Az anya, akit mégsem köveztek meg

A hír a nők emberi jogait védő, Baobab nevű nigériai civil szervezet révén eljutott az Amnesty Internationalhoz, nemsokára fölkerült a világhálóra, majd tiltakozásra felszólító e-mailek láncolatán át terjedt tovább. Nem mindenki hitte el, hogy igaz: hihető-e, hogy Isten nevében kövek célba dobásával loccsantsák szét egy vállig földbe ásott fiatalasszony fejét, miközben csecsszopó gyermeke anyátlanul marad a szomszédos vályogkunyhóban? Kétségtelenül nem, vagy nagyon nehezen hihető. Különösen, ha az érdeklődőnek van némi felületes ismerete az iszlám törvénykezésről, amely szerint házasságon kívüli szexuális kapcsolatért akkor jár halálra kövezés, ha a bűnös házas; ha nem házas, akkor száz korbácsütés a büntetése. Safiyát tehát, gondolhatta a kívülálló, „csak” száz korbácsütés érheti, már ha olyan helyen él a boldogtalan, ahol a sária, az iszlám törvénykezés az úr, amely egyébként mindössze néhány bűncselekményre mond ki büntetést, például hitehagyásért és útonálló rablásért halál jár, tolvajlásért a kéz amputálása, mámorító ital fogyasztásáért nyolcvan korbácsütés.

A hálón Safiya ügyében kételkedő mozlim hozzászólás is olvasható volt: „...egyedül akkor lehet paráznaságért elítélni valakit az iszlám törvénykezés szerint, ha rajtakapják, és négy tanú állítja, hogy látta a férfi szervét behatolni a vaginába, miként cérnát a tű lyukába: azt pedig nem könnyű elérni, ugye, hogy négy tanú lássa az ilyesmit. Minden muzulmán ismeri a törvényt, és még inkább ismeri egy olyan állam, amely a sáriát választotta kormányzási rendszerének. Azt hiszem tehát, hogy megint csak iszlámellenes propagandáról van szó...” Nem arról volt szó. A nigériai államszövetségben három vallásnak és több száz etnikumnak kell megférnie egymással (a vallási és etnikai összeütközések rendszeresen szedik halálos áldozataikat). Az igazságszolgáltatás a hajdani gyarmatosítók örökségét követve brit mintára épült ki, de inkább csak a büntetőjogban, a családjog terén délen a törzsi hagyományokat, északon az iszlám jogot követték mindig is. A déli államokban a keresztény és animista jorubák és ibók vannak többségben, északon a muzulmán hausszák és fulanik. A föderáció északi államaiban két évvel ezelőtt bevezették a sáriát, az iszlám törvénykezést, ami azt jelenti, hogy a büntetőjogot is e szerint alkalmazzák. Szunniták, mint az afrikai iszlámban gyakorlatilag mindenütt, ezen belül az úgynevezett Maliki iskolát követik (eléggé jelentős eltérések lehetnek a különféle iskolák között). A sária maliki értelmezése szerint a terhesség elegendő bizonyíték egy nő paráznaságára, egy férfi esküje pedig, amelyben tagadja, hogy szexuális kapcsolata lett volna az időközben várandóssá vált aszszonnyal, elegendő bizonyíték a férfi ártatlanságára, kivéve, ha négy független szemtanú állítja, hogy látta őt szexuális kapcsolatban a vád alatt álló nővel.

Világos? A nő mindenképpen bűnös, hiszen terhessége bizonyíték. A férfi, ha letagadja a kapcsolatot, ártatlannak nyilváníttatik, hacsak nem jelentkezik négy szemtanú, aki az ellenkezőjét állítja, ahogy erre a hálón méltatlankodó muzulmán férfi is felhívta a figyelmet, csak éppen azt mulasztotta el megmondani, hogy a négy szemtanú a férfi bűnösségéhez kellene bizonyítéknak, a nőéhez nem.

Március vége felé a fél világ láthatta nemzetközi tévéhíradókban szegény Safiyát, ahogy korán megöregedett arca, majdnem teljesen fogatlan szája boldog, önfeledt mosolyra húzódott, s aztán el is sírta magát, amikor megértette, hogy életben maradhat: a sokotói fellebbviteli bíróság fölmentette. Igaz volt tehát a hír, hogy első fokon kövezés általi halálra ítélték – miután a férfit, akit gyermeke apjaként megnevezett, rögtön fölmentették, mert letagadta, hogy kapcsolata lett volna vele –, igaz volt az egész hihetetlen történet.

Most le lehetne vonni azt a pozitív tanulságot, hogy íme, a nemzetközi összefogás megmentette egy asszony életét – francia sajtóértesülések szerint az Amnesty International több mint 350 ezer aláírást gyűjtött össze Safiya védelmében –, csakhogy néhány órával azután, hogy Sokoto szövetségi állam hasonnevű fővárosában az iszlám fellebbviteli bíróság eljárásjogi kérdésekre hivatkozva hatályon kívül helyezte a Gwadabawában hozott elsőfokú ítéletet, a szomszédos Katsina államban egy helyi iszlám bíróság közölte a nyilvánossággal a döntést: egy Amina Lawal Kurami nevű nőt – ugyancsak írástudatlan és 35 év körüli – megkövezés általi halálra ítéltek, mert házasságon kívül született gyermeke. Akkor most kezdődik minden elölről, ezúttal Amina életéért?

A nigériai szövetségi alkotmány biztosítja ugyan az állam vallási semlegességét, a nyugati típusú demokráciának, a humanista gondolkodásnak, a szabadság-egyenlőség-testvériség háromságának ezt a fundamentumát, de az ország északi államai a maguk számára az iszlám törvénykezést választották, s ezt visszatérésnek tekintik az erkölcsi rendhez.

Az iszlám törvénykezés az isteni akarat megnyilvánulása. Mivel a Próféta halálával megszűnt a közvetlen kapcsolat az isteni akarattal, a kinyilatkoztatás már nem változtatható. Tehát, szemben a nyugati törvényi rendszerekkel, amelyeket a társadalmi körülmények változásaival az emberek megmásítanak, a sária megváltoztathatatlan. Nem a társadalom módosítja a törvényt, hanem a törvény szabályozza a társadalmat.

Az emberi jogi szervezetek, tudatában annak, hogy nem lehet minden egyes drámai esetben százezreket mozgósítani, azt javasolják, hogy az iszlám törvényeknek egy olyan értelmezését kellene reklamálni, amely összeegyeztethető az emberi jogokkal. A sokotói kormányzó szerint viszont az emberi jogi szervezetek nem értik jól az iszlám törvénykezést, most sem volt türelmük kivárni az igazságszolgáltatás rendes menetét, pedig, lám, a fellebbviteli bíróság ítélete is bizonyítja, hogy nincs kegyetlenség a sáriában.

A nyugati világban ezt másként látják. Amióta az észak-nigériai államokban életbe lépett a sária, több ízben érkeztek hírek a korbácsolás és az amputálás büntetésének alkalmazásáról. Állítólag a muzulmánok egy része nem érti, hogy ha a testi büntetés alkalmazása úgy megrendíti a nyugatiakat, hogy cselekvésre, beavatkozásra szánják el magukat, miért nem rendülnek meg az ugyancsak szörnyű testi gyötrelmekkel járó nyomortól, amely a világ szegény felét sújtja, és miért nem tesznek ellene valamit?