Akkor ne is beszéljünk magyarul?

Újvidék történelmi városközpontjaAz Újvidéki Színház magyar társulatának próbája idején a koszovói albán atrocitások miatt tiltakozó szerb tüntetok beverték az egyik üvegablakot, és a színlapot tartalmazó utcai tárolók üvegét. Sokakban megjelenik a félelem: lehetséges-e, hogy az évtizeden át tartó polgárháború újra fellángol, és most a Vajdaság lesz a színtere, a magyarok pedig a célpontjai?

A sajtóban foleg a vajdasági magyarok elleni fenyegetésekrol esik szó. Ám nem a magyarság az egyetlen, sot, nem is a legfobb célpont. A fenyegeto falfirkálás, ablakbeverés kiterjedt olyan, kisebb létszámú kisebbségek kulturális intézményeire is, mint a vajdasági románok, rutének és szlovákok. Oket korábban nem inzultálták a legagresszívebb szerb nacionalisták sem – más a közös történelmük a szerbséggel, és a létszámuk is kisebb a vajdasági magyarokénál. A fo célpontot azonban az albánok jelentik: Újvidéken a felheccelt, részeg középiskolások szinte minden pékséget összetörtek. A pékek, cukrászok jó része ugyanis hagyományosan albán származású Szerbiában – de nem válogattak, ott is szétverték a pékséget, ahol szerb a tulajdonos. A ténylegesen életveszélyes helyzet kialakulását azonban az újvidéki rendorök megakadályozták: a becslések szerint 500, mások szerint 2000 fobol álló tünteto menet tagjai az albánok által Koszovóból eluzött, és Újvidéken, a Sangáj-telepen menedékre talált, muzulmán vallású és albánul beszélo romákat akarták meggyilkolni, illetve visszauzni Koszovóba. Valószínuleg szintén nacionalista érzelmu ismeretlenek törték össze az újvidéki vérengzésekre emlékezteto Duna-parti emlékmunek a szerbekkel együtt a Dunába lott zsidókra utaló héber nyelvu tábláját is. Azt lehet mondani, hogy a koszovói albánok szerbellenes zavargásai nyomán újra erosödo szerb nacionalizmus számára célpont minden és mindenki, ami és aki nem szerb.

Valóban komoly fizikai atrocitás azonban mostanában nem ért magyarokat. A leginkább jellemzo talán az, amit egy Veterniken lakó, és a neve elhallgatását kéro fiatalasszony mesélt. Március elején kivételesen busszal utaztak a hétéves ikergyermekeivel, akik magyarul kérdezgették, hány megálló van még hátra. Az anyuka sem tudta pontosan, megkérdezett szerbül egy ido-sebb hölgyet. Hallotta ezt egy 35 év körüli másik szerb no, aki durván nekik támadt: nem szégyellik, hogy magyarul beszélnek. Az anyuka visszakérdezett, hogy miért zavarja, talán megsértették valamivel. Amikor az tovább szidalmazta oket, a fiatalasszonynak kiszaladt a száján: látszik, milyen kultúrája van a hölgynek. Erre a szerb asszony fogta magát, és teljes erobol belerúgott a magyarba. A gyerekek ijedten nézték, és amikor leszálltak, kérdezték, hogy mi rosszat csináltak. Nem tetszett a néninek, hogy magyarul beszélünk, felelte az anyuka. Legközelebb a kicsik már elore kérdezték: a buszon meg se szólaljunk magyarul?

– Tíz éve élek Újvidéken, Gyuláról jöttem ide férjhez – mesélte a fiatalasszony. – Teljesen különbözo a két gyerek mentalitása: a fiam nagyon be akar illeszkedni. O nagyon jól és könnyen tanul szerbül – mindig voltak szerb játszótársai is. De nem a nevén szólítják, hanem átkiabálnak neki, hogy gyere ide madzsar. Jellemzo a gondolkodásra, hogy a szerbek is megkülönböztetik egymást: amelyik Boszniából került ide, arra a dialektusa alapján rögtön azt mondják, bosnyák.

– A Pitypang óvodában egy elkerített, szuk részen van a magyar csoport helye, az egész nagy játszótér a szerbeké – folytatta a fiatalasszony. – A magyar gyerekek nem mernek oda átmenni, de a szerb gyerekek azért bejönnek a magyar részre. A fiam nem hagyja magát, szokott verekedni velük. Az is jellemzo, hogy hiába mondják, a szerb kisfiúk nem játszani jönnek, hanem verekedni, és a magyarok még ezen elkerített, szuk részen is szöknek föl elolük a fákra, az óvó nénik akkor is inkább a magyarokat büntetik meg. Az igazi, régi, toleráns Újvidékre minket már csak a Partizán Judo Klub emlékeztet. Odajár a fiam, ott az edzok nem engedik az ilyen viselkedést. És lám, ugyanazok a gyerekek a jó példát ugyanúgy követik, mint a rosszat: ott nem gúnyolják a fiamat, ha szerbül beszél, és eltéveszti a nemeket vagy a ragozást.

– Nem bánta meg, hogy ide jött férjhez?

– Nem. Mindezek ellenére én most is jobban szeretem Újvidéket, mint Gyulát.

Bátori József szerbek között nevelkedett fel. A régi újvidéki szerbekkel nem volt konfliktusa. Akkor érte az elso kellemetlen élmény, amikor a hatéves kislányát életében eloször fogorvoshoz kellett vinnie. Kiderült, hogy annyi magyar értelmiségi vándorolt már ki a városból, hogy Újvidéken nem talált magyarul beszélo fogorvost. Elvitte körzeti állami rendelobe, ahol egy menekült fogorvosno fogadta oket. Ahelyett, hogy megnyugtatni próbálta volna a kislányt, nekitámadt a papának: ekkora gyerek hogyhogy nem tud szerbül? Nem tudják-e, hogy az itteni hivatalos nyelv a szerb?

– Kezdett úgy viselkedni, hogy majd o megtanítja, hogyan kell ezzel a gyerekkel bánni. A kislány egyre jobban megijedt, végül eljöttünk. Kerestem privát fogorvost, persze csak szerbet találtam, de ott másfajta meglepetés ért: kiderült, hogy a doktorno, aki azelott egy kukkot sem beszélt magyarul, a bombázások elol Budapestre menekült. Teljesen meghatódott, hogy az ottani magyarok mennyire kedvesek és szolidárisak voltak vele, jó pár magyar szót is megtanult, és most nekünk akarta meghálálni, hogy Budapesten jót tettek vele.

Bátori József úgy véli, elmúlóban a korábbi türelmes világ a városban.

– A futaki piac itt az egyik legrégibb. Ott még élt az a régi kereskedomorál, hogy a vevot a saját nyelvén szólítják meg. Magyar és szlovák kofák is árultak, beszéltek mindenféle nyelven, amennyit kellett. Nemrégiben cipot vettünk a gyereknek, és rám szólt az árus, hogy ne ugassak magyarul. Nem voltam ehhez hozzászokva, de amikor kérdeztem ismerosöket, kiderült, hogy az egész ruhaárus részt a Boszniából és Horvátországból betelepült szerbek szerezték meg. Úgy viselkednek itt, mintha mi lennénk az okai, hogy onekik el kellett menekülniük a szüloföldjükrol.

Beszélgettünk egy kicsit Bíró Alexandrával, az Újvidéki Magyar Színház ügyelojével is, aki ott volt a színházban, amikor féltéglával beverték az üvegablakot.

– Akkor már harmadik napon mentek elottünk az úton a tüntetok. Csupa középiskolás korú fiú és lány volt. Ordítoztak, hogy Koszovót vissza, meg megyünk Koszovóra. A vitrineket, ahol a magyar nyelvu színlapok voltak, ököllel verték be. Mondta a portás, hogy ne menjünk közel az ablakokhoz. Nem láttak meg, és ide nem is jöttek be. Másnap az üvegeket megjavíttattuk. Kiszállt a rendorség, kezdodött a nyomozás, de szerintem lehetetlen megállapítani, hogy a sok száz gyerek közül ki volt a tettes.

– Nem félnek?

– Már annyi mindent láttam, hogy nem félek semmitol. A férjem hangosító a színházban. Mi nem akarunk innen elmenni, mert akármi is történik, ez a városunk.

Józsa László, a vajdasági Magyar Nemzeti Tanács elnöke azt mondta a helyzetrol: a nagyszerb sovinizmus felkorbácsolásával, a hatalmi álmok érdekében indított háborúkkal a szerb társadalom csak veszített. Ezt a vereséget azonban a szerb közvéleményben nem tudatosították, és nem dolgozták fel. Az utóbbi hetek története azt igazolja, hogy a szerb társadalom egy része rendkívül kompenzációéhesen reagált a kormányváltásra és a koszovói eseményekre, amelyek nyilvánvalóan albán indíttatású, szervezett etnikai tisztogatások voltak. Akik elkezdték, tisztában voltak vele, hogy milyen reakció várható rá. Az mindenki számára nyilvánvaló, hogy Szerbia nem gyakorol politikai ellenorzést Koszovó fölött: a szerb elit számára 2000 óta világos, hogy Koszovó gyakorlatilag elveszett. Ám a Szerb Radikális Párt nem a rációra épít, hanem a nemzeti sérelmekre. Ok büszkén vállalják azt a politikai stílust, amely az Európától való elszigetelodést hozza az országnak. Rossz eszközökkel reagálnak, amikor a koszovói szerb kisebbségen esett sérelmeket más kisebbségek elleni fenyegetéssel, illetve a vajdasági autonómia elleni támadással próbálják egyensúlyba hozni. A nagyszerb álmokat a radikálisok sem tudnák megvalósítani – hiába került vissza a jobboldal Horvátországban a hatalomba, ok sem tehetnek mást, mint hogy sorra kiadják Hágának a háborús bunösöket. Ám Szerbiában a gazdasági helyzet és a társadalmi közhangulat alkalmas arra, hogy Tomiszlav Nikolics radikális vezeto elnökválasztási esélyei növekedjenek.

– A szabadkai szerb fiatalok habozás nélkül nekimentek volna a horvát fokonzulátusnak – mondta Józsa László. – Az ember megkérdi: honnan ez a gyulölet, ez a csordaösztön? De hát el kell ismerni, hogy ebben az országban egyéni egzisztenciális boldogulásra a belátható jövoben nincs esélye sem a középiskolás, sem az egyetemista korosztálynak. Milosevics tönkretette a gazdaságot: a forrásokat háborúra és eroszakszervezetekre fordította. A DOS-kormányzás három éve alatt rengeteg változás történt, mégis sokakban reális az az érzés, hogy még a Milosevics-idokben is jobban éltek, mint most. Az IMF jelentése szerint nincs még egy olyan ország, ahol ennyit javultak volna a makrogazdasági mutatók, miközben a lakosság gyakorlatilag nem érez ebbol semmit.

Kasza József, a Vajdasági Magyar Szövetség elnöke és dr. Korhecz Tamás, a Vajdaság Autonóm Tartomány végrehajtó tanácsának kisebbségügyi titkára nemrég Vojiszlav Kostunica miniszterelnökkel tanácskozott. A kormány segítségét kérték a kisebbségellenes fenyegetések miatt. Belgrádi megbeszélésük elott Kovács László magyar külügyminiszter telefonon hívta fel a szerb miniszterelnök figyelmét a vajdasági magyarokat fenyegeto történésekre.

– Elmondtuk Kostunica miniszterelnöknek és Miroljub Labus miniszterelnök-helyettesnek, hogy a soviniszta-nacionalista kilengések intenzitása még nem túl eros – de máskor is így kezdodött. Most kell cselekedni, mégpedig a megelozés és a represszió oldaláról egyszerre – mondta dr. Korhecz Tamás. – Szóban ok is egyetértettek ezzel, várjuk a tetteket.

A tapasztalatok szerint a rendorség kelletlenül nyomoz a kisebbségellenes cselekedetek elkövetoi iránt. Gyakran azonban valóban nehéz bizonyítani az elköveto személyét, még inkább a kisebbségek elleni szándékot, vagy a szervezettséget – legfeljebb az egyéni garázdaságot. A kisebbségügyi titkár szerint a helyzet nyugtalanító, de a milosevicsi rendszer nem térhet vissza, mert 2000 óta alapvetoen megváltozott a társadalom. Megszunt az egypártrendszer – akármilyen durva is a szerb politikai stílus, pluralizmus, több hatalmi központ van, pedig a média alapvetoen szabad.

– A legfontosabb változás azonban az, hogy a háború tényleges veszélye nem áll fenn – mondta Korhecz Tamás. – Amikor a kilencvenes években nott a feszültség, mindig kéznél volt a háború, mint lehetoség. Ma értékválság van, a gyulölködés szervez csoportokat, amelyek ellenséget keresnek mindabban, ami más, mint ok. Bebizonyosodott, hogy nem lehet pár év alatt bepótolni az elvesztegetett idot, és Szerbiának is be kell járnia ugyanazt a verejtékes utat, amit a többi rendszerváltó országnak. Ám a legnagyobb veszély elmúlt: ennek az országnak már nincs ereje háborúzni.