Álomból rémálom, avagy Libéria születése

„Nem kell nekünk elnökünk, Charles Taylor. Szívesen látjuk az amerikaiakat, és azt szeretnénk, ha ők uralkodnának rajtunk” – idézett a Washington Post amerikai napilap röviddel a libériai exelnök augusztus 11-ei távozása előtt egy, a fegyveres összecsapásokba és az állandó menekülésbe belefáradt 37 éves helyi lakost. Az amerikai haderő – nigériai csapatokkal közös – bevonulása azonban újabb illúzióval teszi szegényebbé a világot, mert egyre távolabb kerül az első afrikai köztársaság attól, hogy a valamikori alapítók szándékai szerint képes legyen önállóan kormányozni önmagát.

Libéria létrehozásának ötletét a 19. század elején két korabeli igény látszólag szerencsés feláldozása adta. Egyrészt akkoriban egyre több államban tiltották be a rabszolga-kereskedelmet, majd a rabszolgaságot is, s emiatt ezrével csellengtek a csempészhajókról kiszabadított vagy éppenséggel állami döntéssel szabadságukat visszanyert afrikaiak, akiket sokan szívesen láttak volna az országon kívül. Másrészt félig-meddig utópisztikus ötletként felvetődött a sokat szenvedett rabszolgák kártalanítása – éspedig Afrikába való visszatelepítésük révén. Ezek hatására gründolták 1816-ban a felszabadított rabszolgákat Afrikában letelepíteni óhajtó Amerikai Kolonizációs Társaságot, amelynek ideológusai között lehetett találni radikálisan rabszolgaság-ellenes protestáns lelkészeket és dúsgazdag rabszolgatartókat. E két csoport viszont csak abban tudott megegyezni, hogy a szabadságukat elnyert rabszolgák jobban járnak, ha visszatérnek Afrikába. A lelkészek ezt elsősorban emberbaráti szeretetből gondolták így, a rabszolgatartók pedig attól rettegtek, hogy a szabad feketék agitációja nyomán a kontinensre is begyűrűzhet a két évtizeddel korábban a mai Haitin kirobbant és a telepesek elűzésével végződő rabszolgalázadás. A telepítésnek egyébként már a gondolata is vitát szított, mivel a radikális rabszolgaság-ellenességet a zászlójukra tűző abolicionisták azzal vádolták a társaságot, hogy az csupán a rabszolgaságot kívánja folytatni Afrikában. Gyanakvásuknak az adott alapot, hogy a visszatelepítést szorgalmazó említett szervezet vezetői főleg fehérek voltak. A kolonizációs társaság mindezt kereken visszautasította, mondván, a színes bőrű lakosokat csupán az USA-ban őket sújtó „politikai és társadalmi hátrányoktól” kívánja mentesíteni, no meg segíteni abban, hogy „Afrikában is elterjedjen a civilizáció, az egészséges erkölcs és az igaz vallás”.

Az utópia megvalósításának aztán mégiscsak nekivágott az időközben több amerikai notabilitást is támogatójául megnyert társaság, és 1820-ban néhány tucat szabad színes bőrű amerikait a nyugat-afrikai partokhoz szállítottak. Az expedíciós jellegű csoport vezetője, Monroe elnök fehér megbízottja, Samuel Bacon tiszteletes később úgy emlékezett meg naplójában erről az útról, mint amellyel elkezdte visszavezetni a „termékeny, halban és vadban dúskáló afrikai földre a táj szétszéledt gyermekeit”. A valóság azért prózaibb volt: az 1821-ben megvásárolt, a korábbi rabszolga-kereskedelem miatt egy időre elnéptelenedett, a mai Sierra Leonétól délre húzódó, első 13 ezer négyzetkilométernyi terület trópusi klímája oly elviselhetetlen volt, hogy sorra haltak meg az új telepesek.

Ez azonban nem kedvetlenítette el a társaságot, amely néhány évtized alatt több ezer felszabadított rabszolgát utaztatott vissza Afrikába, a latin liber (szabad) szóból képzett Libériába. (Az Amerikába közel 350 év alatt hurcolt, 10-15 milliónyira becsült afrikai rabszolgából mintegy 20 ezren mehettek Libériába.) Az újonnan érkezettek aztán hamar nekiláttak a területnek a korábban Amerikában látott módszerek szerinti gyarmatosításához. Egyrészt úgy, hogy amerikai stílusú házakat építettek, angolul beszéltek, és tengerentúli divat szerint öltözködtek, másrészt – nem mellékesen – úgy, hogy eltiltották a tanulástól és a választójogtól a helyi „őslakosokat”. A fővárost, Monroviát a visszatelepítést céljául kitűző társasághoz csatlakozott James Monroe-ról, az USA-t 1817 és 1825 között irányító ötödik elnökről nevezték el, és tengerentúli mintára született meg a piros-fehér sávos, ám csak egyetlen csillaggal díszített libériai zászló is. Még az országgyarapítás is a valamikori amerikai forgatókönyv szerint haladt. Az Egyesült Államokban időközben számos polémiába keveredett visszatelepítési társaság tevékenysége iránt ugyanis csökkent a bizalom, és az 1830-as évek elejétől egyes amerikai államok maguk kezdtek hasonló, szabad kolóniákat létesíteni Nyugat-Afrikában. Ahogyan a franciák, a spanyolok, a portugálok és az angolok saját területeket hasítottak ki annak idején az Újvilágból, úgy jelent meg egymás után a maga szabad színes bőrűinek lehetőséget adni – vagy tőlük megszabadulni és közben területi befolyást szerezni – kívánó Maryland állami gyarmatosító társaság, majd a pennsylvaniai vagy a New York-i szervezet. Ezek – az 1850-es évek végéig tartó fokozatos egyesülésükig – egymástól függetlenül küldték a maguk felszabadított rabszolgáit a térségbe, ahol egyre nagyobb földterületet vettek el az őslakosoktól.

Az etalon mégis Libéria maradt, melynek 1839-ben amerikai mintára készült el az alkotmánya is. Ez a Libériát mindenkor kormányzó személyt tette a végrehajtó hatalom letéteményesévé, s természetesen tiltotta a rabszolgaságot. Néhány éven belül pedig elérkezett a területet irányító afrikaiak által feltehetően igencsak óhajtott valódi szabadság: a köztársaság és a függetlenség kikiáltása. Igaz, ez már nem egészen úgy, mint a nagy tengerentúli példaképnél. Történt ugyanis, hogy a területet jogilag és persze anyagilag támogató kolonizációs társaság pénze fogyni kezdett, ráadásul a környező angol gyarmatok is vágyakozva tekintettek az Egyesült Államok által hivatalosan nem tulajdonolt – így lényegében meghatározatlan jogállású – területre. Ezért a társaság 1846-ban arra utasította Libériát, hogy – véget vetve a zavaros helyzetnek – kiáltsa ki függetlenségét, amit egy évvel később meg is tett, s ezzel Afrika első, igencsak korai köztársasága lett.

Az új ország azután elkezdett egyre jobban különbözni Amerikától. Fokozatosan kialakult ugyan egy demokratikusnak mondott rendszer, ám ez mindössze a néhány ezer főnyi amerikai betelepült színes bőrű kezébe adta a hatalmat a milliós lélekszámú őslakosság felett. És bár kialakultak politikai pártok is, több mint száz évig, 1878-tól 1980-ig a – mindenkori elnök szája íze szerint uralkodó – Liberális Párt volt hatalmon. Mindeközben a politikailag és diplomáciailag kevéssé jártas állam földjét megkívánó, a gyarmatosításban nagy tapasztalatokra szert tett angolok és franciák ügyes húzásokkal Libéria számára előnytelen megállapodásokkal elérték, hogy a fiatal állam 1911-re – végleges határai megállapításának idejére – elveszítette területeinek a felét. Érthető, ha a gazdasági problémáktól is sújtott Libéria erős támogatót keresett, s a gyarmatok elosztásával akkoriban igencsak elégedetlen németekhez fordult, akik örömmel vetették meg (ott is) a lábukat Afrikában. Igaz, az első világháború végén a libériaiak a győztesekhez pártoltak át, és attól kezdve – ismét – az USA védőszárnyai alatt próbáltak fejlődni, amit az Egyesült Államok előnyös monopólium- és lízingszerződései tettek igencsak viszonylagossá. A külföldi befektetők és a helyi arisztokrácia ennek során oly mértékben használta ki a munkaerőt, hogy 1930-ban a Népszövetség megállapította, hogy a Libériában sokszor alkalmazott „kényszermunka (...) alig különböztethető meg a rabszolgaságtól”.

Még a nemzetközi verdikt sem oldotta meg a helyi lakosság és a visszatelepült afrikaiak közötti konfliktusokat. Az amerikaiak által másfél évszázada helyzetbe hozott, aránytalanul kicsi nomenklatúra ugyanis félig-meddig igazolta az abolicionisták félelmeit, s ha nem vetette is rabszolgaságba, de másodrendű állampolgárságra kárhoztatta a 16 nagyobb népcsoportot. A második világháború után William Tubman elnöksége alatt az úgymond civilizálatlan törzsek is választójogot kaptak, és egyre többen kerülhettek be közülük politikai tisztségekbe, az elnöki hatalmat egyre jobban bebetonozták, és a feszültségek végül abban csúcsosodtak ki, hogy 1980-ban William R. Tolbertet, a következő elnököt meggyilkolta egy 28 éves bennszülött törzsőrmester. Az általa folytatott diktatúrát megelégelve hívták be 1989-ben az elkeseredett libériaiak először az akkor éppen az Elefántcsontparton élő Charles Taylort, aki mostanáig kisebb-nagyobb megszakításokkal gyakorolta mindig is vitatott hatalmát. (hvg)