókörutak, tanfolyamok is szerepet játszottak abban, hogy Slachta Margit néhány éven belül a magyar katolikus nőmozgalom egyik legtekintélyesebb, országosan ismert alakja lett. Így nem volt meglepő, hogy 1919 októberében ő vezette azt a néma tüntetést, amely az Antant képviseletében Budapestre érkező Sir George Clerket fogadta – 35 ezer nő vonult fel nemzeti színű kis zászlókkal a megbízott hivatala előtt, hogy megmutassa „az ország valódi akaratát”.
Az 1920. januári választás különleges fejezetet alkot a magyar parlamentarizmus történetében: minden 18. életévét betöltött állampolgár választhatott, nemre, iskolázottságra való tekintet nélkül, azaz ekkor voksolhattak először a nők és a munkásság, parasztság szélesebb tömegei. (A törvényt még ebben a ciklusban átszabták, a következő, 1922-es választáson már ismét több százezerrel csökkent a szavazásra jogosultak száma.) Atipikus volt a választás azért is, mert csak a nem megszállás alatt álló kerületekben tartották meg, aztán a román és a szerb csapatok kivonulásával felszabaduló részeken később pótszavazást hirdettek.

A politikai katolicizmus letéteményeseként induló Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártja női képviselőt nem jelölt ezen a választáson, de Slachta Margit számos gyűlésen szerepelt, főleg a nőket buzdította arra, hogy éljenek a szavazás lehetőségével. Akkor vált személyében is érdekeltté, amikor Haller István három megszerzett mandátuma közül a ceglédit tartotta meg, és egy merész gesztussal maga helyett Slachta Margitot ajánlotta Budapest I. kerületének figyelmébe. A jelölést a pártközpont is elfogadta. Mivel az üres helyek sorsa előrehozott választáson dőlt el, kezdődhetett a kampány, amely Az Est korabeli beszámolója szerint meglehetősen élesen alakult. A legnagyobb ellenlábas a korábbi népjóléti miniszter volt, aki „röviden csak azt a kérdést veti fel, hogy kire van nagyobb szüksége az országnak, a missziós nővérre-e, vagy pedig dr. Csilléry Andrásra. Azután jön a vádak özöne. Kiderül, hogy a missziós nővér eddig csak azért jótékonykodott, hogy most politikailag érvényesüljön, meg akar alkudni mindenkivel és könyöradományokból akarja megoldani a tisztviselői és köznyomort, kivetkőzik minden nőiességéből és elvadult erőszakoskodással nyilvánítja politikai érettségét”.

Tény, Slachta Margit nagy energiákkal vetette bele magát a korteskedésbe: jobb életet ígért a nyugdíjasoknak, támogatást a gyermekes családoknak, és a területfejlesztésről sem feledkezett meg, a Tabán rendezését helyezte kilátásba. Nincs sok új a nap alatt – még arra a kérdésre is kitért, mi lehet az oka a házasságok válságának. Igaz, a választ nem a szülés után lerakódott zsírfeleslegben találta meg, hanem azt fejtegette, hogy míg a férfi természetesnek tartja, hogy a feladatai teljesítéséhez tanulnia, fejlődnie kell, addig úgy véli, a nőknek csak a fakanál meg a bölcsőringatás a dolga, azt meg úgysem lehet könyvből megtanulni... „Ez az én egyik programom, a családban lévő nőt felemelni – anélkül, hogy őt a kenyérkeresetre kényszerítenék – szellemileg, lelkileg, világnézetileg arra a nívóra, amelyen jobban tudja szolgálni a család, a gyermek, a férfi érdekét.” Emellett persze kitért a dolgozó anyák védelmének fontosságára is.

Margit nővér végül a leadott 10 187 szavazatból 5471-et szerzett meg, ezzel képviselő lett. Március 30-án foglalta el helyét az Országházban, ahol egyrészt lelkes ováció fogadta, másrészt ellenfelei rögtön meg is támadták a mandátumát, azzal érvelve, hogy a jótékonysági munkája tulajdonképpen vesztegetésnek minősül. Ez az ügy gyorsan lezárult, de rövid, alig egyéves „honanyasága” így is felemásra sikerült: bár minden kérdésben a női nézőpontot, a nők érdekeit képviselte (pl. az ő hatására módosult a Nagyatádi-féle földbirtokreform olyan értelemben, hogy nemcsak a hadiözvegyek, hanem általában a nők is igényelhettek földet), a legemlékezetesebbnek az a szerencsétlen hozzászólása bizonyult, amelyben az árdrágítók elleni fellépésről szóló törvénytervezet vitájában azt javasolta, a férfiak és a nők azonos elbírálás alá essenek, vagyis a botbüntetés a nőkre is vonatkozzon.  

„Le kellett volna térdelnem”

Az évtizedek során nevezték modern szentnek és bigott reakciósnak, utaltak rá, mint „az egyetlen férfira a parlamentben” – igaz, ez a megállapítás már az 1945–48 közötti Országházban tanúsított magatartására vonatkozott. Ennek a mandátumnak egyébként – túl a nyilvánvaló történelmi tényeken – egy elhíresült eset vetett véget. 1948 júniusában, amikor a Tisztelt Ház megszavazta az egyházi iskolák államosítását, a kormánypárti képviselők (vagyis a kommunisták és koalíciós partnereik) felálltak, és elkezdték énekelni a Himnuszt. A többiek követték a példájukat, csak Slachta Margit maradt ülve. Ezért a mentelmi bizottság kétszer hat hónapi kizárásra ítélte. (Később átértékelte a tiltakozás módját: „Valóban hibáztam – nagyon mélyen érintett, hogy azok kezdik énekelni az Isten áldd meg a magyart, akik éppen most fosztották meg az ifjúságot Istentől –, tehát le kellett volna térdelnem és azt a zsoltárt imádkoznom, hogy »…hogyan énekelhetnénk az Úr énekét idegen földön«.”)

Nem menekült el a Tanácsköztársaság idején. Nem húzódott meg csendben a második világháború éveiben, ehelyett beadványt írt a munkaszolgálatosok védelmében, amikor pedig hírt kapott a Tiso-féle Szlovákia „teljes zsidótlanításának” tervéről, Rómába utazott, hogy a Vatikán beavatkozását sürgesse. A német megszállást követően a Szociális Testvérek Társaságának minden rendháza zsúfolásig megtelt, ők bújtatták például Gyarmati Fannit. Pedig jól tudták, hogy a zsidómentésnek megvannak a veszélyei – az utóbb boldoggá avatott, szintén kassai születésű Salkaházi Sára, akit 1944-ben egy razzia után a Dunába lőttek a nyilasok, egyike volt a szociális nővéreknek. Slachta Margit 1949-ben mégis a távozás mellett döntött. Az Egyesült Államokba ment, oda, ahol korábban már megfordult a szociális testvérek ügyeit intézve, de ez alkalommal haza már nem vezetett út. 1974-ben hunyt el Buffalóban, a társaság egyik rendházában.