„Aki önmagát legyőzi, az hős”

Az érintett esetenként valóban sérült család örökségeként hozta magával a problémát, de az ellenkezője is előfordul, amikor rendezett körülmények közül kerül valaki a lejtőre. Egy szenvedélybeteget nem lehet – vagy csak nagyon nehezen – a függőségében megakadályozni. Sokszor a családtagok még jobban belebetegszenek, mint a függő, képtelenek kezelni a problémát, nem egy esetben családok mennek tönkre miatta. Ha ráébrednek, hogy baj van, legtöbbször már késő, hiába próbálkoznak tiltással és fenyegetőzésekkel, sokszor akaratlanul is csak még mélyebbre taszítják a kábítószerest. Mit csináltak rosszul? – teszik fel maguknak a kérdést, hogy a csodálatos, okos fiú vagy lány olyan emberré vált, akit szinte meg sem ismernek, és akitől gyakran már félnek. Próbálkoznak sok mindennel, hogy segítsenek, de rendre visszautasítják a kísérleteiket, kevesen vannak, akiknek hónapokig tartó önmarcangolás után végre megvillan a fény, s a beteg elismeri, hogy hatalma van az alkoholnak, a kábítószernek az élete fölött, beleegyezik, hogy próbál változtatni. De erre képtelen önmaga, terápiára van szüksége. Fontos, hogy sok esetben még a klinikai kezelést követően is találjon egy mentort, egy segítőt, akit kompetensnek, hozzáértőnek lát és bizalma van hozzá.

Ilyen reménysugárt nyújt a Nagykesziben működő Reménység Háza, ahová fotós kollégámmal vissza-visszajárunk. A reszocializációs központban, melyben híven a nevéhez, számos bajba jutott emberen – legyen az fiatal vagy idősebb – igyekeznek segíteni. Az évek során közülük többen kimásztak a mocsárból, újra megtalálták helyüket az életben. Erről magunk is meggyőződtünk. Nagy öröm nekünk, s még nagyobb a központot életre hívó Szőcs Kálmánéknak, ha az otthon egykori kliensei az idő múltával is talpon maradtak. Meggyógyultak. Újra visszatértek az Életbe.

Sok bajba sodródott embert megismertem az évek során. Meglepődtem és meghatódtam, hogy mindjárt az első látogatás alkalmával bizalmukba fogadtak, nyíltan és őszintén meséltek életük buktatóiról, megosztották velem sorsuk legkínzóbb és legszomorúbb pillanatait, lelki tusáit. Egyesek az otthonban megtanultak törődni magukkal, társaikkal és a közösséggel, mások, bár keményen fogadkoztak, onnan kikerülve mégsem bírtak ellenállni a kinti világ csábításainak. Újra visszaestek. Jobb esetben visszakerültek, s a Reményben újra próbáltak reménykedni.

Jó család világ járta gyermeke

Patrik, akivel legutóbb találkoztunk, először került be a központba. Jóképű, ügyes fiatalember, az alkatán is látszik, hogy ad magára. Így első látásra magabiztosnak tűnik. Persze, a látszat ebben az esetben is csalhat...

„Nagyon jó családban nevelkedtem – kezdi ecsetelni a sorsát. – Édesapám megtanított minden jóra, fegyelemre és munkára is. Szigorú volt, de mindig jót akart, azt, hogy talpraesett legyek. A szüleim csupaszív emberek, tőlük csak szeretetet kaptam. Vidéken laktunk, kiskorunk óta sokat dolgoztunk, rengeteg fóliánk volt, de emellett minden egyebet megkaptam, kirándulni jártunk, szépen éltünk. Ipari középiskolát végeztem, később még egy másik szakmám is lett. Van egy bátyám, vele is nagyon jó a kapcsolatom, tényleg nincs semmi gond.

Már diákként is dolgoztam egy cégnek, műszaki rajzokat készítettem. Miután befejeztem az iskolát, tizennyolc évesen kijutottam Amerikába, ott élt az egyik barátom. New Yorktól a Bahama-szigetekig bejártam Amerikát, majd Kanadát, Indiát, Kínát, Ausztráliát, az egész világot. Rengeteget láttam. A legnyugodtabb hely Ausztrália volt, de igen jól éreztem magam Nyugat-Kanada idilli városa, Viktória környékén is, ahol nagyon közvetlenek és kedvesek az emberek, kellemesek a kapcsolatok. New York viszont szépnek szép, csak túl rohanó és zsúfolt.”

Beutazta az egész világot, megismert érdekes embereket, sokat látott, tapasztalt, megélt. Jót és szépet, mindenfélét. „Amerikában, ahol dolgoztam, én voltam a legfiatalabb, és később csapatvezető lettem, ennek a korszaknak úgy lett vége, hogy a pandémia elkezdődött. A pandémia után megkeresett egy sikeres cég, hogy legyek a műszaki menedzserük, így azt csináltam.”

„Egy idő után mégis itthon kötött ki” – vágok közbe, várva a választ a miértre. Ahogy ott ül velem szemben, összehúzza a szemöldökét, és jó ideig hallgat. Érzem, hogy a fejében röpködnek a gondolatok. „Meg nem mondom.”

„Próbáljon hangosan gondolkodni” – ajánlom, mert más nem jut eszembe. Végre megszólal, de témát vált: „Dolgozok magamon nagyon sokat, spirituálisan és fizikálisan is. Azelőtt sokat úsztam, még medencében, aztán meg az útjaim során a tengerben. A szörf nem fogott meg. Most pedig konditerembe járok, mindennap, nemrégiben nekikezdtem a futásnak. Itt, a reszocban van egy nagyon jól felszerelt tornaterem, van benne egy futógép, azon be tudom állítani a gyorsaságot is.”

Van válasz a miértre?

Tudom, hogy nem kellemes, de próbálom visszaterelgetni a miérthez, amire ő maga sem tudja, vagy nem akarja tudni a pontos választ. „Előjelek voltak, amikor már sok volt az ivás. Két, inkább három évre visszakerekítve, akkor már komoly lett a dolog. Külföldön rengeteget szórakoztunk, buliztunk, csavarogtunk, de soha nem a munka rovására, azzal nem volt problémám. Alkalmakként el-elszívtunk egy füves cigit, néha volt egy kis kokain, de soha nem volt komolyabb kapcsolatom a droggal.”

Hihetetlennek tűnik, de nem megy a fejembe, hogy kint a bulik, szórakozások alkohol nélkül zajlottak volna. „Piáltunk, de az nem volt vészes. Itthon lett komoly a dolog, akkor már a család is próbált közbeavatkozni. Az élettársam is, akivel gyerekünk született, s a szívem szakad meg, hogy nem látom – ahogy ezt mondja, teljesen megváltozik az arckifejezése, lágyabb lesz, a szemében furcsa fény gyúl ki. A szobájában van egy faliújság, ezen gyűjti a képeket és a leveleket, a telefonjában is ott vannak a képek a csodás, pici teremtésről. Büszkén meg is mutatja. – Azt hittem, hogy jobb lesz, de az sem segített, annyira benne voltam a pácban. Nem jártam sehová, zugivó lettem, gépszíjas alkoholista. Nekem nem mindennap kellett, voltak háromheti intervallumok, amikor átkattant, s jött az ivászat. Egyszer delíriumhoz közeli állapotba kerültem.”

Saját maga döbbent rá, hogy baj van. Eleinte nem akarta elhinni, de így volt. A felismerés pedig szörnyű, hiszen akkoriban harmadik ember volt a cégnél. „Annyira mocsok dolog felfogni, hogy hiába hittem, erős vagyok, nem tudok ellene védekezni. Eldöntöttem, hogy változtatni fogok, fölkerestem híres addiktológusokat Magyarországon is, velük minden héten órákat tartottunk, dolgoztam magamon, anonim alkoholista csoporthoz is csatlakoztam, ők rengeteget adtak nekem.”

Túlerőben volt az alkohol

A család látta, mi történik Patrikkal. A párja folyamatosan döbbent rá a keserű valóságra. Amikor a férfi leitta magát, jobbik esetben lefeküdt aludni, de sokszor volt, hogy eltűnt. „Nagyon okos nő, minden tiszteletem az övé. Próbált figyelmeztetni, de nem volt visszaút. Rengeteg dolgot tudatosítottam, szégyelltem magam, erősen küzdöttem ellene, de hiábavaló volt minden. Túlerőben volt az alkohol, már nem tudtam behúzni a féket. Nehéz ezt így elmondani, mert nincs meg az a pillanat, nehéz behatárolni, amikor már úgy éreztem, hogy sok vagy kevés.”

Patrik nagyon elkeseredett, komoly depressziókkal küzdött. Sokáig tartott, míg úgy-ahogy összeszedte magát, vette az erőt, és segítséget kért a Reménység Házban. Az anonim alkoholistáknál egy csoporttagtól hallott róla. „Ez egy olyan betegség, amelynél esetenként már a család kevés, meg a terápia, mert ha maga az ember nem akarja, akkor nem megy semmire. Hiába van a gyerek, mindene megvan, új ház, szerető család, az sem állítja meg.”

A szülők, a család mellette állnak. A párja is, bár rengeteg csalódás érte. Tudja, hogy vissza kell szereznie a bizalmat, ami persze, nem megy egyik napról a másikra. Mert azokat bántotta, akiket a legjobban szeret. „Van erre egy idézet Böjte Csabától, hogy az tud megbocsátani a legjobban, akivel ki lett szúrva. Ezalatt a családot értem, nemrég azt hallottam vissza, hogy nagyon büszke rám az édesanyám is, pedig bántottam őt. Tény, hogy elsősorban magamat kell rendbe hoznom, mert ha bárkit is a függőségem elé helyezek, az fog leghamarabb tönkremenni. Mielőtt a reszocba mentem, ezen már dolgoztam otthon is, éreztem, hogy ennek mindjárt egy-két hónapon belül volt hatása. Van, aki hosszú ideje ott van, és semmit nem fejlődött spirituálisan, nem lépett tovább, olyan, mintha egy hotelben lett volna.” Patrik a gyógyulás részeként naplót vezetett, minden nap leírta, hogy az miként, mivel telt el. S amikor szerettei meglátogatták, a naplót odaadta a párjának, ő meg teleírta a másik felét. „Utána kaptam vissza tőle, s ott mindenről, a kicsiről is beszámolt. Így tartottuk a kapcsolatot.”

A kérdésre, mi volt életében a legnehezebb, meglepő a válasz: „Mindent meg tudok oldani, semmi nem volt gond. Egyedül ez az alkohol az, amivel nem tudtam megbirkózni. Azt nem volt nehéz eldönteni, hogy ezen változtatni akarok, mert tudtam, hogy nincs más út, az a vergődés volt nehéz, míg eljutottam odáig.”

Patrik sokat olvasott a reszocban, főleg az alkoholproblémában igyekezett mélyre ásni magát, körbejárni a témát, hogy minél többet megtudjon róla. „Úgy érzem, hogy ez megerősített, és erre alapozok, de ettől függetlenül sok egyéb is érdekel, nyitott vagyok mindenre.” Sportos alkatát látván felhozom neki, hogy szétnézhetne a keleti harcművészet táján, amelynek igen sok ága létezik, mert ezek nemcsak arra alkalmasak, hogy kiengedjük a gőzt és önvédelmet meg főleg önfegyelmet tanuljunk, de a fizikai és mentális állóképességet is hatékonyan edzik. Megtanítanak arra, hogy egymással kölcsönhatásban kell szolgálnia a test és a szellem fejlesztését, s ahogy a kínai bölcs, Lao-ce mondja, arra, hogy „aki másokat legyőz, az bátor. Aki önmagát legyőzi, az hős”.

Időközben Patrik elhagyhatta a reszocializációs központot, visszatért az életbe. Csak remélni tudom, lesz benne annyi erő, hogy újra visszanyerje az irányítást élete fölött.