A téren, hajnaltól hajnalig

Negyed ötkor kongat a városháza harangja. A taxis ettől, vagy tán a horkolás okozta légszomjtól, felriad. Kedvetlenül bámul maga elé. Utálja az éjszakázást, főleg, hogy tavaly megtámadták. Innen vitt egy férfit Borbálatelepre, a részeg utas fizetés helyett tarkón ütötte. A kollégáknak azt szokta mondani, hogy neki a Széchenyi tér nem hoz szerencsét, itt kevés a fuvar. Mégis szereti a teret.

Kiszáll az autójából, tagjait tornáztatja, és körbepásztáz tekintete. A kétszáz méter hosszú, délről észak felé enyhén emelkedő és kiszélesedő Széchenyi tér északi magaslatát uralja Kászim pasa türkiz kupolás dzsámija, amit a török kiűzése óta katolikus templommá alakítottak. A dzsámi mögött a régészeti múzeum 250 éves épülete. A török időkben ehelyütt álló házba vezették be először a tettyei források vizét, cserépcsövekben. A XIX. század közepén a porta mennydörgéstől rettegő gazdája – Pécsett elsőként – villámhárítót szereltetett a tetőre.

A dzsámitól lefelé haladva, a tér jobb oldalán a Nagy Lajos Gimnázium. A rendszerváltás után az önkormányzat visszaadta gimnáziumot a ciszterci rendnek. Az iskola szomszédja a szecessziós beütésű megyeháza, melynek teteje 1954-ben leégett és újra cseréltetett. Majd az elefántos tömb eklektikus együttese következik. Valaha e tömb telkén állt a Zombory család háza, s e família arról volt híres, hogy egyik szörnyű erejű férfiúja a XIX. század közepén egy osztrák katonát a teste körül forgatva tizenöt fegyverest vert széjjel.

A taxis, miután nyújtózva körbenézett a házakon, fázósan visszakászálódik kocsijába. Fél ötkor furgon érkezik a térre, s ráfordul a Nagy Lajos Gimnázium bejáratára. Tárul a kapu, az autó begurul. Bentről kilép egy asszony, és hozzáfog az iskola előtti járda sepréséhez.

Éledezik valamennyi ház, takarítják az üzleteket, a kávéházak teraszán helyükre igazítják a székeket, a buszokon mind többeknek állóhely jut. A tér két újságosa kinyitja pavilonját, kisteherautó érkezik a friss lapokkal, s papírtemetőbe viszi a tegnapi újságok összespárgázott példányait. Ezerszólamú verébcsiripeléssel telnek meg a tér fái, s galamb burrogástól búgnak a háztetők. Fél hétkor istentisztelet kezdődik a belvárosi templomban. Idős pap misézik, a padokban húszan ülnek, csaknem mind nyugdíjasok. Egy vékony, szakállas fiú az egyetlen fiatal: átszellemült arccal, behunyt szemmel, néha kezére borulva imádkozik. A hátsó sor szélén középkorú asszony ül, a piacról hazafelé tért be a misére, lábánál gyümölccsel és zöldséggel púpos kosár.

- Jöjjön el a Te országod! – mormolják a hívők odabent a Miatyánkot.

– Eljött! Eljött!! – kiáltja egy lány a templom mögött két barátnőjének, és eldicsekszik azzal, hogy előző este hol járt az új fiújával, aki neki „nagyon bejön”, mert olyan, mint a Leonardo Di Caprio.

A tér járdáin középiskolások folyama. Leőveysek, januszosok, nagylajososok, széchenyisek. Ráérősen ballagnak, a leállva trécselő csoportok szigetként késztetik kanyargásra a továbbhaladókat, néha a diákszigetekből egy-ketten odébb sodródnak, aztán másutt „leülepednek”, s ott beszélgetnek tovább. Két srác a dzsámi előtti örökmécsesnél egy reklámújság fölé hajolva elmélkedik.

– Kimegyek Kanadába melózni, és három év alatt félreteszek húsz milkát – tervezget egyikük. – Behozok egy dzsipet, és nyitok egy kocsmát. A dzsipemmel leparkolok a Széchenyi téren, és elélveznek a csajok.

– Minek ahhoz dzsip? – vigyorog a másik. Fekete filctollat kotor elő táskájából, s az örökmécses talpazatára ennyit ír: „Csajok, az enyém 20,5 centi.” A mondat alá odakanyarítja mobilszámát is.

Amíg egy pécsi pár nem járt együtt a Széchenyi téren, addig még tulajdonképpen nem is járnak együtt, vélik a tősgyökeres pécsiek, a tükék. A délelőtt azonban még nem a találkák ideje. Negyed kilenckor a halovány kék októberi égből galambok ereszkednek a dzsámi előtti térségre. Ősz hajú asszony hazulról hozott kenyérmorzsát szór a szivárványos nyakú madaraknak, ezt teszi egy épphogy tipegni tudó kissrác is, aki anyjával sétált ki a térre. A nap átmelegíti a dzsámi előtti placcot burkoló mázsás homokköveket, s kilenckor már valamennyi pad foglalt. Lyukasórán az iskolából kilógó diákok, kutyájukat sétáltató nyugdíjasok, unokájukkal bajmolódó nagyik, unatkozó életművészek sütkéreznek.

Kirándulócsoportok érkeznek. Magyarok, németek, horvátok, finnek, japánok. Elvarázsolja őket a tér teatralitása, kitárulkozása, hangulata. Sűrűn kattogtatják a fotógépeiket, aztán beülnek a tér vagy valamelyik idefutó utca éttermének, kávézójának teraszára.

– Józsi, a dzsámiba be kell mennünk! – nógatja párját egy asszony a városháza oldalával szemközti Royal kávéházban.

– Menjél csak, én megvárlak itt – bátorítja az asszonyt a férfi, miközben a sör habját letörli bajuszáról.

Tizenegykor kitolja triciklijét a térre a „Pereces”. A városháza sarkánál fékezi le járgányát, ott, ahol száz-százötven évvel ezelőtt sült gesztenyét árultak Pécs nyugtalanító szépségű bosnyák lányai.

– Itt a finom óriásperec, tessééék, óóóriásperec, finom óóriásperec – rikkantja a Pereces.

A belvárosban egyedül ő meri harsogva kínálni a portékáját. A harmincnyolc esztendős, egykor melegburkolónak tanuló férfi tizenöt éve árul perecet és pogácsát. A hangja örökké rekedt, az ötpercenként ismételt mondat dallama utánozhatatlanul hamis. Eleinte sokakat bosszantott a Pereces komikus nótája, mára részévé vált a térnek. A hét minden napján tizenkét órát dolgozik. Családja, gyermeke nincs.

A városháza alatti McDonaldsnak támaszkodik egy szétivott arcú férfi. Simlis sapkáját maga elé teszi, s ekként szólítja meg az arra járókat:

– Jó napot kívánok tisztelt uram! Kérem, segítsen rajtam!

Ha kap pénzt, ha nem, így reagál:

– Köszönöm szépen, tisztelt uram.

Déltől harmonikaszó járja be a teret. Az irgalmasok temploma előtt magas, bajszos férfi játszik operettből, tánczenéből és nótákból kevert egyveleget.

Fél egykor rabszállító fékez a bíróság előtt. Megbilincselt fiatalembert hoznak tárgyalásra. A bíróság kapujában elhízott, bőszoknyás asszonyok:

– Aranyos foglár úr, beszélhetek a fiammal? – rimánkodik a legidősebb.

Az asszonyt eltessékelik, mire ő szitkozódva követi a fiát és őreit.

A dzsámi előtti térség közepén álló Szentháromság-oszlop alatt tüsihajú, fülbevalós srác és szőke lány csókolózik. Augusztusban ezen a helyen fel akarta magát gyújtani egy 59 éves asszony, hogy ezzel hívja fel a figyelmet saját kifosztottságára. A rendőrök lebeszélték szándékáról. A csókolózó pár is hallott erről, de ez nem az ő gondjuk: a fiú ujjai végigszánkáznak a lány gerincén.

A téren sokáig köröz egy Porsche, míg parkolót talál. Tucatnyi fiú csodálja a fekete sportkocsit. Épp ezen a helyen, tíz évvel ezelőtt drágább autó is állt, egy sárga Lamborghini. Annak gazdáját négy évre csukták be aranycsempészésért.

Egy nyugdíjas kereskedő, aki nyolc évig tagja volt – kereszténydemokrata színekben – a városi képviselő-testületnek, így kesereg a megyeháza előtt:

– Tönkrement ez a város. Már semmi se olyan, mint rég. Ez a tér se.

– Dehogynem – legyint rá húsz évvel ifjabb ismerőse. – Ezt a teret egyik párt se tudja tönkretenni. Ez örökéletű.

– Lehet – hagyja rá a volt városatya. – Lehet, hogy én mentem tönkre.

A tér keleti oldalán álló újságos pavilon melletti pár négyzetmétert azért hívják köpködőnek, mert régen a Pécsi Dózsa focimeccsei után a szurkolók itt fújták ki magukat, s közben elrágták megmaradt szotyijukat. A köpködő „klubtagságát” mostanra egy tucatnyi, nyugdíjas férfi adja. Negyven-ötven éve ismerik egymást, ha az idő engedi, mindennap eljönnek ide. Szívesen beszélnek a városban hallható pletykákról, a múltról, 56-ról, arról, amikor a mecseki felkelők, a „láthatatlanok” ellen induló szovjet tankok keresztbe álltak a tér végében, mert a pécsiek olajjal kenték fel az utat.

– Csak politikáról nem eshet szó közöttünk – mondja a köpködőn ácsorgó férfiak legkorosabbja. – Ha belekezdünk, egyből összeveszünk. Ez már két éve így van. Megosztott lett a csapat, akárcsak az ország.

Alkonyodik. Megtelnek a tér szórakozóhelyein a teraszok. A város ismert emberei – tudósai, művészei, sportolói, politikusai – sűrűn köszönést bólogatva sétálnak át a téren. Egy konferencia népes csapata indul felfedezni a belvárost. Hatvanéves, playboykinézetű, szivarozó prof huszonéves, hosszúlábú titkárnőjét átölelve ballag a díszkivilágított dzsámi felé. A Szentháromság-oszlop előtti füvön hét fiú sörözik. Még csak 16 évesek, a kocsmákban nem szolgálják ki őket szeszes itallal, ezért húzódtak ide. Dagadó izomzatú, hamvas barnára bronzáriumozott testépítő pár cseveg a Hunyadi-szobor talpazatánál, mindkettőjük vállán hatalmas sporttáska.

Este kilenc után hullámzik, zsong, viháncol a tér. Néha annyi fiatal gyűlik össze a McDonalds és a Royal kávéház között, hogy nem lehet tőlük eljárni. De senki sem boldogtalan emiatt. A Royal főnöke arról meditál, hogy szép dolog fiatalnak lenni, s hogy milyen jó is volt, amikor harminc évvel ezelőtt, gimnazistaként két barátjával csodálták a pécsi filmszemlén megjelenő, gyönyörűséges Tordai Terit. Hogy bizonyítsák, ők sem akárkik, a művésznő Nádornál parkoló kabriójának antennájára rátűztek egy női bugyit.

Tíz óra tájban a tizenévesek többsége hazaindul. Sorra bezárnak a szórakozóhelyek, éjfélkor csitul a zsongás. Már csak a padokon évődő szerelmesek tartanak ki. Fél kettőkor hűvös szél támad, és kiüríti a teret. Overallos, vastag dzsekis, középkorú asszony turkál a szemetesládákban.

Opel fékez a Lóránt-palota sarkán, az Arany Sas Gyógyszertárnál. Az autóból kiugrik egy magas fiú, és becsenget a patikába. Egy csomag tűt kér. Magyarázkodik: cukrosnak kell. Az ügyeletes hölgy nem figyel a mentegetőzésre, hozza a doboz tűt.

– 224 forint plusz száz az ügyeleti felár – mondja álmosan.

A fiú fizet, az Opel eldübörög.

Kettőkor négy-öt templom harangzúgását is idesodorja a szél. Három taxi van a placcon, aztán kettő, végül egy.

A taxis feje lassan hátracsuklik.