Az egység inkább esély, mint veszély

Nem így történt, és ugyan lényeges a miért is, ám most fontosabb azt a kérdést feltennünk, ezek után milyen lehetőségeink és esélyeink vannak, hogy valós, minőségi javulást érjünk el az emberek életszínvonalában. Hiszen ennyire egyszerű a politikus létezésének értelme, hogy az embereknek haszna származzon belőle és munkájából.

Ám így arra is választ kell adnunk, van-e egyáltalán igény a nemzetiségekhez tartozó emberek, a szlovákiai magyarok részéről a 21. század első ötödét követően arra, hogy érdekeiket továbbra is olyan politikai erő képviselje, amely magát alapvetően nemzetiségiként definiálja. És természetesen a legfontosabb, ha igen, úgy ezt a jelenlegi, politikai, társadalmi és nemzetközi közegben egyáltalán meg lehet-e valósítani úgy, hogy az ajánlat, amellyel a választók bizalmáért folyamodunk, a meghozott kompromisszumok ellenére az emberek döntő többségének elfogadható és vállalható legyen, amivel azonosulni tudnak.

A februári választáson minden magát alapvetően szlovákiai magyar politikai pártként azonosító erő katasztrofális teljesítményt nyújtott. A Híd négy évvel ezelőtti eredményének egyharmadát sem hozta, az MKP pedig az Összefogással és a Magyar Fórummal megerősödve érte el történetének legrosszabb eredményét. Bár ezek után kissé túlzottan optimistának tűnhet, ám az elmúlt egy év némi bizakodásra is okot adott. Az Összefogás hozott egy fiatalos lendületet, a választás után a Hídban egy teljes generációváltás történt és az MKP-ban is új elnökség állt fel. Ez mind kellett ahhoz, hogy pár nappal ezelőtt a három párt vezetői aláírják a Komáromi Nyilatkozatot, amely ugyan egy rövid memorandum, de egyértelműen nyilatkozik arról, hogy az aláírók szerint egy demokratikus Szlovákia és annak európai uniós tagsága jelenti a fejlődés garanciáját a szlovákiai magyarok számára. Valamint azt is egyértelműen leszögezi, hogy a soron következő választásokon egy „sokszínű nézeteket magába foglaló pártként” együtt indulnak. Ilyen egyértelmű és erős elköteleződésre az Európai Unió, a demokratikus alapértékek és egymás iránt nem volt példa az elmúlt tíz évben. Ha pedig számba vesszük, hogy az aláírók mögött felsorakozott politikusok között olyanok is voltak, akik az elmúlt néhány választáson sokszor durván egymásnak feszültek, akkor azt is tudatosítanunk kell, hogy az ott állók közül többek számára nem volt ez „leányálom”. 

Félreértés ne essék, ez magában nem válasz a feltett kérdésre, hogy a szlovákiai magyar választó vajon azt gondolja-e, hogy szükséges a nemzetiségi politikai képviselet, de ha nem kizárólag úgy tekintünk az egész szlovákiai magyar politikai képviseletre, mint egy hataloméhes opportunista társaságra, akkor kimondhatjuk, hogy az igyekezet az egység bemutatására nyilvánvaló, és kezdetnek ez nem is olyan rossz. A politikusok tehát azt gondolják, ez a modell jelentheti a jövőt, azt pedig jelen pillanatban a szociológusok és politológusok is csak megtippelni tudják, hogy a társadalomban félelmetes gyorsasággal végbemenő változások folytán ez az út sikerhez vagy kudarchoz vezet-e. Egyet viszont nem szabad elfelejteni, a választó nem politológus, de politikus sem, viszont tökéletesen meg tudja ítélni, hogy az adott igyekezet őszinte és így számára hiteles-e. Úgy gondolom, ez lesz a kulcskérdés, ami döntő szerepet játszik.

Egészen más a helyzet, ha azt vizsgáljuk, jelen körülmények mellett egyáltalán megvalósítható-e az egység létrehozása. Van ugyanis nem egy olyan nehézség, amelyek áthidalása nem lesz egyszerű. A cikk terjedelmi korlátai miatt, csak két fontos felvetést járok röviden körül.

A szlovákiai magyarok számára elementáris fontosságú, hogy a szlovák társadalom magára, mint egy multikulturális társadalomra gondoljon, hiszen csak így lehetnek a különböző kultúrák egy országon belül egyenrangúak egymással. Ez a multikulturális öndefiníció a kulcsa nemzetiségi, nyelvi, kulturális jogok olyan szintre emelésének, amellyel biztosítható, hogy egyenrangúként tekinthessünk mindenkire egyenként és közösségként is nemzetiségi hovatartozás nélkül ebben az országban.

Ezzel szemben a nemzetállami koncepció rendszerében, amellett, hogy széles skálájú jogokat, lehetőségeket is biztosíthat a kisebbségei számára, leginkább a szolidaritás és a tolerancia elvei alapján, fel sem merül, hogy a többségi kultúra a domináns-e és a többi kultúrával szemben fel- és alárendeltségi viszonyrendszer áll fenn. Ebben a rendszerben egész egyszerűen el kell tudni fogadni, hogy a nemzetiségi kultúra a szó szoros értelmében kisebbségi, kisebb jelentőségű a társadalom számára.

Míg Szlovákiában ez a kérdés még nem dőlt el, Magyarország az elmúlt évtizedben erős nemzetállami vonalon mozog és nemzetpolitikáját természetszerűleg kiterjeszti a határain túl élő magyarokra is. Az, hogy Magyarország is úgy tekint a szlovákiai magyarokra, mint ahogy a szlovákiai magyarok is tekintenek magukra, azaz a magyar kultúrnemzet részeként, ez igazán áldásos állapot, viszont azzal, hogy a magyar nemzetpolitika adaptálását is feladatul kapja a politikai képviselet, konfliktusba kerül saját maga és az általa képviselt közösség országon belüli érdekeivel.

Ebben a gondolkodásban kell keresni a sokat ragozott multietnikus és etnikai politizálás között fennálló konfliktus forrását is. A Hídban nem azért tartjuk a multietnikus politizálást az egyik kulcskérdésnek, mert kevesebbnek gondoljuk a magyar kultúrát a szlováknál Szlovákiában, hanem éppen ellenkezőleg, Szlovákia multikulturalitását tartjuk a garanciának arra, hogy egyenragú legyen a kultúránk, hiszen a nemzetállami koncepció fontosságát hangsúlyozni Szlovákiában éppen a szlovák kultúra fensőbbrendűségének elismerése lenne, amely automatikusan csak alárendelt szerepet hagy a magyar kultúrának.

A másik fontos tényező is össztársadalmi kérdés és az analógiája is hasonló az előzőhöz.

A szlovákiai magyarok alapvető érdeke, hogy egy nagyon erős jogállami, liberális demokráciában éljenek Szlovákiában. Legalábbis minimum addig mindenképpen, ameddig nem lesznek olyan alkotmányos törvényekkel garantált önkormányzati rendszerei a régiófejlesztés, oktatás és kultúra területén, amelyek biztosítják, hogy egy potenciálisan egyre erősödő, központosodó hatalom nem változtathat a körülményein kénye kedve szerint egyik napról a másikra. Ez a tény, és az európai uniós tagságunk garantálja alapvető biztonságunkat ebben az országban. Ez nem azt jelenti, hogy minden szlovákiai magyarnak liberálisnak kellene lennie. Egyáltalán nem, hiszen a liberális demokrácia nem ezt jelenti. Éppen ellenkezőleg, garanciája annak, hogy szabadon létezhet egymás mellett a konzervatív, a baloldali és a nemzeti kisebbségi politikus is, egyenlően, egymást tisztelve. Szlovákként Szlovákiában kokettálhatnánk különböző kísérletekkel, alternatív megoldásokkal, hiszen sokaknak ebben az országban is könnyen meglehet, elfogadható egy autokratább rendszer – egyébként nem hiszem, hogy bárki számára előnyös lehet az ilyen. Szlovákiai magyarként viszont még csak szóba sem sem jöhet. Számunkra, mint minden kisebbségben élő számára, az ország demokratikus berendezkedése és törvényei jelentik a hosszú távú garanciát.

Mindkét kérdéskör kapcsán érzékelhető, hogy eltekintve attól, ki mit gondol a magyarországi politika alakulásáról, nekünk, szlovákiai magyaroknak a saját érdekeinket kell szem előtt tartanunk. És ahogy nekünk, úgy a bennünket segítőknek is el kell fogadni a helyzetünk specifikumait, ami egész egyszerűen abból fakad, hogy mi itt nem a többségi társadalom, hanem egy kisebbség része vagyunk. Még jobban leegyszerűsítve: egy magyar ember jólétét Szlovákiában nem minden esetben biztosítja ugyanaz a politika, amely egy magyarét Magyarországon. Szerencsére a szlovákiai magyarságnak nagy létszámú nemzetiségként van megfelelő szellemi potenciálja, hogy saját maga legyen képes nemcsak problémák felvetésére, hanem víziók, sratégiák és konkrét megoldások meghozatalára. Ebben leginkább magunkra kell számítanunk. Végül is, nem éppen az önrendelkezés az egyik fő célja a nemzetiségi politizálásnak, hogy rólunk ne mások, hanem mi magunk döntsünk?

Ezzel együtt továbbra is igaz, hogy ahol akarat van, ott legtöbbször út is van. A Komáromi Nyilatkozat ennek az akaratnak az egyértelmű kinyilvánítása. Az viszont könnyen meglehet, hogy a fentiek tükrében az egymáshoz vezető út nem lesz rövid és könnyű, egész biztos hónapokat fog igénybe venni, ameddig minden érintett fél el tudja fogadni a közös megoldást. Így ehhez türelmet és időt kell kérni nemcsak egymástól, hanem a választóktól és a sajtótól is. Emellett kulcsfontosságú lesz, hogy a meghozott kompromisszumok, mert ezek nélkül valószínűtlen a megállapodás, az emberek számára ne tegyék az egységet hiteltelenné egyik vagy másik oldalon.  

Ám ezen problémák, kérdések felvetése mellett, ami sokkal inkább a múltat és a jelenünket határozza meg, mi lehet valóban az, ami a jövőről szól, hogy a bevezetőben feltett kérdés – milyen lehetőségeink és esélyeink vannak, hogy valós, minőségi elmozdulást érjünk el az emberek életszínvonalában – megválaszolásához közelebb kerüljünk.
 
Ez nem más, mint az egység feltöltése tartalommal. Meg kell tudnunk mutatni az embereknek, hogy képesek vagyunk a múltban nem kezelt, vagy csak felületesen kezelt problémák tényleges megoldására, válaszolni tudunk a jelen kihívásaira és konkrét elképzelésünk van a jövőről. Még egyszerűbben: fontos, hogy a Beneš-dekrétumokat megnyugtatóan rendezzük, ám az is, hogy a gyerekeink egy olyan tudásalapú társadalom tagjai legyenek, amelyben a világszínvonalú pozsonyi és kassai egyetemekhez az európai szintű magyar iskolákon keresztül vezet az út.

Abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy nagyon sok értelmiségi és nemzetközileg is elismert szakember bízik abban, hogy minden probléma ellenére meg tudjuk találni az egymáshoz vezető utat és ennek az ígéretnek a fényében társadalmi munkaként is képesek különböző kérdések, évtizedek óta halogatott vagy felületesen kezelt problémák megoldásán dolgozni.

A közös munkacsoportok, amelyek mellett elkötelezték magukat a pártok egy olyan szakmai munkát jelenthetnek az elkövetkező időszakban, amelyek eredményeként olyan konkrét megoldási csomagok jöhetnek létre, amelyek alapos és átültethető reformokat jelentenek, amelyek a szlovákiai magyarok életét ténylegesen jobbá teszik a következő húsz, harminc évben. Ebben látom az egység igazi erejét, az igazi esélyt az újrakezdéshez, az emberek bizalmának visszaszerzéséhez.

Hatalmas előny, hogy ezeknek a szakembereknek nem kell politikailag elköteleződniük egyik vagy másik párt mellett, hanem a szlovákiai magyarokat segíthetik a munkába való bekapcsolódásukkal. Így történhet meg, hogy a szlovákiai magyar politika évek óta tartó eltávolodása az emberektől, majd a hatalmas választási kudarc, végül egy soha nem látott esély legyen az alapos szakpolitikai megoldások kidolgozására, amelyek a következő kormányprogram vázának erős részét képezhetik.

Ehhez csak annyi kell, hogy erről a programalkotásról is mind így gondolkodjunk, a közös munkára ne mint veszélyforrásra, hanem mint történelmi esélyre tekintsünk. Leginkább pedig az kell, hogy elhiggyük, meg tudunk egyezni egymással, és elfogadjuk egymást. Nem tűnik ez olyan nagy kihívásnak, meg kellene tudnunk ezt lépni végre. Ez az igazi korparancs.

Rigó Konrád
a Híd párt elnökségi tagja, volt kulturális államtitkár