Az elfelejtett várvédő, Mednyánszky László (1819–1849)

Báró Mednyánszky László 1819. június 26-án született Beckón. A lengyel eredetű család II. András idején, az 1220-as években vándorolt be Galíciából Magyarországra, ahol Trencsén megyében telepedtek le. A família a XVIII. század közepén két ágra szakadt, amikor az egyik felét az uralkodó, Mária Terézia bárói rangra emelte, míg a másik megmaradt köznemesnek.

Mednyánszky József, László apja, szintén katona volt, aki huszártisztként vett részt a napóleoni háborúkban. A harcok során egységével Franciaországig jutott, feleséget is onnan hozott magának az elzászi Eleonora Richert de Vhir személyében.

A család a hangzatos bárói cím ellenére is meglehetősen szegény volt, így az apa mindhárom fiát taníttatta. László, a legidősebb, katona, Cézár, a középső, pap, míg Ede, a legkisebb, hivatalnok lett. A három Mednyánszky-fiú a szabadságharc idején képzettségének megfelelő szerepet vállalt. László honvédtiszt lett, míg Ede Görgei segédtisztje. Cézár előbb tábori főlelkész volt Görgei seregében, majd a hadügyminisztérium hadlelkészi osztályának vezetőjévé nevezték ki. De pap létére a bátorságnak sem volt híjával, 1849 februárjában, a kápolnai csatában személyesen vezette rohamra az egyik zászlóaljat.

László tanulmányait a trencséni piarista gimnáziumban kezdte 1829-ben, majd 1832-től a tatai bencéseknél folytatta. 1835-ben a magyaróvári mezőgazdasági akadémia hallgatója lett, majd 1836-tól két évet töltött a tullni utász- és a grazi hadapródiskolában.

1838-ban, tanulmányai végeztével Mednyánszky Bécsbe került a magyar királyi nemesi testőrséghez, ahol annak idején az apja is szolgált. Ez a 120 fős elit egység magyar nemes ifjakból állt, akik részben az uralkodó testi épségére vigyáztak, részben reprezentatív feladatokat láttak el. De vezérkari képzést is kaptak, Bécs pedig kulturális szempontból nagyon komoly lehetőségeket nyújtott számukra. A testőrök öt évet töltöttek a császárvárosban, majd ezt követően csapattiszti szolgálatra vezényelték őket.  

László szobatársa az első két esztendőben Görgei Artúr volt, akivel jó barátok lettek. 1842-ben, négy év testőri szolgálatot követően katonai pályáját feladva leszerelt. 1846-ban megnősült, majd felesége, Majláth Mária Bars megyei birtokára költözött. Itt a polgári átalakulás ügyét támogató reformerekhez csatlakozva közéleti szerepet vállalt, az utolsó rendi országgyűlésen pedig ellenzéki követként vett részt.

Lipótvár védelme

Mednyánszky 1848 májusában nemzetőrnek jelentkezett. Nyáron az egységével a Délvidékre vezényelték, ahol a szerb lázadókkal harcolt. Ősszel honvédszázados lett, és Debrecenbe vezényelték kiképzőtisztnek. Itt Petőfi Sándorral, a költővel került volna egy századba, de a sorsa végül másképp alakult. Októberben őrnaggyá léptették elő, Kossuth javaslatára Lipótvárra vezényelték erődítési igazgatónak. Mednyánszky a kitüntető cím mellé egy lehetetlennek tűnő feladatot is kapott, az erődítményt mielőbb védhetővé kellett tennie. A kortársak egyöntetű véleménye ugyanis az volt, hogy a vár olyan rossz állapotban van, hogy akár egy pár napos ostrommal is könnyedén bevehető.

Az 1660-as években épült erődítmény az eredetileg a török támadások feltartóztatására szolgált. Ez akkoriban az ország egyik legkorszerűbb hadászati létesítménye volt, mely minden tekintetben megfelelt a kor követelményeinek. A rákövetkező közel két évszázadban azonban elmaradtak a további fejlesztések, így a szabadságharc idején Lipótvár már csak egy korszerűtlen, rossz állapotban lévő, gyengén felszerelt váracskának számított. Az alapterülete kicsi volt, a falakat nem védte sáncrendszer, és alig voltak föld alatti kazamaták, melyek ágyútűz esetén védelmet nyújthattak volna. Az őrség kis létszámú volt, az amúgy is gyenge tüzérség pedig alig rendelkezett lőszerrel.  

A Mednyánszky vezette erődítési munkálatok egészen december közepéig, a vár körülzárásáig folytatódtak, bár látványos eredményeket az idő rövidsége miatt ő sem tudott elérni. A kazamatarendszert bővítették, a sebezhetőbb falszakaszokat földdel töltött sánckosarakkal erősítették meg. A hiányzó készleteket is sikerült valamennyire pótolnia, de az igényelt lőszernek csak egy részét kapta meg. A helyőrség pedig nem várt erősítést kapott, egy vereséget szenvedett honvéd alakulat ide vonult vissza.

Az ostrom december közepén kezdődött. Simunich tábornok körülzárta a várat, és feltétel nélküli megadást követelt. A haditerv szerint Lipótvár elfoglalása után a magyar főváros ellen kellett volna vonulnia, hogy a császári fősereg balszárnyát biztosítsa. Az erőd makacs ellenállása azonban megakasztotta az előrenyomulását, és időt biztosított a magyaroknak a további ellenállás megszervezésére.

Bár 5000 támadóval szemben csak 1500 honvéd védte a várat, az első két hét mégis magyar sikereket hozott. A támadóknak ugyanis nem voltak a falak rombolására alkalmas ágyúik, védősáncaik elkészítését pedig a fagyos föld akadályozta. A védők ezalatt több kirohanást is intéztek, és a december végén lezajlott tüzérségi párbaj szintén az ő javukra dőlt el.

A harc január közepéig eldöntetlen volt, és számítani lehetett a Görgei Artúr vezette feldunai sereg érkezésére is. Bár ennek előőrsei valóban felbukkantak, a vár felmentése mégsem sikerült. A magyar tábornokot az ellenséges túlerő bekerítéssel fenyegette, így Görgeinek vissza kellett vonulnia, és nem tudott szorongatott barátja segítségére sietni.  A magára maradt vár még ekkor sem adta meg magát, a reménytelennek tűnő helyzetben pedig Mednyánszky volt a védelem lelke. A haditanácsban többször is megakadályozta a kapitulációt, a legénységet pedig sikerült fellelkesítenie és magával ragadnia.  

Január végén gyökeres fordulatra került sor. Simunich seregébe új tüzérparancsnok érkezett, aki faltörésre alkalmas ostromlövegeket is hozott magával. Ezek hatótávolsága nagyobb volt, mint a magyar ágyúké, így nyugodtan lehetett velük a várat lőni anélkül, hogy onnan találatot kaptak volna. Mivel az ellenük intézett kirohanás nem sikerült, és a vár lőszerkészlete már csak egy napra volt elegendő, a tisztikar nagy többsége a megadást szorgalmazta. 

Február másodikán működésbe léptek az új ostromágyúk. A várra zúduló lövedékek hatalmas károkat okoztak, a védők pedig nem tudták viszonozni a tüzelést. A haditanács Mednyánszkyt leszavazva a vár feladása mellett döntött, a falakra pedig kitűzték a fehér zászlót.

A per

A kapitulációt követően Simunich tábornok több olyan honvédtisztet is Pozsonyba küldetett, akik a vár védelemben komolyabb szerepet játszottak. Összesen tizennyolcan kerültek vizsgálati fogságba, de a közel másfél hónapos eljárás után már csak ötük ellen emeltek vádat. A perre áprilisban került sor, a legfőbb vádpont fegyveres lázadásban való részvétel volt, de a védők kirohanásai, az ágyúzás vagy a császári csapatok ellen vívott korábbi harcok szintén sokat számítottak. Mednyánszky nem tagadta a vádakat, sőt büszkén vállalta, hogy Kossuth bízta meg Lipótvár védelmével, így ő lett az elsőrendű vádlott. Ráadásul a volt várparancsnok, Ordódy Kálmán is ellene vallott, hogy mentse a bőrét. A bíróság Mednyánszkyt és Gruber Fülöp tüzérparancsnokot halálra ítélte. A végrehajtáshoz azonban szükség volt a császári főparancsok jóváhagyására is, aki a válságos katonai helyzetben nem ért rá ezzel foglalkozni. Május végén Haynau lett az új fővezér, aki magyarországi tevékenységét az ítéletek jóváhagyásával kezdte. Június 5-én, hajnalban a Pozsony melletti Szamárhegyen felakasztották Grubert és Mednyánszkyt. Ott is temették el, de a család a testét ellopatta, és a szülőfalujában, Beckón helyezték örök nyugalomra.  

A közvéleményt sokkolták a történtek. Addig ugyanis nem volt szokás a fogságba esett tiszteket kivégezni, főleg nem ilyen előkelő származásúakat. Ráadásul magyar részről kifejezetten lovagiasan bántak az ellenséges tisztekkel. De Lipótvár ellenállása jelentősen késleltette a császáriak hadműveleteit, Haynau pedig meg akarta a lázadókat félemlíteni, így nem volt kegyelem a számukra. Magyar részről többen, így Klapka és Kossuth is megtorlást javasoltak, de Görgei erre nem volt hajlandó, és a június 16-i minisztertanácson végül az ő álláspontja győzött. De az osztrák kormány is figyelmeztette Haynaut, hogy az esetleges válaszlépések miatt tartózkodjon az ilyen eljárásoktól.

A magyar történelmi emlékezet több nagy várvédőt is számon tart. Közülük néhányan meg tudták védeni a rájuk bízott erődítményt (pl.: Hunyadi János, Jurisics Miklós, Dobó István, Klapka György), míg másoknak (pl.: Losonci István, Szondi György, Zrínyi Miklós, Zrínyi Ilona) ez nem sikerült. Bár Mednyánszky is az utóbbiak közé tartozik, a kudarc nem rajta múlt, helytállása révén pedig joggal helye lenne a magyar nemzeti panteonban. Talán a mostani évforduló alkalmából jobban megismerik Lipótvár elfelejtett védőjét, és változik majd a megítélése.

Vesztróczy Zsolt történész, Országos Széchényi Könyvtár