Amikor szívből jön a tudomány

Gyermekkoromban nagyon szerettem rajzolni, télen jégszobrokat készítettem, de a fafaragással sohasem próbálkoztam. Aztán ez a művészetek iránti rajongás egyszer csak eltűnt az életemből. Teltek az évek. 1996-ban egy alkalommal beszélgettünk a barátaimmal, és felvetődött az ötlet, hogy a Millennium alkalmából kellene valami emlékmű Csetfalvára. Ekkor megbeszéltük Karmacsi Lászlóval (aki a szabadidejét főleg fafaragással tölti), hogy faragunk egy kopjafát az ünnepség alkalmából. Együtt kezdtünk a munkába, és csodálkozva tapasztaltam, milyen könnyen tudok a vésővel bánni. Az elkészült kopjafát a református templom udvarán állítottuk fel ünnepélyes keretek között.

Egyéb munkáid?

2000-ben faragtunk, szintén Lacival, egy három részből álló Szent István emlékművet. Az emlékművet székely rovásírással díszítettük. Ezután a Falvak Kultúrájáért Alapítvány meghívására részt vettem az Olaszfaluban és Gersekaráton megrendezett fafaragó táborban. A Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem tisztjeivel, tiszthelyetteseivel csináltunk egy emlékparkot kopjafákból Gersekaráton, ahol még egy több mint hat méteres keresztet is kifaragtunk, amit ott fel is állítottunk. Az Olaszfaluban található Alkotóház elé pedig kalotaszegi faragással csináltunk kaput. Közben nagy barátságok születtek a résztvevők között, így később már folyamatosan kaptam a meghívásokat a különböző fafaragó táborokba.

Legutóbb hol voltál, és mit kellett készítened?

Legutóbb értesített Nick Ferenc ezredes, a Falvak Kultúrájáért Alapítvány (ehhez tartozik többek között a Tisza Alkotókör) elnöke, a magyar kultúra lovagja, hogy Nagykövesden ki kellene faragni egy honfoglaló katonát a Európai Unió emlékpark megnyitására. Frech Ottó fafaragóval – ahogy ő magát nevezi: a fák állati kártevőjével“ – április 20-án kezdtük el a munkát, és 29-én már fel is állították a szobrot. Ez volt az első mű, amelyet május 1-én, Szlovákia EU-s csatlakozásának ünnepén avattak fel, de még tizenegy szobor számára lesz hely a parkban.

Hogyan készül el egy-egy szobor, van tervrajz, amelyet kiviteleztek? Illetve miként folyik a közös munka, ki van osztva, ki mit faragjon?

Én sohasem faragok tervrajz után. Sőt, még a farönkre sem rajzolom fel az alakot, a mintát, bár sokan így csinálják. Többnyire ketten dolgozunk egy-egy munkán. Megmondják, mit kérnek, és mi két, maximum három hét alatt kivitelezzük az ötletet. Az sincs kiosztva, hogy ki mit csinál, jön az egész magától. Én mondjuk úgy vagyok vele, hogy ránézek egy fadarabra, és máris látom benne az alakot, a formát. Az a lényeg, hogy a szobor tömör legyen, és ne törjön el. A legutóbbi faragott katonánk is ezért tartja maga mellett a kezeit, ezért tartja a szablyáját maga mellett.

Mit a legnehezebb kifaragni, például egy emberi alaknál?

A legnehezebb az arc és a kéz megformázása. Ezekkel szoktuk a legtöbb időt eltölteni, mert azt finoman, valóságosan kell ábrázolni. Én pedig szeretem a gyors munkát, mert úgy érzem, folyton tudnék hibákat találni az elkészült művön, és folyamatosan lenne mit javítani.

Minek neveznéd ezt az időtöltésedet: hobbinak, munkának, hóbortnak?

Mivel sohasem tanultam a fafaragást, csak a szívemből jön, és nem is pénzért csinálom, ezért már nem lehet munkának nevezni. Ahhoz pedig, hogy csak egy hobbi legyen, túl sokat foglalkozok vele, szinte egész tavasszal és nyáron fafaragóként utazgatok egyik helyről a másikra. Őszintén mondom, magam sem tudom minek nevezni ezt az elfoglaltságot, de az a lényeg, hogy nagyon szeretek a szinte semmiből, a puszta fából valamit (szobrot, kopjafát, emlékművet, stb.) teremteni.

Milyen tapasztalataid vannak, megbecsülik a munkádat? Értékelik az Isten ajándékozta tehetségedet, hogy a semmiből alkotsz valamit?

Kárpátalján rengeteg tehetséges művész született úgy írók, költők, festők, mint szobrászok, mégis kevesen értékelik a művészetet. Természetesen vannak kivételek, akik megbecsülik a tehetséges embereket. Én nem érzem magam művésznek, mégis jó érzéssel tölt el, ha Magyarországon vagy Erdélyben megtisztelnek ezzel a megszólítással. Olyankor zavarban vagyok, és kérem, hogy inkább csak hívjanak simán a nevemen. Aki képes felfedezni a szépséget a mindennapok rohanó világában, az értékeli, ha valaki életet ad egy darab fának, egy tiszta vászonnak, vagy egy üres lapnak. Különben pedig azt tapasztaltam, hogy vidékünkön szinte egy külön fajnak tartanak bennünket, művészlelkeket.