A takarítónők ukránul beszélnek Lisszabonban

A Fiatalság Malmának egyik épülete Lisszabon külvárosábanA szerző felvételeA rémüldözők valószínűleg sosem jártak még ebben a külvárosban. Cova da Moura – rossz hírével ellentétben – cseppet sem félelmetes, ám annál nyomasztóbb. Negyedórányi zötyögés a külvárosi vonaton, és egy másik világba érkezem. Pontosabban, egy másik világ határára: az állomás egyik oldalán épülő új toronyházak, a túloldalon meredek, nyomorúságos utcácskák.

– Itt lakni egyfajta átok. Ha az itteni fiatalok megmondják, honnan jöttek, akkor az emberek tisztes távolságot tartanak – meséli Anabela Rodrigues, miközben körbekalauzol a negyedben. A fiatal nőt mindenütt mosolyogva üdvözlik, és ő is ismer mindenkit; itt született, itt nőtt fel. Csupán engem méregetnek kíváncsian a lakók: rajtam kívül valamennyien az egykori portugál gyarmatról, a Zöld-foki-szigetekről származnak.

Anabela egyszer csak odakiált három, tizenhat év körüli fiúnak: – Hát ti miért nem vagytok iskolában?

A dorgálás szemmel láthatóan hat, a fiúk kelletlenül ugyan, de megindulnak az iskola épülete felé. Bár a fehérre festett falakról helyenként már mállik a vakolat, a földszintes ház mégis kirí a csupasz tégla – és betonfalak, omladozó kerítések és poros udvarok reménytelen szegénységéből.

Néhány utcával arrébb óvodások fogócskáznak egy betonteraszon. A fekete kisgyermekekre magas, szőke diáklány vigyáz: egy német önkéntes.

– Különféle EU-támogatásokat pályázunk meg, és az unió segítségével kapcsolódunk be a csereprogramokba is – mondja Anabela Rodrigues, a Moinho da Juventude (Fiatalság Malma) kulturális egyesület alapító tagja. Az egyik, EU-pénzből épült ház helyén régen malom állt, most tantermek és könyvtár – a környéken az egyetlen.

A Fiatalság Malmában oktatnak, korrepetálnak, és segítenek munkát találni. Ahogy az egyik önkéntes fogalmaz, a környék gyermekei egyfajta háromszögben nőnek fel: iskola–malom–család.

És ezzel a világ véget is ér. Az emberek bezárkóznak Cova da Mourába, a legtöbben Lisszabont sem ismerik. Megvan itt mindenük, a vegyesbolttól a fodrászig; egyedül a gyógyszertár hiányzik, ahhoz senkinek sincs megfelelő képesítése.

S ha valaki mégis kikerül innen, időnként azzal védekezik, hogy megmondja, Cova da Mourában született – időnként pedig inkább eltitkolja ezt. Úgy könnyebben talál munkát. Már ha egyáltalán elvégezte az iskolában a kötelező kilenc évet: errefelé a fiatalok fele eddig sem jut el.

– Az Afrikából érkező bevándorlókat könnyű észrevenni, a legtöbbször gettókban élnek. Kelet-európai gettók viszont nincsenek Lisszabonban – magyarázza Alexandre Bonito ortodox pap. Mostanában az ő szolgálataira is nagy szükség van: az elmúlt két-három évben a legtöbb bevándorló Kelet-Európából érkezett Portugáliába. Tavaly például ötezer zöld-foki-szigeteki és négyezer angolai kapott tartózkodási engedélyt – negyvenkétezer ukrán, kilencezer moldáviai és hétezer román mellett.

Hamar kiderül, hogy minden ismerősöm tud ukrán bejárónőről vagy román kertészről; a portugáloknál ez ma már a világ legtermészetesebb dolga. S feltűnik az is, hogy a kelet-európaiak ellen senkinek sincs kifogása, sőt. Nem győzik dicsérni – és egyben sajnálni – a diplomával takarító vagy utat építő betelepülőket.

– A hatóságok nálunk sokkal engedékenyebbek, mint Németországban, vagy Franciaországban. Ráadásul könnyebben befogadják a keleti bevándorlókat, mert szükség van a munkaerőre – mondja a pap, s szavaiból kiderül, miért éri meg Portugáliában szerencsét próbálni. A legális tartózkodáshoz tavaly decemberig elég volt a munkáltatótól beszerezni egy papírt; azóta némileg nehezedett a helyzet, új kérelmeket egyelőre nem fogadnak el.

Immár félmillióra becsülik a Portugáliában dolgozó kelet-európaiak számát, ebből három-négyszázezren ukránok. Sokan mindenüket eladják, hogy kifizessék a sápot azoknak a hálózatoknak, amelyek a vízumot, az utazást és a munkalehetőséget szervezik. S ha ezután hajlandóak nyomorogni, két-három munkát elvállalni, máris többet keresnek, mint odahaza.

– Az EU-ban először Portugália vezette be az adott országra érvényes munkavízumot. Ezzel dolgozhatnak a „fehér rabszolgák”, akik valóban nem véletlenül jönnek ilyen messzire: más nyugat-európai országokban jóval szigorúbb mind a rendőrség, mind az adóhatóság – közli Catarina Carvalho, aki az Expresso című hetilapnál évek óta nyomon követi a keleti migrációt.

Hogy mit szólnak mindehhez a „fekete rabszolgák”? Semmit. A volt gyarmatokról korábban bevándoroltak időközben már megkapták a portugál állampolgárságot, ezért sokan közülük elmehettek dolgozni Németországba, Luxemburgba vagy Franciaországba – magasabb fizetésért. Az így kieső afrikai munkaerőt pótolják a kelet-európaiak: a személyek szabad áramlása helyett legalább a személyek kényszerű áramlása megvalósult. S mint Catarina megjegyzi: ki tudna Portugáliában ellenállni egy szőke és kék szemű ukránnak?

Lisszabon, 2002. április