A változás, remény és veszély forgószelében

Rumsfeld, akit a nagy amerikai lapok időnként már az Egyesült Államok „hadurának” neveznek, az iraki diktatúra ellen tervezett amerikai támadás egyik motorja. A napokban rendszeresen asztalára kerülő iratok a „177. számú felvonulási terv” nevet viselik. A változatok minden lapját maga Rumsfeld vizsgálja meg, és rendszerint az utolsó pillanatig magánál tartja. Az Egyesült Államok védelmi minisztere úgy viselkedik, mint aki biztos abban, hogy elnöke előbb-utóbb kiadja a tűzparancsot.

Maga az elnök január végén, az unió helyzetéről mondott hagyományos beszédében úgy vélte, hogy a világon ma a „változás, a reménység és a veszedelem forgószele söpör végig”. Tudvalévő, hogy az ilyen orkánok tölcsérének középpontjában feszült csönd honol. A Bush-beszéd stílusa is mutatta, hogy az elnök szerint a hónap első kétharmadát megülő lebegés csöndje csak időleges.

A beszédben határozott utalás van arra, hogy az „idő lassan lejár, és Amerika készen áll arra, hogy szükség esetén egyoldalúan cselekedjék”. Ha ez több célzásnál, és mögötte már valamilyen döntés húzódik meg, akkor a forgószél valóban elsodorja a világ vezető hatalmainak a hónap történetén végigvonuló stratégiai pozíciókeresését.

A Bush-beszéd – és egyben az amerikai vezetés szándéka – szerint az említett utalás üzenete holnap, február 5-én válik világossá. A retorika tengeréből kiemelkedő másik tény ugyanis az, hogy az elnök arra a napra javasolta a Biztonsági Tanács összehívását. A cél: ismertetni az amerikai hírszerzés eddig zártan kezelt bizonyítékait Bagdad tömegpusztító fegyvereiről, és így „véget vetni annak, hogy Irak semmibe veszi a világot”. Magyarán, a február első szerdájára összehívandó BT-ülés lenne az amerikai diplomácia utolsó kísérlete arra, hogy megszerezze az ENSZ támogatását, mielőtt magányosan adná ki a tűzparancsot.

Ezzel a javaslatával a január 28-i Bush-beszéd megváltoztatta a hónap drámaian sűrített végjátékának menetrendjét. A beszéd előtt egy nappal nyújtották be a Biztonsági Tanácsnak az Irakban dolgozó ENSZ-fegyverzetellenőrző bizottság jelentését. Ennek (a kínosan kiegyenlített értékelésen túl) a várakozásoknak megfelelően az volt a tényleges mondanivalója, hogy a megfigyelőknek időre van szükségük ahhoz, hogy sikeres és végleges véleményt hozzanak nyilvánosságra. A Bush-beszéd kezdetéig tartó valamivel több mint 24 óra alatt félreérthetetlenül kiderült, hogy a Biztonsági Tanács három vétójoggal rendelkező tagja (Franciaország, Oroszország, Kína) egyetért ezzel az igénnyel.

A Biztonsági Tanácsnak egy nappal a Bush-beszéd után, 29-én kellett döntenie arról, hogy ad-e időpótlékot az ellenőrző bizottságnak. A végjátékba belenyúló amerikai gesztus hatására azonban viharos változások zajlottak, és 48 óra alatt a világ előtt váratlanul feltárult az álláspontok (és ezzel az egyes országok) megoszlásának vadonatúj „térképe”.

Első menet. A Biztonsági Tanács 29-i ülése még nem módosított Washington magányán. Oroszország, Kína és Franciaország szerdára nem tagadta meg hétfői véleményét, és az amerikai magatartás legélesebb bírálója, Németország lett a Biztonsági Tanács soros elnöke. ĺgy csak négy BT-tag (USA, Nagy-Britannia, Spanyolország és Bulgária) voksolt úgy, hogy – az amerikai nagykövet szavai szerint – „vége a játszmának”. A többi 11 állam kitartott az ellenőrök időajándéka mellett.

Második menet. A frontvonal elmozdul. A londoni Times és egy sor más európai (köztük a Népszabadság) és amerikai lap hasábjain megjelenik az európai nyolcak (Nagy-Britannia, Portugália, Dánia, Olasz-, Spanyol-, Lengyel-, Cseh- és Magyarország) nyilatkozata arról, hogy „transzatlanti egységre” van szükség az iraki diktatúra lefegyverzésének kikényszerítéséhez. (A nyilatkozathoz utóbb Szlovákia is csatlakozott.)

A szövegben egyetlen mondat sincs, amellyel akár eltérő vélemények képviselői ne érthetnének egyet. Mégis (hogy Joszif Visszarionovics kedvelt kifejezését bitoroljuk), „objektíve” erősíti a nyilatkozat az amerikai pozíciókat; elszigeteli a németeket és franciákat, az amerikai vonal legtekintélyesebb európai kritikusait; nem foglalkozik a változatlan orosz és kínai véleménnyel.

Harmadik menet. A nyitány: Blair brit miniszterelnök hét végi utazása Bush elnökhöz. A folytatás: kérdőjelek sora. Az Európai Unió tudja-e kezelni az iraki vita miatt élesedő belső feszültségeit? Hogyan befolyásolja az unió keleti nyitásának további ütemét az, hogy belépés előtt álló fontos partnerek (Varsó, Prága, Budapest) közeledtek az amerikai álláspont felé? Merre mozdul az új helyzetben Moszkva és Peking?

Negyedik menet. Milyen eredményt hoz a Biztonsági Tanács február ötödikei ülésén várható amerikai offenzíva? Hogyan alakulnak az erőviszonyok a végjáték döntő napjaiban az ENSZ beleegyezését továbbra is igénylő tábor és az egyoldalú amerikai akciót is támogatni képes államok között?

ĺgy állunk most, február első napjaiban. De vajon hogyan vezette idáig a világot ez az elképesztő január? És miért, milyen mélyebb áramlatok sodrására?

Bush elnök retorikája már az unió helyzetéről szóló beszéd előtt is jelezte a Fehér Ház fokozódó türelmetlenségét és ingerültségét. Néhány nappal a beszéd előtt az elnök az egész vitát „egy régi, rossz film vetítésének” nevezte és kijelentette, hogy „már nincs türelme tovább nézni”. A türelem poharában az utolsó csepp az volt, amikor január 22-én a De Gaulle és Adenauer között kötött és a történelmi francia–német konfrontáció korszakának véget vető szerződés negyvenedik fordulóján Irak ügyében is döntés született. Az ünnepségek előtti napon Schröder kancellár megismételte, hogy Berlin még akkor sem vesz részt a hadműveletekben, ha azok megkapnák az ENSZ jóváhagyását. Chirac pedig azt mondta: „ugyanúgy ítélem meg az iraki válságot, mint a német kancellár”.

Bush „rossz filmre” utaló megjegyzését az Economist ekkor úgy kommentálta, hogy „a film, úgy látszik, nem annyira arról szól, hogy a rablót beszorítják egy barlangba. Sokkal inkább arról, hogy az üldözők megfordítják lovaikat és hazamennek, a helyszínen hagyva a seriffet”. Ez volt az a pillanat, amikor a türelem már említett pohara kicsordult, és Rumsfeld a „Vén Európa” szellemét vélte látni a francia–német döntésben. (Ez szó szerinti fordítás, a dühös megjegyzés hangulata inkább a „kivénhedt Európa” fordítást tenné jogossá.) Fischer német külügyminiszter erre mindössze annyit válaszolt Rumsfeldnek, hogy „jó lenne, ha lehiggadna”.

Nem érkezett jelentés róla, de arra feltehetően Fischer is felhúzta a szemöldökét, amikor a Pentagon főnöke ugyanezzel a lélegzetvétellel, és először a nemzetközi kapcsolatok történetében a NATO új közép- és kelet-közép-európai tagállamait emlegette „új Európaként”. Úgy, mint amelyek hálájára és így súrlódásmentesebb együttműködésére Washington inkább számíthat.

A Bush által emlegetett forgószél különösen január második felében a tények olyan ellentmondásos és sűrű tömegét vágta a közvélemény arcába, hogy elengedhetetlenné vált kikutatni és elemezni elsősorban az amerikai magatartás mélyebb gyökereit, és az amerikai– európai nézetkülönbségek napi politikánál mélyebben fekvő okait.

Az egyik elemzést – az egyetlent, amely az amerikai és európai megközelítés valamiféle fúziójában látja a megoldást – a legnevesebb amerikai tényfeltáró újságíró, Seymour Hersh dolgozta ki. Szerinte az alaphelyzet az, hogy az amerikai adminisztráció a túlerő szelektív használatával véli megvalósítani a nemzetközi biztonságot. Az európaiak a sokoldalú egyezmények rendszerében, az ellenőrzés megszervezésében és a regionális biztonsági garanciák kiépítésében bíznak. A szerző szerint „mindkét megközelítés téves. Az amerikaiak túlbecsülik a katonai erő hatékonyságát, az európaiak pedig túlbecsülik a meggyőzés hatékonyságát”. Rumsfeld és így a Pentagon számára az a helyzet felel meg, amelyet műszóval „teljes spektrumú dominanciának” neveznek. Ezt Hersh úgy fordítja emberi nyelvre, hogy „masszív amerikai fölényt kell elérni a hadviselés minden típusában, minden potenciális ellenféllel szemben”. Az európai megközelítés hibája az, hogy bízik a szerződésrendszerekben, mert bízik a lehetséges ellenfelek racionális viselkedésében. A megoldás tehát az amerikai és európai megközelítés fúziója lenne. Egy szerződésekre, szabályokra és korlátokra épülő nemzetközi rendszer, amelyet egy hihető erejű fegyveres erő fenyegetése garantál.

Egy másik elmélet, amely a terrorizmus elleni harc eltorzításával vádolja, és ezzel egyik leggyengébb pontján támadja az amerikai politikát, Douglas Hurd volt konzervatív angol külügyminiszter (1989–1995) nevéhez fűződik. A veterán diplomata szerint az a Tel-Avivban és Washingtonban népszerű feltételezés, hogy egy Irak elleni támadás a régió arab államait arra fogja bátorítani, hogy szabaduljanak meg saját diktátoraiktól vagy illegitim kormányaiktól, naiv és tarthatatlan. „Számomra – írja – az ilyen kombinációk nem egyebek, mint lélegzetelállító bizonyítékai annak, hogy az emberi gondolkodás mennyire hajlamos az öncsalásra.”

A valóság az, hogy ha bármilyen, mégoly visszataszító arab rendszert egy túlnyomó részben amerikai– angol expedíció dönt meg, az egész régió megbolydul. ĺgy Huszein megbuktatása „azzal a kockázattal jár, hogy az egész Közép-Kelet a nyugatellenes terrorizmus kimeríthetetlen toborzóhátterévé válik”.

Egyébként ugyanezt a gondolatot az exkülügyminiszternél frappánsabban és vitriolosabban fogalmazza meg John Le Carré, a kémregények hírszerző szolgálatot megjárt brit klasszikusa: „Az, hogy Bush és juntája Amerika haragját Oszama bin Ladenről Szaddám Huszeinre fordította át, a történelem egyik legnagyobb bűvésztrükkje.”

Végül: a legmélyebb és egyben legkényesebb elemzés Michigan állam egyetemi kutatóintézetének és az Európai Unió külügyminiszterének, Solanának a nevéhez fűződik. A kiindulópont lehet a Carnegie alapítvány egyik vezető kutatójának, Robert Kagannak a megjegyzése: „Hamis feltételezés, hogy Európa és Amerika a világ dolgaiban azonos vagy hasonló nézeteket vall. Az amerikaiak a Marsról, az európaiak a Vénuszról érkeztek.” Magyarán: mintha más bolygóról jöttek volna.

A Michigan egyetem kutatása a „világ értékrendszereinek összehasonlítását” kísérelte meg. Abból indul ki, hogy az értékek rendszerét a vallásos-hagyományostól a világi-racionálisig vizsgálja. A hagyományos sáv fő értékei a vallás, a család és a haza. Ez az értékrendszer nem fogadja el az abortuszt, az eutanáziát, a válást és az öngyilkosságot. A világi-racionális sávban az értékek éppen fordítottak: elismerik, amit a tradicionalizmus elutasít. A kutatás megállapítja, hogy a mozgás általános iránya az, hogy az iparosítás a tradicionális társadalmakat világi racionális társadalmakká változtatja.

Amerika pozíciója azonban rendkívül különös. Amerika sokkal hagyományosabb, mint bármelyik nyugat-európai ország (ĺrországot kivéve). És tradicionálisabb Közép- vagy Kelet-Európa országainál is. A vizsgálat természetesen megjegyzi, hogy Amerika rendkívül sokféle. Átlagosan azonban így is meglepően hagyományos társadalom. Ezért például a politikai hovatartozás nem annyira a jövedelem függvénye, mint a templomba járás vagy az abortusz kérdésében elfoglalt magatartásé.

Javier Solana, aki jelenlegi EU-funkciója előtt a NATO főtitkára volt, a Michigan egyetem értékanalízisét a terrorizmus elleni harc és az iraki válság mélyebb elemzésére használta fel. Az amerikaiak – így Solana – egyre inkább vallási összefüggésben szemlélik a dolgokat. Ez a gondolkodás a bázisa annak, hogy az amerikai adminisztrációban erős a vallásos jobboldal, és ez tükröződik a Fehér Ház magatartásában is: a Bush-adminisztráció számára a szeptember 11-i támadás háborús aktus, és a gonosz kifejeződése. Az európaiak, akik feltétel nélkül elítélték a támadásokat, más lencsén keresztül szemlélve mégis úgy vélték, hogy ez kudarcos államok politikai funkciózavarának legszélsőségesebb és legelítélendőbb megjelenése.

Solana végkövetkeztetése az, hogy egy vallásos Amerika „morális önbizalmát” nem érheti el egy többségében világi Európa. Ám „egy haszna van a dolognak: ez a különbség arra kényszerítheti az Európai Uniót, hogy sokkal meghatározóbb szerepet játsszon a világban”.

Azt, hogy ennek milyen akadályai és korlátai vannak, mutatták az utolsó januári napok iraki vitájának az uniót megosztó fordulatai. Amikor De Gaulle tábornok és Adenauer kancellár 1963. január 22-én aláírták a német–francia kibékülést és együttműködést biztosító Élysée-egyezményt, mindkét résztvevőben maradtak tüskék. De Gaulle csak egy héttel korábban vétózta meg Nagy-Britannia felvételét az akkor még „Európai Gazdasági Közösségnek” nevezett szervezetbe, és Adenauer környezetének hallgatnia kellett, amint az öregúr sóhajtozva „veszedelmes embernek” nevezte partnerét. De Gaulle, feltehetően az angol ügy miatt is, meglehetősen szkeptikus volt, és azt mondta a kancellárnak: „A szerződések olyanok, mint a rózsák és a fiatal lányok. Elvirágzanak.” Adenauer, aki rajongott a rózsákért, azzal válaszolt, hogy a rózsa valóban elvirágzik, de a rózsatő nagyon sokáig él. Adenauernek lett igaza. A szerződés rózsatőnek bizonyult, és kiállta az elmúlt negyven esztendő politikai viharait. A fejlődés általános iránya azonban a közelmúltban megváltozott.

A francia–német viszonyt az erősödő bonni gazdasági fölény határozta meg. Majd utóbb az egyesítés, a berlini köztársaság megalakulása a kapcsolaton belül már-már hegemón országgá tette Németországot. Ez a trend tavaly, részben a német gazdaság fokozódó nehézségeinek, részben pedig éppen az iraki válságnak a hatására fordult meg. Immár francia fölény birtokában, de a Párizs–Berlin páros legalább részben magához ragadta a kezdeményezést az Európai Unió alkotmányos jövőjének meghatározásában.

Nem tudni, hogy a francia fölény meddig tart. Azt sem, hogy ezt a példátlanul szoros együttműködést mikor kezdi ki az, amit Douglas Johnson, a londoni egyetem francia tanszékének professzora úgy fejezett ki, hogy „a németeket és a franciákat a népi emlékezet szakadéka választja el egymástól”.

Az erőviszonyok változása, majd az iraki válság ügyében folytatott egyeztetések során Fischer német külügyminiszter megrendítő következtetésre jutott: „Illúzió lenne azt gondolni, hogy Németország és Franciaország egyenlő, hiszen Németország történelmi törésének hatása máig él. Franciaország nukleáris hatalom, a Biztonsági Tanács állandó tagja. Szubjektív lehetőségeink így nem azonosak. Mi németek még mindig vitatkozunk azon, hogy kik vagyunk valójában. Ez képtelenségnek tűnne minden francia szemében.”

Az, hogy ennek a francia–német viszony történetében páratlan nyilatkozatnak a megszületésében egyáltalán szerepe lehetett a nemzetközi életet átitató Irak-vitának, érthetővé teszi a kelet-közép-európai országok új problémáit is. Ezek még közvetlenebbül kapcsolódnak az amerikai magatartáshoz, sőt ezen belül Rumsfeld fellépéséhez és az „új Európáról” szóló szirénhangokhoz. Az egész régió helyzete rendkívül kényes. Számunkra rendkívül káros lenne minden antiamerikanizmus, a primitív és a „kifinomult” fajtája egyaránt. Ugyanakkor sajátos és kényes választás elé állíthat bennünket az, hogy most válunk egy olyan Európai Unió tagjaivá, melynek számos igen jelentős hatalma (és köztük a régió számára legfontosabb partnernek számító Németország) az iraki ügyben szembefordult (nem Amerikával, hanem) a Bush-kormány politikájával. A régió legkényesebb, érett és átgondolt politikát igénylő feladata az, hogy elkerülje a választás, az egyoldalú lojalitás csapdáját Amerika és Európa között. Ennek egyik közvetlen próbatétele az, hogy az immár kilencek nyilatkozata után milyen irányba lépnek (együtt vagy külön?) a régió aláírói: Budapest, Prága, Varsó és Pozsony.