Attila, a nagy konzervátor

Eltűnt fiát kereső görög asszony A huszonnyolc éve halott nicosiai repülőtér a két népközösség civakodásának szimbóluma. 1974 júliusa, a török invázió első hulláma óta zárva, megközelíthetetlen a polgári lakosság számára. Sok áldozattal járó, súlyos harcok folytak itt, de a repülőteret egyik fél sem tudta kezébe kaparintani. Annyit azonban elértek a viaskodó felek, hogy a légikikötőt az ellenfél se használhassa. A bekötőút mentén ölig érő fű. Gyíkok surrannak, tömpe orrú vipera tekereg, levelibékák kuruttyolnak. Az egykori terminál, és a kiszolgáló épületek ablakait csikorogva veri a szél. A betonon nyitott ajtóval, kivert ablakokkal huszonnyolc éve mozdulatlanul áll a néhai Makariosz érsek egykori elnöki gépe. Szalonja ma ornitológusok bemutatóterme lehetne. A kényelmes bőrfotelekbe fészket rakott a szürke gém, a bölömbika és a nagykócsag. Az ENSZ-katonák között mindig akad egy megszállott, aki távcsővel a kezében órákig lesi a repülőgépből ki-beszálló madarakat, füleskuvikot, balkáni hantmadarat, fenyvescinegét meg szajkót.

A halott repülőtéren egyetlen életfény pislákolt fel az elmúlt hetekben. A lepusztult terminál egyik szobáját sebtében rendbe hozták, s itt tartja a sziget újraegyesítését célzó megbeszéléseit a két népközösség vezetője: Kleridesz, a Ciprusi Köztársaság elnöke és Denktas, a csupán Ankara által elismert Észak-ciprusi Török Köztársaság feje. A két idős politikus jól ismeri egymást. Igaz, már fiatal korukban is szemben álltak. Az ötvenes évek végén egyikük ügyészként vádolta, másikuk ügyvédként védte az EOKA vezetőit. Az énosist, Ciprusnak Görögországhoz való csatolását az EOKA végül nem tudta kiharcolni, nem utolsósorban a török hadsereg intervenciója miatt. Az Ankara által Ciprusra küldött harci gépek 1974 júliusában előbb Nicosiát bombázták, majd augusztusban a török csapatok partra szálltak a sziget északi részén. Napok alatt elfoglalták az ország területének 37 százalékát, s kettévágták a fővárost, Nicosiát.

Azóta, immár huszonnyolc éve kelnek útra az ENSZ-segélyszállítmányok. A kéthetente induló konvoj – jelenleg éppen magyar ENSZ-alakulat – élelmet visz az északi országrészben rekedt görög falvak lakosainak. Az úti cél rendszerint Rizokárpas, a Kárpas-félsziget legészakibb nyúlványának utolsó települése. A török megszállás pillanatában az ötezres falu színtiszta görög volt, közülük mára háromszázan maradtak. Java részük 70 éven felüli. A többieket vagy elűzték, vagy önként délre, a görög zónába települtek. Az ott maradók is csak az ENSZ-segélyeknek köszönhetően tudták túlélni az elmúlt csaknem harminc évet.

A kék svájcisapkás magyar katonák a nicosiai kormány élelmiszerraktáraihoz kormányozzák a teherautókat. Fölrakják a névre szóló csomagokat, bennük étolaj, hús, cukor, liszt, konzervek, zöldségfélék, mosószerek és tisztálkodási eszközök. A konvoj azután a nicosiai városfal mentén elindul a Lidras, az Észak-Nicosiába vezető egyetlen ellenőrző-átengedő pont felé. Az út mentén jó húszesztendős Ford Taunusból kiugráló roma családba botlunk. Föntről, a városfal túloldaláról, a török zónából kiabálnak le nekik. Nem értjük pontosan, miről folyik a diskurzus, de az itteniek hívogató integetéséből nem nehéz kitalálni. Köztudott, hogy évente több ezer török, javarészt roma szökik át a zöld vonalon a görög zónába. Nem utolsósorban az északról menekülőket megillető pénzsegély miatt. Közeledünk a várost kettéosztó green line, a zöld vonal nyugati oldalán fekvő Ledra Palace Hotelhez, az átkelőhöz. A városnak ezen a pontján, az egykori bevásárlóutca környékén elhagyatott házakat, golyónyomokat, görög katonai ellenőrző pontokat, homokzsákokkal kitömött ablakmélyedéseket látni. Az 1974-es incidens idején itt harcok folytak, és a görög ciprióták azóta sem szívesen költöznek az ütközőzóna közelébe. Az egyetlen épen maradt, szépen felújított villa a görög nagykövet rezidenciája. Alighanem ő is inkább propagandából, mint kedvtelésből lakik az elhagyatott ütközőzóna közvetlen közelében. Mielőtt átgurulnánk az ellenőrző-átengedő ponton, tüntetőkbe botlunk. Ismerős kép a világ egyéb tájairól, Chiléből, Argentínából. Eltűnt férjük, fiuk kinagyított fényképét a nyakukban hordó feleségek, anyák állják el utunkat, és sorolják panaszukat pörgő görög nyelven. Aláírjuk a fájdalmukban osztozó petíciót, és megyünk tovább a lezárt sorompó felé. A görög ellenőrző-átengedő pont előtt megfakult fényképek az 1974-es invázióról, a lincselésekről. Velünk együtt csak egy-két európai turista téblábol a görög katonai bódé előtt. Számukra megengedett az átkelés, de csak két alkalommal, és kizárólag gyalogosan. Mivel az északi részt illegális bevándorlási helynek tekintik a görög ciprióták, és azt nemzetközileg sem ismerik el, ezért a turisták északról nem léphetnek be délre. Az innen átkelőknek is délutánra vissza kell térniük, az éjszakát nem tölthetik a török városrészben.

Arccal Mekka felé Észak-CiprusonA szerző felvételei A második ellenőrző ponton már török katonák állnak. Egyikük szigora megenyhül a magyar útlevél láttán.

– Óh, Madzsarisztán, maguk a barátaink.

Tört angolsággal elmeséli, hogy ő famagustai. A 35 kilométerre fekvő tengerparti városból naponta jár be szolgálati helyére.

Áthaladunk a senki földjén. Mintha egy másik világba érkeztünk volna. A házakról omladozik a vakolat, a nyitott ajtón keresztül az utcára zúdul a mosdóvíz, széttaposott narancsok, légy lepte mészárszék. Közel harminc éve nem történt itt egy kapavágás sem. Igaz, ennek előnyei is vannak. A régi épületek legalább érintetlen eredetiségükben maradtak fenn. Ennek köszönhető, hogy a görög ciprióták – cinikus utalásként a török megszállás alatt lévő terület elhanyagoltságára – a szigetet kettéosztó Attila-vonalat (a törökök nevezik így a green line-t) csak így emlegetik: Attila, a nagy konzervátor.

Észak-Nicosiát elhagyva, és Famagusta felé fordulva azonban nagyot változik a kép. Egyre több építkezést, frissen felhúzott, kétszintes családi házat látni. Famagusta után, az északnak tartó tengerparti útról pedig vadonatúj üdülőfalvak tárulnak elénk. Rejtély, hogy honnan van az új építkezésekre pénze a statisztikák szerint elmaradottnak ítélt északi országrésznek. A kérdésre később Nikosz Falas, a Kárpasi Szervező Bizottság, az elszakított országrészben élő görögök egyesületének elnöke szolgál magyarázattal.

– A tőlünk elorozott földet az északi török hatóság újabban eladja külföldi befektetőknek, főleg németeknek és izraelieknek. Akik aztán – a közelgő EU-csatlakozás, és az ettől várt újraegyesítés reményében – üdülőövezeteket építenek, amelyeket később nagy haszonnal szeretnének továbbadni. A sziget északnyugati csücskében, Apóstolos Andréas környékén van egy igen kellemes, homokos partszakasz. Ez a rész az apámé volt a török megszállás előtt. Mi elmenekültünk, a föld meg a törökök kezére került. Hallom, hogy nemrégiben eladták az apai birtokot külföldieknek, 50 ezer ciprusi fontért. Az eladónak is megérte, hiszen ingyen jutott a földhöz, de a vevőnek is, mivel az üdülőövezet legalább 50 milliót ér.

Begördülünk Rizokárpasba, az egykor színtiszta görög faluba, ahol mára csak az öregek maradtak. A kora délutáni órában csak a török kávézóban van némi élet. S persze a dzsámi is nyitva. A templom szelíd arcú őrét kérdeznénk, hogy hol laknak itt görögök, de ő nem érti az idegen szót. Az ortodox templom lakatra zárva, és fönt, a dombon lévő elemi iskolában sem találunk egy lelket sem. Késő délutánra a templom kinyit, de a pópa hosszú litániába kezd, nem győzzük kivárni a végét. Az igehirdetés egyébként köztünk marad, rajtunk kívül ugyanis senki sincs a templomban.

Az „Attila-vonal” egyetlen átkelőpontja Nicosiában Az ENSZ-segélyek célállomása, Rizokárpas hős falunak számít a görög ciprióták szemében. A lakosok nagy része ugyanis a török partraszállás hírére megrémült ugyan, de nem menekült dél felé. Ez a mi hazánk – mondogatták –, bármi történjen is velünk, itt maradunk. Összegyűltek a falu főterén, de nem dél felé, hanem északra, a csodatevő hírében álló András apostol, Apóstolos Andréas felé menekültek. Az idő tájt szerzetesek lakták az apátságot, akik az összegyűlt tömeget lelkileg próbálták megvigasztalni. 1974. július 15-én éjjel 1 órakor emlékezetes misét tartottak. Valamiféle titokzatosság lengte körül a kolostort. A hívek áldoztak, vették a pópától a szentséget, és hajnali 3 óra körül szétszéledtek a közeli erdőben. A törökök két-három nap múlva érkeztek a vidékre. A falu főterén összeterelték az embereket, a felnőtt férfiakat elkülönítették, és elhurcolták őket hadifogságba. Akadtak, akik sosem tértek viszsza. Két évvel a partraszállás után a törökök elkezdték a módszeres betelepítést Rizokárpasba. S nem is török cipriótákkal, hanem anatóliai törökökkel. A görögök ezreit utasították ki szülőfalujukból, vagy tették olyan elviselhetetlenné az életüket, hogy egy idő után mentek maguktól. Főleg a fiatalok voltak útban, tőlük igyekeztek legelőször megszabadulni. De az is hamar felkerült a kitelepítendők listájára, akinek szemrevaló háza volt. De akik mégis maradtak, azok huszonnyolc évvel ezelőtt munkanélkülivé váltak. Tulajdonukat, földjüket elvették. Egy tenyérnyi parcellájuk maradhatott, de csakis a falun kívül, hat kilométernél távolabb. Az incidensek, a tragédiák mindennaposak voltak az őslakos görögök és a betelepített törökök között. A faluban 27 görög cipriótát gyilkoltak meg 1976-tól mostanáig. Legtöbbjük idős ember volt. A gyilkosok a pénzre utaztak. Tudták, hogy a déli országrész által folyósított nyugdíjat az öregek a párna alatt tartják. Északon ugyanis görög bank nem létezik.

A helyi önkormányzatok mindenütt a törökök kezébe kerültek. Ők szabták meg, hány tanár taníthat a görög általános iskolában. Görög közép-, vagy felső iskola egyáltalán nincs az északi országrészen, így aztán, aki tanulni akar, délre menekül. Négy görög falura jut egy pópa, pedig egy itteni mondás szerint egy füstölővel nem lehet két templomot szolgálni. Egy ideje már az ENSZ-békefenntartók is győzködik a törököket, engedjenek be legalább még egy görög papot. Denktas legutóbb már az ENSZ diplomatáit is kiborította. Azt mondta nekik, adjanak három nevet, majd ő kiválasztja, ki legyen közülük a kisegítő pap. Ő, a muzulmán.

Időközben befut az ENSZ-konvoj. A piactéren, mintha a föld alól bújtak volna elő, vagy száz ember sereglik össze. Jobbára öreg aszszonyok. Olajozottan megy a csomagosztás, meg a nyugdíjak és a szociális támogatás átadása. Egy kéttagú család havi 400 fontot kap az ingyenes élelmiszercsomag mellé. De egyre fogy az igényjogosultak száma. Rizokárpasban hetente átlag két temetést tartanak. Matematikailag kiszámítható, hogy ha elmarad a sziget újraegyesítése, öt-tíz éven belül nem marad görög ciprióta a sziget északi részén.

A csomagosztásra persze összesereglenek a törökök is. Tisztes távolból figyelik az ENSZ-katonákat, és némi irigységgel a csomagot cipelő idős embereket. Hazafelé az utcában egyre másra nyílik a kapu.

– Mit kapott, Marija? Nem akadna egy kis cukor? Kölcsön persze, mert a boltban mostanában nem kapni.

Marija megbontja a pakkot, s már adja is a cukrot. De érkezik a szomszédasszony is, két pujával az oldalán.

– Marija, Allahra, adjon egy kis tejet, a kölykeim hetek óta nem is láttak effélét.

Odébb kávét kunyerálnak, meg szappant. De Marijának a szeme sem rebben. Ad két kézzel, mert a békesség mindennél fontosabb.

Nicosia, 2002. május