Antik uszodák a tengerparton

Aki az ókori történelem tanulmányozását Karthágó „besózásánál” abbahagyta, esetleg elmélázik azon, miért szerveznek oly lelkesen kirándulásokat az idegenvezetők az egykori pun metropolis hűlt helyére. Mert ha már elfelejtettük is, hogy ki mondta, „Karthágót el kell pusztítani” (a római szenátor, Cato), azt tudjuk, hogy igaza lett. Hiába volt tehetséges hadvezér Hannibál az ő híres hegymászó elefántjaival, hiába volt jól képzett a pun sereg, Kr. e. 146-ban már nem tudták megvédeni birodalmuk székhelyét. Négyszázezres kereskedővárost romboltak le a rómaiak, s biztos, ami biztos, be is hintették a helyét sóval, hogy ott aztán többé fel ne üsse a fejét semmiféle vegetáció. És aztán mégis... Száz évvel később Caesar, majd Augustus rendelte el és irányította a Tuniszi-öböl partján Karthágó újjáépítését. Gyönyörű metropolist emeltek, amfiteátrummal, mozaikokkal borított villákkal, iskolákkal, fürdőkkel.

A közelmúlt és a ma politikusai is meglátták a tájban azt, amit egykor a föníciaiak, majd a rómaiak.

(Rövid a távolság Afrika és Európa között, az öböl barátságos a hajókkal, a pálmafás tengerpart az utazókkal.) A francia gyarmati időkben De Gaulle is Karthágóban építtetett magának vízre néző rezidenciát. Ma ez a tunéziai elnök palotája. Mellette az egykori és mai előkelőségek és fontosságok kertes villáinak negyede. Az épületek alatt mindenütt az ókor emlékei. Csakhogy az időutazáshoz fel kellene számolni a mát. Ez persze lehetetlen, úgyhogy a régészeknek meg kell elégedniük az – amúgy szép számú – ásatási területtel. Ma is látható a hihetetlenül tökéletes kör, s mellette precízen téglalapot formáló hajdani pun hadi és kereskedelmi kikötő. Az amfiteátrumban rendezett nyári fesztiválra világsztárok érkeznek Tunéziába.

A tengerparton pedig ott áll az egyik legizgalmasabb romegyüttes: Antonius császár termái. A többszintes épületbe – amelyből szemrevaló márványoszlopok, lágy boltívek, átjárók, némi ügyességgel megmászható széles kőfalak, domborművek maradtak fenn – belefért volna egy mai nyolcemeletes ház. Ez volt a negyedik legnagyobb közfürdő a Római Birodalomban. Úgy tölthetett el itt akár egy egész napot a derék városlakó, hogy egy percre sem unatkozott. A ruháit a ruhatárban hagyta – hol másutt –, fűtött szobában akklimatizálódott, meleg vizes medencében fürdött vagy a négy hideg medence egyikében. Ha kedve tartotta, kiúszhatott a nyitott medencébe is, s onnan egyenesen a Földközi-tengert bámulhatta. Napfürdőzhetett a teraszon (a „solariumban”), száraz gőzfürdőben lazíthatott („laconicum”) vagy birkózhatott, tornászhatott, játszhatott egyet a „gymnasiumban”. S miközben megtárgyalta a köz- és magánügyeket, bámulhatta a fürdő környéki park fáit.

Neki, aki mozaikokon örökítette meg az életét, még arra sem kellett ügyelnie, amire a mai látogatóknak, hogy csak nappal szemben szabad fényképezni. Pontosabban csak jobbra nézve – s ha történetesen a nap a jobb oldalon áll, hát pech –, mert ha balra irányítja a kamerát, egyenesen az elnöki palota kőkerítését és a mögüle kikandikáló elzárt világot fotografálja. Ez pedig itt is tilos. A terepruhás járőrök és a könnyen mosolygó palotaőrök rajta tartják a szemüket a kamerával kószáló látogatón.

A romkert ösvényei mentén elegáns, sötét egyenruhában posztol az őrség. Mellettük gyakorta egy-egy hófehér szobortöredék, oszlopfőmaradvány. Fekete-fehér esztétikum Karthágóban.