A terror egy másik háza

Ám ezúttal többről volt szó: Godoy valójában érzékeltette beleegyezését abba, hogy Nestor Kirchner államfő igényének megfelelően az Emlékezés Múzeumát hozzák létre az ESMA rövidítésű épületegyüttesben, amelyet jó néhányan „Argentína Auschwitzaként” emlegetnek. A tengernagy kimondta: ennek „az ingatlannak az átadása hozzásegíthet a jobb társadalmi egyetértéshez, az igazság és az emberi jogok teljes érvényesüléséhez”.

A másfél éve megválasztott Kirchner elnök – akit rövid időre ugyancsak letartóztattak a diktatúrában – emberjogi szervezetek, köztük a „desaparecidos”, az eltűntek hozzátartozóinak kérésére kezdeményezte az Emlékezés Múzeumát. A választás nem véletlenül esett az ESMA-ra. Néhány túlélő elmondása, illetve nyilvánosságra került dokumentumok szerint is a diktatúra mintegy háromszáz – letartóztatásokra, kínzásokra és kivégzésekre használt – létesítménye közül erre illett rá leginkább a Terror Háza megbélyegzés. Az épületegyüttes négyszintes tiszti kaszinójában rendezték be annak idején a legnagyobb titkos letartóztatási központot. Külön termek voltak az alagsori pincében a vízdézsás, „tengeralattjárós” és az elektrosokkos vallatásokra. Volt egy speciális hálóterem, ahol a letartóztatottakat ágyakra kötözték, fejükre zsákot húztak (s minthogy egymástól csak vékony paravánok választották el őket), jól hallhatták szomszédaik jajgatását, a haláltusákat – pszichológiai kínzásként. Innen is indultak haláljáratok, amikor a megkötözött foglyokat repülőgépekről, vagy motorcsónakokról dobták a tengerbe. A letartóztatottakról kartonokat vezettek, amelyekből az is kiderül, hogy az őrizetbe vett állapotos anyák esetében megvárták a szülést, majd a csecsemőket tengerésztisztek – elsősorban magas rangúak – fogadták örökbe „humanitárius megfontolásból”. Eltérő becslések szerint három-ötezren járták meg az ESMA kínzókamráit a diktatúrának országosan harmincezerre tett halálos áldozatai vagy eltűntjei közül. Eddig a hozzátartozóktól háromszáz konkrét esetben érkezett perindítvány a Buenos Aires-i főügyészhez az ESMA-ban elkövetett gyilkosságok felelőseinek megbüntetésére.

A nyolcvanas évek végén archiválták az ESMA-val kapcsolatos dokumentumok egy részét. Aztán elfogadták a társadalmi megbékélésre hivatkozó Punto Finalt (Pontot teszünk) és Menem elnöksége idején más, „a parancsra tettem” elve alapján hozott amnesztiát. Az argentin emberjogi mozgalmak, az eltűntek hozzátartozóinak szervezetei – köztük a Plaza de Mayó-i anyák nevű csoport – azonban felléptek, nehogy feledésbe merülhessen az egyenruhások terrorja az alkotmányos polgári rendszer viszszatérte után. Számos európai állam, köztük Spanyolország, Franciaország (az ESMA-ba elhurcolt két apácája miatt), és Németország is kérte az argentin katonai diktatúra volt vezetőinek és a gyilkosságokért felelős egyéb tiszteknek a kiadatását, hogy perbe foghassák őket saját állampolgáraik eltűnte miatt. Kirchner elnök először elvi igent mondott a kiadatásokra, s őrizetbe vettek mintegy ötven személyt, köztük volt juntatagokat, illetve aktív tiszteket is. Majd az államfő a törvényhozásban keresztül vitte, hogy vonják vissza a korábbi amnesztiarendeleteket, s így Argentínában állíthassák bíróság elé a terror felelőseit.

Kirchner döntéseit heves viták övezik, beleértve az Emlékezés Múzeumának ötletét is. Az ellenzők (akiknek köre nem korlátozódik az egyenruhások kasztjára) azt hangoztatják, hogy semmi szükség a két évtizeddel ezelőtti sebek feltépésére, a társadalom megosztottságának kiélezésére. Az elnök és sokan mások erre azzal válaszolnak: emlékezni és emlékeztetni kell ahhoz, hogy ne ismétlődhessen meg az emberi jogok ilyen mérvű megsértése. A jól értesült Buenos Aires-i újságok szerint Kirchner elégedetten fogadta a haditengerészet parancsnokának mea culpáját az egyenruhások nevében, mert ezzel megnyílhat az út a kormány és a fegyveres erők párbeszédéhez. Konkrétan kompromisszum körvonalazódhat például a tervezett múzeum helyét illetően. A haditengerészet (s ehhez sajtótámogatást is kap) nem szeretne lemondani az ESMA kerületnyi épületegyütteséről, ahol folyik a tisztképzés, oktatás, s ahol nyolcezer alkalmazottat foglalkoztatnak. A megoldás szerintük az lehetne, hogy az Emlékezés Múzeumának csak az említett tiszti kaszinót adnák át.

A vitának ugyanakkor van egy lényegi, tartalmi vonatkozása is. Szóba kerül Argentínában az Emlékezés Múzeuma kapcsán az is, hogy azonosan kezelendő-e, egyformán elítélendő-e az intézményes terror és a hetvenes évek városi gerilláinak erőszaka. Amikor több mint egy évtizede megszületettek az amnesztiarendelkezések, azokban a társadalmi megbékélés címén részesedtek a fegyvert használó gerillavezetők is. Ha utólag nem jár a megbocsátás a tiszteknek, miért mentenék fel a gyilkosságokért ugyancsak felelős gerillákat? – kérdezik jó néhányan. A légierő főparancsnoka, Carlos Rohde például a napokban úgy nyilatkozott, hogy a hetvenes évek erőszaka idején „rémtetteket és tévedéseket is elkövettek, de mindkét fél részéről”.