A walesi bárdok nyelve

Cardiff 1955-ben lett Wales hivatalos fővárosa, itt él a hárommilliós népesség majdnem egytizede(Képarchívum) A brit korona „legszebb gyémántja”, Wales, vagy ahogy lakói, az önmagukat cymrynek (bajtársnak) nevezők írják és mondják: Cymru nemcsak szemet gyönyörködtet természeti szépségeivel, hanem fület is zsongít az idegen ajkakon megbicsakló szavaival.

Nem tudni, Edward király, angol király mennyit léptetett fakó lován, míg walesi földre ért. Ma két óra sem telik bele, hogy vonattal Londonból Cardiffba érkezzék a halandó. Ha Bristornál, a Severne folyó hídján átkelve lépünk a fallal körülvett középkori városok és festői várromok földjére, több időre lesz szükségünk, attól függően, mennyire bilincseli le érdeklődésünket Arthur király legendája.

Cardiff utcáit róva eleinte hiába hegyezi fülét walesi szóra a makulátlan angol kiejtés produkálásába belefáradt utazó. Hiába szeretné próbára tenni nyelvérzékét, vajon felismeri-e a hospital szót a walesi yspytty (kórház, szálloda) láttán-hallatán. Végtére is Nagy-Britanniában vagyunk, ahol angol font a fizetőeszköz, és az angol az egyik hivatalos nyelv.

A másik? Két évtizede még kihalás fenyegette, noha a welsh, azaz a walesi a kontinens egyik legrégibb nyelve. Kelta ivadék, akárcsak legközelebbi rokonai: az ír és a breton. Edward Millward nyelvészprofesszor szerint egyre kevesebben vannak a walesi, az ír és a skót nyelvet beszélők Nagy-Britannia angol nyelvi környezetében. Csak írül negyvenezren beszélnek ĺrország néhány járásában, gaelül pedig – az ír korai leágazása ez – 1961-ben 81 ezren beszéltek Skóciában. A negyedik kelta nyelv, a cornwalli (korni) a XVIII. században kihalt, bár két évszázad elteltével megpróbálták újraéleszteni a XX. század második felében. Noha iskolában tanítják, úgy hírlik, inkább csak lelkes értelmiségiek beszélik az ország délnyugati részén.

A walesiek országnak tarják szűkebb pátriájukat, bár nem önálló közigazgatási egység Nagy-Britanniában, noha a munkáspárti kormány hatalomra jutása után helyi törvényhozáshoz – képviselőházhoz – és kormányhoz jutott, akárcsak Skócia. Walesben már évtizedek óta hivatalos, iskolában kötelező nyelv a walesi is, akárcsak Skóciában a gael.

Az indoeurópai nyelvcsalád kelta ágába tartozó nyelv tompábban és „durvábban” hangzott, mint a régi germánok nyelve. Látszólag kiejthetetlen kettőzött l-ekkel van tele (Llanmadoc, Llanrhidian, Llanelwedd), jellegzetessége a több mássalhangzó egymásutánisága, például a konyhaszekrény walesiül cwpwrdd. A nem helybéli eltűnődik: vajon hogyan lehetséges a helységnévtáblákon látható hosszú mássalhangzóláncokat kiejteni. A legegyszerűbben úgy kaphatunk erre választ, ha bekapcsoljuk a rádiót. Mint a legtöbb kisebbségi nyelvcsoportnak, a walesinek is van saját adója, mely egész nap walesi nyelven sugározza a programokat. A kisebbségi nyelvek médiában való jelenléte ugyanis alapvető követelménye az Európa Tanács fontos dokumentumának, a regionális és kisebbségi nyelvek Európai Chartájának.

Az európai nyelvek egyik legrégebbike a VI. századra fejlődött ki teljesen. Lelkes művelői – ha úgy tetszik, főhivatású pallérozói – a bárdok voltak. Himnuszokat komponáltak és énekeltek, hősi énekeket zengtek, időnként pedig jósoltak is. A druidákkal való ősi kapcsolatukra utal a „megvilágosodás rímek által”, amikor is eksztatikus állapotban versáradatot zúdítottak az áhítatos hallgatóságra. Az emberi művelődés eme első bajnokai szerették a társas életet, a vidámságot, nem vetették meg a bort. (Huszadik századi ivadékuk, a walesiek fél évszázada elhunyt nemzeti költője, Dylan Thomas alkoholmérgezésben végezte. Öniróniával átitatott intelme, melyet sortársainak szánt, szállóigévé lett: „Alkoholista az, aki ugyanannyit iszik, mint mi, csak nem szeretjük.”)

Az ékesszólás művészetét és a gondolatok szavakba öntéséhez szükséges képzelőerőt még időszámításunk előtt 600 körül hozták magukkal az európai szárazföldről ideérkezett kelták. A bárdok nimbuszát növeli, hogy az ókelta nyelvből semmi írott emlékünk sem maradt. Beszélt változatai, újabb hajtásai is csak az erdők és hegységek rejtekeiben tartották magukat, hosszú ideig dacolva a betolakodó idegennel.

A walesi 1800 és 1900 között igencsak gyérült, az ipari forradalom angolul beszélők tömegét hozta oda. Manapság csupán a lakosság egyötöde beszéli a nyelvet, főképp az északnyugati és nyugati vidékeken. Más tájszólást beszél a komor észak-walesi, s mást a vidámabb kedélyű déli földije. Ám itt is, ott is kedvelik a jó szónoki fordulatokat, nyelvük dallamos, színes hasonlatokkal teli.

Cardiff 1955-ben lett Wales hivatalos fővárosa, itt él a hárommilliós népesség majdnem egytizede. Egyre többen küzdenek azért, hogy felélesszék, táplálják anyanyelvüket. Kimondatlanul is ezt a célt szolgálja a walesiek sajátos nemzeti intézménye, az „eisteddfodau”. A szó maga azt jelenti: bárdok gyülekezése. Eredetileg ének- és költőverseny volt, az elsőt 1176-ban rendezték meg. Az 1860-as években nemzeti társaság alakult a szép, ősi walesi hagyomány istápolására.

A mára intézményesült Királyi Nemzeti Eisteddfod (Eisteddfod Genedlaethol Brenhinas Cymraeg – ahogy errefelé nevezik) Európa legnagyobb folklórfesztiváljává vált: évről évre több mint százezren kíváncsiak rá. Sőt, 1999-ben, először az Eisteddfodok több mint nyolc évszázados történetében, a tengerentúlról is érkezett walesi kórus (Cantorion Cymreig Victoria Welsh Choir) a Britannia legszebb vidékei közé sorolt óhazába. A költészeti-, tánc-, ének- és zenei versenyek sorozata, amelyen bárdok és kórusok mérik össze tehetségüket, ha évről évre váltakozó helyszínen is, de mindig augusztus első hetében vonzza más és más walesi városokba, vidékekre az érdeklődőket. Az események sorát májusban ifjúsági, júliusban Llangol-lenben pedig nemzetközi Eisteddfod nyitja meg, melynek versenyzői a világ minden tájáról érkeznek a szellem seregszemléjére. Egy korhű jelmezbe öltözött lelkes atyafi statisztálásával ilyenkor mindig belovagol a hátborzongató nevű Owain Glyn-dwrt is (az idén lesz hatszáz éve, hogy Machynl-lethben walesi herceggé koronázták).

Két Eisteddfod között kétnyelvű feliratok sokasága pallérozza tudásunkat. Anglesey szigete walesiül Môn Mam Cymru, New-port walesi neve Casnewydd, Cardigané Aberteifi, Swansea-é Abertawe, Carmarthené Caer-fyrddin, és így tovább. Külön kurzusért kiált a kiejtés, hiszen ahol a w u-nak, az f v-nek és az y pedig i-nek ejtendő, ott ne csodálkozzék az idegen, hogy Caersws falucska lakói küresszusziaknak mondják magukat.

Hanem amikor a tartomány északnyugati csücskében a menai függőhídon átkelve megérkezünk a neve alapján híressé vált falucskához, meg se kíséreljük kimondani, hol járunk. Llanfairpwllgwyngyl-lgogerychwyrndrobwllllantysiliogogoch: nyomdahiba vagy lefagyott számítógép? Egyik sem: ez a nyelvtörő egyszersmind a földkerekség leghosszabb földrajzi neve is. Hogy magyar jelentésével se maradjunk adósak, íme a hevenyészett fordítás: Szent Mária-temploma egy mélyedésben a fehér mogyoróbokornál, közel a sebes örvényhez, Szent Tysilio vörös barlangjánál.

A XIX. századi átnevezés nemcsak az eredetileg Anglesey nevű falucska képeslapforgalmát és turizmusát lendítette fel, hanem a kelta nyelv életrevalóságát is hirdette a druidák utolsó fellegvárában. Szentmáriasatöbbi nevét mindazonáltal a helybeliek sem győzhették elejétől végéig tisztességesen kimondani, mert a walesi helység jó negyedszázada Llan-fairre változtatta nevét. Ez azonban óriási tiltakozóhullámot váltott ki, így aztán Llanfairpwl-lgwyngyllben egyeztek meg, kihagyva harminchat betűt az eredetiből.

„Ha! lágyabb ének kell nekünk; / S belép egy ifju bárd.” A hosszú nevű falu fiatal polgára, Ifan Pugh a Gwerinos nevű együttesben pengeti ősei hangszerét, s fájlalja, hogy számos honfitársa – az írekhez hasonlóan – útra kelt a tengerentúlra, megvalósítandó az amerikai álmot. „Itthon álmodni szebb” – zengi anyanyelvén az ifjú bárd, s mind többen tapsolnak neki.

„Ajtó megől fehér galamb, / Ősz bárd emelkedik.” David Crystal walesi egyetemi profeszszor éles nemzetközi vitát indított el Nyelvhalál című könyvével. Szerinte még azok a nyelvek sincsenek biztonságban, amelyeket legalább százezren beszélnek. Az ő példája a breton, amelyet a XX. század elején még egymillióan beszéltek, ám művelőinek száma mára ennek negyedére csökkent.

Az én példám – az ő nyelve. Félmillióan beszélik, vagyis minden ötödik walesi – míg a század elején még minden második értett ősei anyanyelvén. Jó két évtizede, amikor először jártam itt, ahol „lágyan kél az esti szél / Milford-öböl felé”, még úgy tetszett, hogy a walesi nyelv teljesen eltűnik. De csak Montgomery várán fogott az idő, a bárdok szavát – állami programok hathatós segítségével, persze – megóvni látszik a hagyománytisztelet.