A természetes utód pere

Alain Juppé volt francia miniszterelnök és felesége, Isabelle a bordeaux-i városháza előttČTK/APMár csak azért is ezt lehetett gondolni, mert hiszen korábban ő maga többször is arról beszélt, hogy ha a perében illetékes nanterre-i bírónő „elmeszelné” a gaulle-ista párt zavaros pártfinanszírozási ügyében, akkor a politizálás helyett „valami máshoz kezd” majd.

Ez az elmeszelés pénteken megtörtént, éspedig nem is akárhogyan. A hatalmas közérdeklődés mellett megtartott tárgyaláson Catherine Pierce bírónő ritka kemény szavakkal ostorozta a volt kormányfő viselt dolgait és a másfél éves felfüggesztett börtönbüntetést, továbbá – ami Juppé számára nyilván sokkal fájdalmasabb – a választott politikai tisztségek betöltésétől való tízéves eltiltást azzal indokolta, hogy Juppé „visszaélt a szuverén nép bizalmával”. Ilyen szigorú ítéletre láthatóan sem Juppé, sem a jobbközép kormányzati oldal nem számított. A gaulle-ista politikus azon nyomban fellebbezést jelentett be, ami automatikusan hónapokkal kitolja a jogerős bírósági döntés kihirdetését.

Csakhogy korábban nem arról volt szó, hogy Juppé ezt az időt pártelnökként fogja kivárni. Márpedig hétfő reggel pontosan erre lehetett gyanakodni, hiszen Juppé frissen, kipihenten, mintha mi sem történt volna, megjelent a bordeaux-i polgármesteri hivatalban. Igaz, szóvivője útján közölte, hogy 24 órán belül döntésre jut, menjen-e, vagy inkább még maradjon egy kicsit.

Ezek után most sokan arra kötnek fogadásokat, hogy Juppé mégiscsak meggondolta volna magát, és kivárja a jogerős bírósági ítéletet. Egyáltalán nem biztos persze, hogy az illetők jól tippelnek. Mindenesetre, akik így vélekednek, azok elsősorban arra hivatkoznak, hogy minden pártnak megvolt az elmúlt években a maga pártfinanszírozási botránya – nem kell hát a dolognak olyan nagy feneket keríteni.

A pénzügyi botrányok és látványos korrupciós perek valóban nem kerülték el gyakorlatilag egyetlen nagyobb francia párt háza táját sem a legutóbbi négy-öt évben. Ezek a perek többnyire a nem eléggé világos kampányfinanszírozási szabályokkal függtek össze. Hogy az idők mégiscsak változnak, azt éppen a sorozatban kiszabott börtönbüntetések és a közügyektől való eltiltások mutatják. Juppé pechjére, most úgy látszik: a gaulle-istákra került sor.

Más kérdés, hogy ebből a sorból Juppé némiképp kilóg. Eddigi sorstársai ugyanis általában másodrendű figurák voltak. Juppéról azonban mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy apróvadnak számít a politikában. De az ő perének igazi pikantériáját nem is ez adja, hanem az, hogy fő patrónusa már vagy harminc éve Jacques Chirac, a mostani államfő. Azokat a cselekményeket is Chirac árnyékában – sokak gyanúja szerint: Chirac tudtával és beleegyezésével – követette el, amelyekért most fizetnie kell. Hiszen a korrupciós per tárgyát képező időszakban – vagyis a kilencvenes évek első felében – Chirac volt Párizs polgármestere, Juppé pedig a gazdasági ügyekben illetékes helyettese. A közpénzek pártcélokra költése pedig úgy történt, hogy Juppé felvett a városháza fizetési listájára hét olyan embert, aki soha egyetlen napot sem dolgozott a városnak, annál többet a gaulle-sita párt választási irodájának. Díjazásukra több százezer frankot költött akkor a polgármesteri hivatal, s e manőver összes felelőssége most Juppé nyakába zúdult. Az ellenzék szerint egyébként némiképp méltánytalanul, mivel a szocialisták úgy gondolják, hogy a gaulle-ista pártfinanszírozási szisztémát nem Juppé, hanem valójában hivatali főnöke, a párizsi polgármester működtette. Ez persze bizonyíthatatlan, ráadásul Juppé-t mindig is hűségéért értékelte elsősorban Jacques Chirac. A volt kormányfő most is hajlandó egyedül elvinni a balhét, és a per idején mindvégig abban az irányban tette a legnagyobb erőfeszítéseket, hogy minél távolabb tartsa az ügyet az államfőtől (akit az alkotmány értelmében hivatali ideje alatt amúgy sem lehet köztörvényes ügyekben felelősségre vonni).

Chirac láthatóan igen nagyra becsüli talán legközvetlenebb munkatársának mostani magatartását is, és az iránta megnyilvánuló töretlen hűségét. A maga módján, lényegében nyíltan azt üzeni neki, hogy ne mondjon le – legalábbis: most még ne. E véleményét Chirac hétfőn Marseille-ben hozta nyilvánosságra, amikor is munkalátogatásán azt találta nyilatkozni a Juppé-perrel kapcsolatban, hogy a kormánypárt elnöke „kivételes képességű, humánus és becsületes ember, s Franciaországnak szüksége van az ilyen kvalitású férfiakra”.

Chirac ragaszkodása Juppéhez teljesen érthető. Nem is annyira a közös múlt, sokkal inkább a bizonytalanságokkal teli jövő miatt. Először is: Franciaország két hónap múlva regionális választások elé néz, és a jelekből ítélve ez nemigen lesz sétagalopp a jobboldal számára. Ugyanis a szocialisták a legutóbbi parlamenti és elnökválasztáson elszenvedett súlyos vereségük utáni letargiájukból már kezdenek kilábalni, és egy esetleges márciusi siker a válságperiódus végleges lezárását jelentené az ő szempontjukból.

Chirac szemében ennél persze sokkal fontosabb, hogy a Juppé-per alaposan megkeverheti a kártyákat a három év múlva esedékes elnökválasztásokon is. Az államfő két szempontból is kulcsfigurának tekinthette a kormányzópárt elnökét. Ha az elnök úgy döntene, hogy még egy mandátumért harcba száll 2007-ben, akkor Juppé e küzdelemben igen fontos és hűséges szövetségese lehetne. Másrészt, ha az államfő esetleg már nem vállalna egy újabb ötéves elnöki periódust, akkor Chirac „természetes utódja” kétségkívül Juppé lenne. Pontosabban: a nanterre-i ítélethirdetésig ő volt.

De Juppé csatasorban maradása Nicolas Sarkozy kordában tartásához is fontos volna az elnök számára. A hiperaktív belügyminiszter ugyanis egyre kevésbé rejti véka alá elnöki ambícióit. Márpedig Chirac azt már most nyilvánvalóan végleg eldöntötte: személyes, családi és politikai okokból egyaránt soha nem fogja támogatni Sarkozy államfői ambícióit.

Nagy kérdés persze, hogy ha Juppé kidőlne a sorból – amire a dolgok pillanatnyi állása szerint azért minden esély megvan –, akkor hogyan lehet majd útját állni a buldózerként viselkedő belügyminiszternek. A franciák, ahogy Chiracot ismerik, biztosak benne, hogy az elnöknek alighanem már erre a variánsra is megvan a maga elképzelése.

Párizs, 2004. február 2.