Amrita Sher-Gil: Az örök élet nektárja

Múzeuma vagy gyűjteményes kiállítása Amrita Sher-Gilnek vagy ahogy sokan nevezik: az indiai Frida Kahlónak nincs Budapesten. De lehetne akár Zebegényben is, ahol a harmincas években több nyarat töltött, és sokat festett. Főleg a második világháború előtti magyar festészet, a nagybányai festőiskola hatása alatt. Képei „a legmagasabbra becsült indiai alkotások között vannak manapság – írja Amrita című könyvében Alfredo de Braganza. – Nem szokványos, hogy a piacon árulják őket, de ha nagy ritkán mégis eladásra kínálják valamelyik képét, az ára az egekbe szökik. Pedig voltak időszakok, amikor nélkülöznie kellett. Soha nem gondolta volna, hogy a halála után az élete és a munkássága legenda lesz.” De: „Arcátlanul őszintén még életében megjövendölte: Európa Picassóé, Matisse-é, Braque-é, és még sok másik művészé, India azonban kizárólag az enyém.”

Nem tévedett. Festményei India nemzeti kincsei lettek. Lehettek volna Magyarországé is, hiszen Amrita Sher-Gil a magyar kultúrában is mély gyökereket eresztett, bár huszonévesen már úgy érezte: „Csak Indiában tudok festeni, máshol nem vagyok természetes, nincs kellő önbizalmam.”

Alfredo de Braganza argentin író életrajzi regényében hatásosan bontja ki Amrita Sher-Gil jellemét. A könyv első fejezetében a Magyarországon született, de élete java részét Párizsban töltő, már idős Guttman László közelébe kerül az olvasó. Az ő visszaemlékezése nyomán elevenedik meg Amrita Sher-Gil alakja, akivel 1930-ban ismerkedik meg a párizsi Képzőművészeti Főiskolán. Guttman tizenhárom évesen találkozott Amritával, aki akkor tizenhat-tizenhét esztendős lehetett. A vékony, nyurga fiú gyakran ült modellt a lánynak, s közben bele is szeretett. Pedig teljesen más világból jött, mint Amrita, aki igazából csak azért kedvelte őt, mert szegény volt. De mielőtt a fiú felfedte volna az érzéseit, „Amrita a szavába vágott, és közölte, hogy az egyik unokatestvérébe, egy magyar orvostanhallgatóba szerelmes”.

Itt, ezen a ponton, a könyv 17. oldalán kezdődik tulajdonképpen Amrita kalandos élete, amely a könyv szerzőjét is érezhetően lenyűgözte, és igyekezett a lehető legapróbb részleteket is kinyomozni, felfedni, továbbadni.

„Budapest, a Duna gyöngye – írja –, a XX. század elején modern, avantgárd metropolisz volt, tele méltóságteljes épületekkel, egyetemekkel, színházakkal és múzeumokkal. Számos külföldi költözött oda, miután rabul ejtette őket a bohém város, a kulturális és társasági élet. A színházakban modern, újító darabokat játszottak. Az írók új irodalmi irányzatokat teremtettek, a zeneszerzők kreativitásuk csúcsán voltak. A kor entellektüeljei a Sher-Gil rezidencián gyűltek össze, ahol gyakran tartottak ünnepségeket és összejöveteleket. A világ legfontosabb és legszínesebb személyiségei mind megjelentek. A kommunikáció nyelve elsősorban a francia – a diplomácia nyelve volt –, hiszen a művészek a világ különböző pontjairól származtak. Ebben a közegben született és nőtt fel Amrita, akinek kislánykora óta megengedték, hogy kedvére sertepertéljen a felnőttek között.”

Színesen, élvezetesen ír Alfredo de Braganza. Hiánypótló regényéből mindent megtudunk a szép és szenvedélyes, öntörvényű és lázadó alkatú festőnőről, aki kezdettől fogva tisztában volt kivételes tehetségével. „Ez a legjobb könyv róla – írja Khuswant Singh, a neves indiai zsurnaliszta. – Melegen ajánlom minden külföldinek, mert ennek az egzotikus és enigmatikus nőnek az életén keresztül megérthetik Indiát.”

Nem ez az első könyv a festőnő életéről. Halála után két évvel jelent meg az első, négy évvel később a második. Unokaöccse, Vivan Sundaram is közreadta a róla szóló történetet. Amrita Sher-Gil és Magyarország címmel Wojtilla Gyula orientalista-indológus írt róla. Keserű Katalin is megelőzte Alfredo de Braganzát, monográfiát jelentetett meg a festőnőről, miután első nagyobb, a budapesti Ernst Múzeumban megrendezett kiállításának a kurátora volt.

Braganza Budapesten gyűjtött anyagot könnyed stílusban megírt könyvéhez. Híranyagok, újságcikkek, visszaemlékezések, levelek és fényképek alapján dolgozott. Ezekből építette fel 270 oldalas regényét, amelyet akár egyszeri „nekiülésre” végigolvas az ember. Előbb bemutatja a szülőket. Az édesapát, Umrao Singh Sher-Gilt, aki „soha nem jött ki a sodrából, és senkivel nem bánt gorombán, de ki nem állhatta a közönséges embereket, a tudatlanságot és a babonát.” Ő döntött úgy, hogy lánya brit neveltetést kapjon, de a hagyományos, indiai kultúra alapján Amrita megtanulta a szanszkrit, a perzsa és az urdu nyelveket, szerette az irodalmat, a történelmet, követte a jóga filozófiai tanításait. Anyja, Gottesmann Marie Antoinette magyar volt, polgári zsidó családból származott. Felmenői között franciák és olaszok is voltak, remekül zongorázott, nagyszerűen énekelt, több nyelven beszélt, a fél világot beutazta. Budapestről, az első világháború kitörése után, hogy anyagilag könnyebb legyen a helyzetük, Dunaharasztiba költözött a család. Amrita és húga, Indira élvezte a vidéki létet. „A békés hétköznapokban az jelentette a legnagyobb boldogságot, ha látogatóba jöttek az unokatestvérek – írja Braganza. – Különösen, ha Egan Viktor, az édesanya egyik fivérének a fia toppant be, akit a két lány imádott.” 

Amrita nyolcéves koráig élt Magyarországon, ahol a népmesék és a népviseletek, a népdalok mellett a tájat is megszerette. Anyanyelvével is szoros kapcsolatban volt. Írni és olvasni kiválóan tudott magyarul. 1921-ben a politikai helyzet, a háború okozta szűkölködés, valamint az egyre élesedő antiszemita hullám miatt a család India felé vette az utat. Párizsban azonban még elmentek a Louvre-ba, hogy Amrita láthassa a Mona Lisát, aztán megálltak Marseille-ben, majd egy hónappal a megérkezésük után a Himalája lábánál, egy kisvárosban telepedtek le Indiában. Abba a házba költöztek, amelyet Umrao az édesanyjától örökölt. Három évvel később, amikor Marie Antoinette beleszeretett egy olasz szobrászba, két lányával együtt követte őt Firenzébe, ahol Amrita végre festészetet tanulhatott. 1929-ben már Párizsban él, ahol portréival több kiállításon vesz részt, és díjakat is nyer. „Több tucat szénrajzot készített, főként aktokat. Ekkor kezdett olajfestéket használni… Híres festő lett.” Bohém életfelfogása nemcsak a művészetekben, hanem a szexuális kapcsolataiban is megmutatkozott. „Amrita azt a késztetést érezte, amit az individualitásukért küzdő nők. Meg akart szabadulni a társadalmi konvencióktól. Ennek hatására kezdett gátlások nélkül kísérletezni a saját szexualitásával. Sokakat elvarázsolt a szépsége, a frissessége…” A férfiak mellett a nőkre is elementáris hatással volt. Mint ahogy ők is rá. Élt is nem egy lehetőséggel. Párizsi tartózkodása során többször visszajött Magyarországra, India iránt érzett honvágyát azonban sosem tudta leküzdeni. 1938-ban ismét Budapestre utazott, és találkozott gyerekkori szerelmével, első unokatestvérével, Egan Viktor orvostanhallgatóval. Hiába tiltakoztak a szülők: még az év júliusában összeházasodtak a fiatalok, és egy ideig Kiskunhalason éltek, ahol a férj katonaorvosként szolgált. Amrita ott festette legismertebb alkotásainak egyikét, a Vidéki piacot. Közben megismerkedett Karinthy Frigyessel és Bartók Bélával. Egy év múlva költöztek el Indiába, ahol Egan Viktor orvosként helyezkedett el. 1941 szeptemberében Lahorba költöztek, ahol a férj rendelőt nyitott, Amrita pedig megszállottan festett. Gyereket nem akartak. Amrita szabadon akart alkotni, kötöttségek nélkül élni és szeretni, Viktor pedig minden kívánságára rábólintott. Még azokra is, amelyek egyértelműen ellene szóltak. Szexuális túlfűtöttségét, szerelmeit nem tartotta titokban, de még azt sem, hogy az egyiktől babát várt. Ezen a baján is a férje segített. Nem kívánt terhességét titokban megszakította. Huszonnyolc éves korában kómába esett, halálának rejtélyére azonban nem derült fény. Állítólag rosszul kezelt trópusi gyomorfertőzés végzett vele, anyja szerint a férje által elvégzett tiltott terhesség-megszakítás során hashártyagyulladást kapott, az okozta halálát. Hagyományos indiai rítus szerint holttestét elégették, hamvait a Ravi folyóba szórták. Anyját hét évvel Amrita halála után „zavart elméje arra kényszerítette, hogy a férje vadászpuskájával öngyilkosságot kövessen el.” Apjával az Alzheimer-kór végzett. Egan Viktor később újranősült, és élete végéig Indiában maradt.

Amrita Sher-Gil nemcsak a festészetre volt forradalmi hatással, hazájában a nők emancipációjáért és társadalmi kirekesztettségük ellen is sokat tett. Ezért is festette meg sokszor az indiai kasztrendszer kirekesztettjeit. Ő harcolta ki, hogy a nők művészi pályára léphessenek Indiában.

Életéről Sára Sándor háromrészes dokumentumfilmet készített. Dobai Péter forgatókönyvet írt az életéről, a játékfilm azonban anyagi gondok miatt sosem született meg.

Braganza könyve napok alatt elfogyott a magyarországi könyvesboltok polcairól, s bár irodalmi értéke nem túl nagy, arra mégis elegendőnek bizonyult, hogy a lehető legszélesebb olvasóréteggel ismertesse meg egy szenvedélyes életű, érzékeny lelkű, fiatalon elhunyt festőnő életútját.

Ami pedig a nevét illeti: az amrit magyarul az örök élet nektárját jelenti. Szebb és hozzá illőbb nevet Sher-Gil kisasszony nem is kaphatott volna. Sokak életében volt ő a nektár, és sokakból neki is csak ez kellett. A fenséges nedű. Az élet esszenciája. Festményei is ezt sugallják.

A szerző a Vasárnap munkatársa