A test nem tud hazudni

Arcunk apró rezdüléseit, szemünk játékát, fintorainkat, csakúgy, mint mozgásunkat, a testtartást, egyszóval a testi jelzéseket nevezzük metakommunikációnak, vagy nonverbális kommunikációnak, azaz testbeszédnek. Ez az ősi jelrendszer nem tudatos, előbb volt, mint a beszéd, sőt megelőzi az emberi létet is. Jóllehet, ma már az információ több mint hetven százalékát nyelvi úton nyerjük, ám a nem nyelvi jelrendszer változatlanul él és hat, voltaképpen a tudatos beszéd alátámasztására, megerősítésére szolgál. A nem nyelvi megnyilvánulások, lévén ösztönösek, hívebben tükrözik az igazságot, mint a szavak.

„Hazudni csak szavakkal tud az ember, de egész testével aligha!” – állítja Desmond Morris angol viselkedéskutató, a nem szóbeli kommunikáció kutatásának egyik úttörője. Tíz éven át tizenöt országban tanulmányozta a nem szóbeli közlést, majd tapasztalatait Az ember gesztusai című művében foglalta össze. Habár a nem szóbeli közlésrendszer ősi, mégis csak a XX. század második felében került a tudomány látókörébe. Napjainkra gyors fejlődésnek indult, és a gyakorlati emberismeret szolgálatában áll: hasznát veszik az üzleti életben, a tömegkommunikációban, a politikában, de a mindennapi társadalmi kapcsolatokban is.

Beleélő képesség és ismeret kell ahhoz, hogy adott helyzetben a nem verbális jelzések segítségével megfejtsük, illetve észrevegyük az arcjáték, a gesztusok és szavak egyezését – vagy éppen a szinkronhibát. Az emberi arckifejezés gazdagsága példátlan az élőlények között. Ugyanis a mimikát elősegíti az arc tizennégy nagyobb izomcsoportja mellett a pupillareflex és az arcszín megváltozása, az elpirulás, az elsápadás is. Éppen ezzel a kifejezőkészséggel csapják be legjobban egymást az emberek, noha az izzadást, a pirulást, az elsápadást nehéz palástolni. A testtartást, a kéz és a láb mozgásait, a járást kevésbé lehet tudatos kontroll alatt tartani, mint az arcunkat. A szóbeli hazugságot eláruló testi megnyilvánulások a tudat alatti folyamatok következményei, ezek indítják meg a reakciókat, így lép fel a szavak és a testbeszéd közötti szinkronhiba.

Ismert, hogy minél fejlettebb valakinek a beszédkészsége, minél gazdagabb a szókincse, annál kevesebb gesztust használ. A mozdulatok visszafogottsága ősidők óta a rangszimbolika részét képezi. Nem oktalanul öltöztették egykor az uralkodókat nehéz, arannyal átszőtt ruhákba, viseltek súlyos nemesfém jelvényeket – a hatalmi szimbólumok terhe alatt alig tudtak megmozdulni, ezáltal méltóságteljesen, mereven viselkedtek, nem is élhettek a metakommunikáció lehetőségével.

A viselkedéskutatók szerint napjainkban a legügyesebb tudatos megtévesztők a sikeres politikusok, színészek, diplomaták, ügyvédek, akik magas szinten képesek uralni gesztusaikat, mimikájukat. Ha kell, mesterien tudják hamisítani a testbeszédet, amit koncentráló képességgel, önuralommal és hosszas gyakorlással érnek el. A pókerarcú diplomata alakja immár közhely.

A szakemberek, a jó megfigyelők számára azonban apróbb-nagyobb jelek árulkodhatnak. Például a tárgyalásnál, szónoklatnál a határozott, igazat mondó ember az egész tenyerét fekteti az asztalra, viszont a bizonytalanság, őszintétlenség jele, amikor csak az ujjak érintkeznek az asztallapjával, miközben dombocskát, kúpot formál a tenyeréből. Ha eközben az illető kemény, támadó szöveggel él, feltételezhetjük, hogy az csupán frázisszinten erős.

Az archoz érintett gesztusoknak jelzésszerepük is van: akik a kezüket a szájuk elé helyezik, „őrzik a szájukat“, nem mondanak igazat vagy a másik szavait vonják kétségbe, esetleg attól félnek, hogy elszólják magukat. Ha a tárgyaló partner a szemét dörzsölgeti, akaratlanul jelzi, hogy nem akar szembenézni velünk; ha viszont a fülét fogdozza, akkor már megelégelte a szövegünket, ő akar szóhoz jutni. Aki a nyakát vakargatja, az bizonytalan; aki az állát simogatja, az döntéshelyzetbe került; aki a homlokát dörzsöli, az tévedett, elfelejtett valamit, kellemetlen szituációba jutott.

A törzs és a kar mozgásai szintén jelzésértékűek: aki a karját a háta mögött kulcsolja össze, az felsőbbrendűséget, uralkodó helyzetet, túlzott önbizalmat sugall. Aki két karját a feje felett összekulcsolva, hátradőlve ül a székben, az domináns szerepben érzi magát. A mell előtt összefont kar többféle jelentésű: egyrészt védekező reakciót tükröz, de kifejezhet rosszallást, számonkérést is, például a főnök-beosztott viszonyban. Agresszív gesztus, amikor valaki mindkét kezét csípőre teszi vagy ujját övbe, nadrágszíjba süllyeszti, ha pedig a lábát is szétveti, azt támadóhelyzetnek érezhetjük. A zsebre dugott kéz az együttműködés elutasításának üzenete – és mindig modortalanságra vall!

A láb kíséri belső szándékunkat; „a láb jelzi azt, ami a fejben jár“. A lábkeresztezés ideges, tartózkodó, védekező pozíció; amint a bokakulcsolás is. Félénk, bátortalan, nőies gesztus a térdnek kézzel való átfogása. A lábfej iránya is információval szolgálhat: például, ha valaki a fejét, felső testét felénk fordítja, de a lábfejét előre, azt jelenti, tovább akar menni, nem érdekli az, amit mondani akarunk

Manapság nálunk valóságos „hazugságfóbia” van a verbális kommunikációt illetően. A viselkedéskutatók szerint való igaz, hogy nincs olyan ember, aki még nem hazudott soha. Mivel az emberi kommunikáció nem csupán szavakkal történik, hanem azt a testbeszéd is alátámasztja, az ilyen állítások a manipulációk eszközei lehetnek, a hatalmi játékok szolgálatába is állíthatók.