Augusztusi csillaghullás

A Perzeidák raj eredete a Swift–Tuttle nevű üstökösre vezethető vissza (Swift fedezte fel 1862. július 16-án, majd tőle függetlenül Tuttle 1862. július 19-én, azonban 1995 óta eltűntnek lett nyilvánítva), amelynek leszakadozott apró darabjai szétszóródva tovább keringenek a Nap körül.

A Föld minden év júliusában találkozik először e raj szélével, majd tovább haladva rajta augusztus 11–12-én éri el a porfelhő sűrűbb részeit. Ekkor a raj meteorjai az aktivitásuk csúcsát érik el, ami azt jelenti, hogy óránként akár 50–70-et is megpillanthatunk az esti égbolton. Mivel a meteorok párhuzamos pályákon keringenek a Nap körül, az égbolton úgy tűnik, egy pontból repülnek ki (valami hasonló jelenség, mint amikor az egyenes síneket figyelve a távolban egymásba futni látjuk őket). Ezt a pontot radiánsnak (kiinduló pontnak) nevezzük, amely ebben az esetben a Perzeusz csillagképbe vetítődik bele, ezért a rajt Perzeidáknak nevezzük.

A mostani aktivitás elég szerencsés, mivel a maximum holnapra esik, és a Hold sem fogja zavarni a megfigyelést (épp első negyedben lesz, így este 11 előtt nyugszik). A megfigyelést ma este, illetve holnapra virradóra lehet kezdeni, majd pénteken este és szombat hajnalban lehet folytatni, mivel az aktivitás várhatóan ekkor lesz a legnagyobb.

A Perzeusz csillagkép az északkeleti égbolton lesz látható az esti órákban, alacsonyan a látóhatár felett, majd óráról órára magasabbra kerülve fel az égen. A megfigyelést kezdjük a zenit környékén (egyenesen a fejünk felett) és lassan, türelmesen pásztázzuk az egész eget (ne közvetlenül a radiáns pontra összpontosítsunk).

Gyors, fényes, gyakorta színes nyomokat hagyó fénycsíkokat fogunk megpillantani a csillagok között; ha visszavezetve őket eljutunk a Perzeus csillagkép fölé, akkor Perzeidát láttunk. Ugyanis, ún. sporadikus meteorok is akadnak majd közöttük, amelyek nem tartoznak semmilyen rajhoz sem, és teljesen véletlenszerűen bukkannak fel az égbolton, bármikor és bárhol.

A radiáns irányát keresendő, egy fényesebb vöröses csillag után kutassunk a keleti látóhatár felett a Kos csillagkép szomszédságában (lásd a mellékelt ábrát). Ez a Mars bolygó, amely ismét földközelben van, kedvező megfigyelési viszonyokat nyújtva a csillagászoknak és az észlelőknek.

A megfigyeléshez nem szükséges távcső, elég egy fényektől mentes hely és egy kényelmes nyugágy (esetleg papír, csillagtérkép, ceruza és egy vörös fényű lámpa, ha fel akarjuk jegyezni a meteorokat). És természetesen felhőtlen égbolt.