A világ egyik legjobb orvosa, gondos családanya

Eva Siracká szereti, ha látható nyoma van annak, hogy dolgozottKép: WMA (c) AFP 2005Eva Siracká, amikor behívták egy beszélgetésre, egyáltalán nem tudatosította, miről van szó. – A kollégák kérdeztek, én válaszoltam, majd el is feledkeztem az egészről. Aztán egyszer csak értesítést kaptam, hogy hamarosan felkeres egy külföldi fotós, mert könyvet jelentetnek meg a világ hatvanöt orvosáról. Mondanom sem kell, hogy meglepődtem, jóleső érzéssel vettem tudomásul az elismerést. Ám nyomban eszembe jutott, nagyon sokan ugyancsak megérdemelnék, számtalan olyan orvos van, aki tudásával, áldozatkészségével, humanizmusával kiemelkedik a többiek közül. Tudom, hogy a hazai Rákellenes Liga megalapítása is közrejátszott abban, hogy rám esett a választás, s ennek örülök – mondja szerényen.

Amikor arra kérem, meséljen gyermekkoráról, az életéről, pályafutásáról és családjáról, megszeppen egy kicsit. – Annyira leköt a napi munkám, hogy alig gondolok az eltelt évtizedekre. Meg arra, menynyire szerencsés vagyok, hogy anynyi jó ért.

Onkológus akart lenni

Kislányként határozta el, hogy orvos lesz. Példaképpé a háromgyermekes családba gyakran ellátogató doktor bácsi vált, aki szükség esetén az éjszaka kellős közepén is ellenőrizte a kis beteg(ek) állapotát. – A szüleim rám bízták a döntést, akkoriban felvételi nélkül kerültünk az egyetemre. Igaz, az első év végén csak a valóban elhivatottak folytatták tanulmányaikat. Orvostanhallgatóként, 1949-ben gyakorlatra az Erzsébet Kórházba osztottak, s ez meghatározta a pályafutásomat. A kiváló oktatók felkeltették érdeklődésemet az onkológia iránt.

Tanulmányai befejezése után nem maradhatott Pozsonyban, Árvába helyezték. A trstenái új kórház belgyógyászatán alkalmazták, ám vezetett le szüléseket, sőt amikor kellett, ellátta a kocsmában megkéselteket is. Sok tapasztalatra tett ugyan szert, mégis Pozsonyba vágyott. Egy év után erőfeszítését siker koronázta, az Erzsébet Kórház röntgendiagnosztikai osztályán radioterapeutaként alkalmazták, Szlovákiában nőként elsőnek. Azt is elmondja, hogy a kezdetben nagyon keveset tudtak a sugárzás káros hatásairól, s ezért védőöltözék, kesztyű nélkül nyúltak a sugárzó segédeszközökhöz. Később az intézetben bevezették a biztonsági előírásokat, beöltöztették őket, és lerövidítették munkaidejüket. – A szakma később azért nőiesedett el, mert a gyermekes anyáknak ez nagyon is megfelelt.

Teljes életet éltünk

Az onkológiai kutatóintézet megalakulása után a kórtermeket laboratóriumra cserélte, a sugárkezelés hatékonyságával kezdett foglalkozni. A fiatal orvosokból álló csapat jelentős sikereket ért el, nemzeti díjjal jutalmazták eredményeiket. – Ne gondolja senki, hogy az életünk csak a kutatásról szólt. Együtt kirándultunk, sportoltunk, borozókba jártunk, szórakoztunk. Együtt örültünk annak, ha közülünk valaki kijutott külföldre, nem éreztem szakmai féltékenységet, irigységet akkor sem, amikor egy évre kiküldtek a berlini onkológiai klinikára. Számtalanszor jártam Stockholmban is, ahol a rákos sejtek sugárérzékenységét vizsgáltam. Fontos volt az idegen nyelvek ismerete. Még az iskolában tanultunk németül és franciául, a háborút követően önszorgalomból nekiveselkedtem az angolnak. Egy időben a pozsonyi nyelviskolában angol órákat tartottam, gyakoroltam a nyelvet és még fizettek is érte.

Ötven éve együtt

Párját a munkahelyén ismerte meg, először pilóta egyenruhában látta. Ján Siracký onkológusként, a nőgyógyászati részlegen dolgozott, gyakran közös feladatokat oldottak meg. – Feltűnően udvarias volt, tájékozott az irodalomban, zenében. Egyszer, amikor beteg voltam, meglátogatott, és minden előkészület nélkül megkérdezte, hogy nem házasodhatnánk-e össze. Én pedig igent mondtam. Később meg azt, hogy lázasan nem gondoltam végig a következményeket. Ötven éve élünk boldog házasságban, idén ünnepeljük aranylakodalmunkat. Lehet, hogy ehhez hozzájárult az is, hogy harmincévesen mentem férjhez, és nem csak szerelemesek voltunk, hanem barátok, munkatársak is. Sokan feltették a kérdést, nem unjuk-e az örökös együttlétet, de mi nem értettük, mire céloznak. Szerettünk egymás mellett dolgozni, élveztük, büszkék voltunk, ha a párunk sikert ért el. És ez ma is így van.

Szakmai féltékenység nélkül

Ján Siracký kutatóorvos hazai sikereiről tudomást szereztek Angliában, ahová meghívást is kapott, s amikor bebizonyította rátermettségét, évente visszajárt a londoni intézetbe. – Az ősz közeledtével tudtam, hogy útra kel, és 3-6 hónapig távol lesz. És rettegtem attól, hogy családi házunkban mi romlik el ez idő alatt. Mert mindig akkor hibásodott meg a víz, a villany, a csatornázás, amikor ő Londonban volt. Viszont a kemény munkának volt értelme, a párom II. Erzsébet királynő kezéből vehette át a legnagyobb szakmai kitüntetést.

Foglalkozni kell a gyerekekkel

A házasságból egy fiúgyermek született, Éva asszony 37 évesen szembesült az anyai örömökkel. Mint mondja, néha, amikor barátai eldicsekednek a sok-sok unokával, dédunokával, sajnálja, hogy ő csak két unoka boldog nagyija. – A fiam vállalkozó, a 21 éves fiúunokám még keresi a helyét a világban, a 12 éves kislány annyira szereti az állatokat, hogy állatorvosi pályáról beszél. Úgy tűnik, a munkamániánk miatt nem akarnak nyomdokainkba lépni. Ami nem baj, a lényeg, hogy boldogok, elégedettek legyenek. Mert másképp élnek, mint mi. Néha sajnálom, hogy nem kaphatják meg mindazt, amiben nekünk részünk volt. Édesanyám háztartásbeli volt, apu délben hazajárt ebédelni, este együtt vacsorázott a család. Sokat beszélgettünk, kirándultunk, a túra rendszerint valamelyik hangulatos récsei kocsmában fejeződött be, ahol a felnőttek boroztak, mi üdítőt kaptunk. Annak ellenére, hogy kutatóként a párommal a laboratóriumban éltünk, a fiam rendezett viszonyok között nevelkedett. Édesanyám viselte gondját, majd amikor 69 éves korában elvitte a rák, az apukám vette át a szerepét.

Elmondja, nem tetszik neki, hogy a fiatalok olvasás helyett tévéznek, órákat töltenek a számítógép mellett, telefon, sms útján értekeznek ahelyett, hogy beszélgetnének, esetleg kézzel írott leveleket váltanának. – Élvezem a lányunokámmal töltött időt, azt, amikor este mellé bújok az ágyba és felváltva olvasunk. Az egyik oldalt én, a másikat ő.

Ásásba fojtja bánatát

Eva Siracká nem tagadja, munkamániás. Szereti, ha látható nyoma van annak, hogy dolgozott. – A laborban, sajnos, gyakran elmaradt a sikerélmény, ezért a kert, a ház szépítése örömmel tölt el. De csak engem, mert a családom tagjai, amikor azt látják, hogy alaposan szemügyre veszem a kerítést vagy a falakat, kórusban mondják, nincs szükség festésre, átalakításra. Nekem a kertem a konditermem, ha bánt valami, ásásba fojtom a keserűségemet. Nagyon szeretek főzni-sütni. Igaz, a finomságok készítése közben is az jár a fejemben, honnan lehetne pénzt szerezni a liga számára. Nemcsak gyűjtöm a recepteket, hanem az érdekeseket késlekedés nélkül ki is próbálom. Általában este fogok hozzá, a férjem legnagyobb döbbenetére. Ő ugyanis azt szeretné, ha többet pihennék.

Közös kedvtelések

A házastársak az eltelt évtizedek alatt megszokták, hogy együtt dolgoznak, s nincs ez másképp ma sem. Szabad idejükben sétálnak, kirándulnak, ma sem mondanak le a kisebb tátrai túrákról. A barokk zene szerelmesei, rendszeres koncertlátogatók. – Mindketten azt szeretnénk, ha javulnának a rákos betegek gyógyulási esélyei, életkörülményei. Mégpedig úgy, mint a világ fejlett országaiban, a kórházból távozók pszicho-szociális onkológiai segélyközpontokban találkozhatnának, pihenhetnének, vitathatnák meg gondjaikat szakorvossal, jogásszal, pszichológussal, szociológussal, terapeutával. Tudom, merész tervek, de célok nélkül nem volna teljes az életem, az életünk.

Ha azonnal orvoshoz fordulunk, kigyógyulhatunk

Köztudott, a doktornő 15 évvel ezelőtt a posztszocialista államokban elsőként alapította meg a Rákellenes Ligát, mert a világot járva tudatosította, hogy a rákbetegek gyógyításának költségei nem terhelhetik csak az államot, összefogásra, adománygyűjtésre van szükség. – Kemény éveket tudhatunk magunk mögött, hiszen kezdetben alig akadt valaki, aki megértette volna céljainkat. Erőfeszítésünket végül is siker koronázta, végre nem tabu téma a rák, egyre többen megelőző vizsgálatokon vesznek részt, és az adománygyűjtő nárcisznapon is egyre emelkedik a támogatás öszszege. Csak hát leállásról szó sem lehet, a WHO prognózisa elég borúlátó: húsz év múlva a daganatos megbetegedések száma 50 százalékkal emelkedik. Ami nemcsak a rossz életkörülmények, a környezeti ártalmak rovására írható, hanem annak is tulajdonítható, hogy a népesség öregszik. Persze, nem szabad kétségbe esni, az orvostudomány fejlődéik, s ha az emberek a legkisebb rendellenességgel is felkeresik orvosukat, kigyógyulhatnak a rákból.