Amerikában „színvak” társadalmat szeretnének

A Legfelsőbb Bíróságra még sosem nyújtottak be egy ügyhöz ennyi külső támogató véleményt. Colin Powell külügyminiszter sem hagyott szemernyi kétséget, melyik oldalon áll. Az amerikai kormányzat másik magas rangú fekete tagja, Condoleezza Rice nemzetbiztonsági főtanácsadó viszont a Fehér Házzal értett egyet: az egyetemi felvételnél nem szabad pozitívan megkülönböztetni a kisebbségi hallgatókat.

A vita Amerikában több mint negyvenkét éve folyik, és a Legfelsőbb Bíróság most gondoskodott róla, hogy még legalább negyed századot biztosan tartson. A liberális tábor kellemesen csalódott: a kilencfős testület hét tagját annak idején konzervatív elnök jelölte, most 5:4 arányban mégis a liberális gyakorlatot folytató egyetemet hozták ki győztesnek. Igaz, 6:3-as szavazással elvetették a fekete, indián vagy spanyol ajkú diákoknak a felvételkor automatikusan járó pluszpontok rendszerét, de kimondták, hogy a kisebbséghez tartozást figyelembe lehet venni – a tanulói kar sokszínűsége ugyanis elsőbbséget élvező nemzeti érdek.

A pozitív megkülönböztetés (affirmative action) kifejezés hivatalos helyen Kennedy elnök egyik 1961-es rendeletében szerepelt először. A hatvanas-hetvenes években nemcsak a nagy egyetemeken terjedt el a kvótarendszer, hanem a gazdaságban is: az 1977-es közmunkatörvény a hátrányos térségeknek szánt négymilliárd dollár tíz százalékát kisebbségi tulajdonban lévő cégeknek juttatta. Egy évre rá aztán egy fehér diák beperelte a Kaliforniai Egyetemet, mert nem vették fel az orvosi karra, miközben feketék nála rosszabb pontszámmal is bejutottak. A Legfelsőbb Bíróság helyt adott a panasznak, Allan M. Bakke orvostanhallgató és jogtörténeti kulcsszereplő lett, a kvótarendszer pedig kimúlt.

A kisebbségi tulajdonban lévő cégeknek járó gazdasági kedvezmények politikájának egy 1989-es legfelsőbb bírósági döntés vetett véget. Washington és Kalifornia államban évek óta törvény tiltja, hogy a faji hovatartozásnak bármilyen hatása legyen az egyetemi felvételre. Az idén pedig három fehér diák a Michigani Egyetem által követett – meglehetősen bonyolult, ám nyíltan vállalt pozitív diszkriminációt alkalmazó – felvételi rendszert támadta meg.

Az ügyből akkor lett országos politikai kérdés, amikor a Fehér Ház a Republikánus Párt bázisának követelésére a diákok oldalán adott be támogató nyilatkozatot. Ari Fleischer szóvivő szerint az elnök határozott véleménye, hogy az egyetemeken nem szabad kvótákat alkalmazni. Ezzel Bush lemondott a feketék szavazatairól – nem volt nagy veszteség, többségük a demokratákra szavaz. A 2004-es választási esélyeket illetően ennél fontosabb, hogy a spanyol ajkúak is megnehezteltek rá: a legfrissebb adatok szerint a latínók már többen vannak a feketéknél.

Utólag elmondható, hogy az események Bush számára optimálisan alakultak: ő kielégítette saját pártja igényeit, a Legfelsőbb Bíróság pedig gondoskodott róla, hogy fennmaradjon a kisebbségeknek kedvező rendszer. Ha szerencséje van, másfél év múlva, az urnák és szavazógépek előtt az emberek nem erre, hanem az ismét jóra forduló gazdasági helyzetre fognak gondolni.

A pozitív diszkrimináció ellen az a legklasszikusabb érv, hogy az egyetemi felvételnél kizárólag az egyéni képességeknek, tudásnak szabad érvényesülnie. Erre mondják a demokraták széles vigyorra nyíló szájjal, hogy akkor Bush elnöknek a mai napig nem lenne yale-i diplomája. Az előkelő egyetemre ugyanis azért jutott be, mert apja is odajárt, és az ilyesmit arrafelé pluszpontokkal díjazzák.

A pozitív diszkrimináció hívei arra hivatkoznak, hogy a felvételi tesztek általában a fehér diákoknak kedveznek: az ő kultúrkörükből kerül ki a kérdések zöme. Sandra Day O’Connor bírónő, akinek szavazata a szakértők szerint végül eldöntötte a kérdést, azt írta az ítélet indoklásában, hogy a faji hovatartozás huszonöt év múlva remélhetőleg már nem fog szerepet játszani. Csakhogy a kilencvenes évek eleje óta minden, a tudásszint objektív felmérésére alkalmas módszer szerint újra nő a fehér és a nem fehér hallgatók közötti különbség. Egyes vélemények szerint ennek az oka az, hogy a jellemzően kisebbségi diákokat tanító iskolákban egy főre átlagosan évi 902 dollárral jut kevesebb pénz, mint a zömmel fehér iskolakerületekben. Igaz, a szövetségi és helyi állami támogatásokból a kisebbségi iskolák többet kapnak. Ez gyerekenként 27 dollárral csökkenti a differenciát.

A szociológusok szerint estig lehet vitatkozni, de tény, hogy a mai világban a pénz beszél: a pozitív diszkrimináció fő haszonélvezői a középosztálybeli kisebbségi diákok. A szegényeken gyakorlatilag semmi sem segít. A New York Times idézett egy tanulmányt, amely szerint a 146 legnevesebb felsőoktatási intézmény diákjainak 74 százaléka a társadalom felső negyedéből verbuválódik, és csak három százaléka az alsóból. A fehérek tudásszintje gyakorlatilag minden jövedelmi sávban magasabb, mint a kisebbségekhez tartozóké. Freeman Hrabowski, a zömmel fekete Marylandi Egyetem fekete elnöke szerint nemzedékek beidegződésein nem lehet gyorsan változtatni: „Sajnos nem az olvasás az első számú hobbi. Sokkal többet néznek tévét.”

A prognózis szerint az egyetemeken a fehérek aránya az 1995-ös 71 százalékról húsz év alatt így is 63 százalékra csökken. A fő nyertesek a latínók lesznek – arányuk 11-ről 15 százalékra nő. A feketék megtartják a lakossági arányuknak most is megfelelő, 13 százalékos szintet. (A Michigani Egyetem elleni egyik vád az volt, hogy az elmúlt években, bárhogyan is változott a felvételi rendszer, a fekete diákok aránya rejtélyes módon állandó maradt.) A Legfelsőbb Bíróság azt is előírta, hogy a faji hovatartozást a többi tényezővel, így a nemmel és a nemzetiségi háttérrel együtt kell értékelni. Ez azt jelentheti, hogy a jövőben például a felső- vagy középosztálybeli feketék, a spanyol ajkúak az eddiginél kevesebb előnyt élveznek, vagy egyáltalán nem részesülnek a pozitív diszkrimináció áldásaiból.

Az ítélet az utólagos értékelések szerint csak jóváhagyta a társadalmi változást: az amerikaiak túlnyomó többsége nem akarja többé kirekeszteni a kisebbségieket az elitből. Márpedig az egyetemek a jövő politikai, gazdasági és kulturális elitjét képezik, és a hallgatói kar sokszínűségének követnie kell a társadalmi elvárást. Az integrált vezetői réteg kulcsfontosságú lesz a jövő nagy kihívásaira adott válaszokban – egy sokszínű társadalomban egyedül így lehet elejét venni az országot különben szétfeszítő belső ellentéteknek.

A tábornoki kar azért támogatja a pozitív megkülönböztetés elvét és gyakorlatát, mert különben nem tudnák garantálni a nagyon nagy részben kisebbségi katonákból álló hadseregnek a megfelelő számú fekete és latinó tisztet. A multinacionális cégek azért, mert hosszabb távon tarthatatlan lenne, ha a kisebbségekhez tartozó kétkezi dolgozóknak csupa fehér dirigálna. Amerika célja a „színvak” társadalom, de ettől még, amennyire meg lehet ítélni, negyed századnál mindenképpen messzebb van. Ha másképp nem megy, pozitív diszkriminációval kell megteremteni a továbblépés lehetőségét. Ez a Legfelsőbb Bíróság ítélete szerint most nemcsak nehezen megtűrt lehetőség, hanem erkölcsi parancs is.

Arra is van válasz, miért nem rontják le a pozitív diszkriminációval bekerült diákok az egyetemek – és végső soron az egész ország – teljesítményét. Azért, mert ha egyszer bejutottak, a kisebbségiek sem tanulnak rosszabbul.

Washington, 2003. július