A Szikla lakói megszoknak vagy megszöknek

Nagy-Britannia és Spanyolország évszázadok óta csatázik a mindössze hat négyzetkilométernyi, ám stratégiai fekvésű Gibraltár (a helyi szlengben: a Szikla) felügyeletéért, és most mintha körvonalazódna a kompromisszum. Csakhogy a széles körű autonómiát élvező Gibraltár harmincezer lakosa hallani sem akar a status quo megváltoztatásáról, azt pedig különösen sérelmezi, hogy London és Madrid a fejük fölött igyekszik rendezni a sorsukat.

Márpedig a két EU-tagállam láthatólag elszánta magát arra, hogy július végéig megoldást talál az uniós és NATO- kapcsolatokban is rendre konfliktust okozó gibraltári problémára. A gibraltári britek és a délspanyol andalúzok évtizedek óta játsszák a „hogyan törjünk minél több borsot egymást orra alá” című népi társasjátékot, és minimum havonta jelentgetik fel egymást Londonban és Madridban. A gibraltáriak például előszeretettel halásznak spanyol felségvizeken, amire válaszul a spanyol hatóságok módszeres alapossággal ellenőrzik az összes ki- és belépőt a Sziklát Spanyolországtól elválasztó szögesdrót túloldalán. Ez Gibraltár egyetlen szárazföldi kijárata, úgyhogy a mindennapi közlekedés felér egy tortúrával. Ha kérdőre vonják őket, a spanyol hatóságok ártatlanul arra hivatkoznak: Nagy-Britannia nem csatlakozott a schengeni szerződéshez, vagyis nem része a határok nélküli Európának, így természetesen Gibraltár sem, tehát ők „kénytelenek” ellenőrizni a határt.

A spanyolok más furfangokra is képesek, hogy megkeserítsék a sziklalakók életét: időről időre elnémulnak a telefonvonalak, és azon már senki sem csodálkozik, hogy a helyi mobiltelefonok Gibraltártól egy kilométerre már tök süketek. Háborús hangulatot idéz a repülőtér is, amelynek egyetlen leszállópályája éppen az autópályát keresztezi, tehát minden egyes le- és felszálláskor le kell állítani az autókat. Igaz, nincs valami nagy légi forgalom: naponta három-négy járat megy, az is kizárólag Nagy-Britanniába, mert a spanyolok nem engedik be őket a légterükbe. És akkor még nem beszéltünk a kínos incidensekről, amelyek komoly feszültséget keltenek a kétoldalú kapcsolatokban: tavaly a sérült Tireless nevű brit atom-tengeralattjáró gibraltári tartózkodása borzolta a kedélyeket Spanyolországban, idén februárban pedig az a csapat brit tengerészgyalogos, akik térképolvasási hiba miatt véletlenül az andalúz tengerpartot ostromolták meg egy békés vasárnap reggelen. London nem győzött bocsánatot kérni, míg fél Spanyolország napokig azon tanakodott, hogy akkor most tényleg megtámadták-e őket? Úgy tűnik, Londonnak abból is elege lett, hogy különféle nemzetközi fórumokon Nagy-Britannia kénytelen a kábítószer-kereskedelemmel, pénzmosással és olykor maffiakapcsolatokkal is vádolt gibraltári adóparadicsom védőügyvédjének szerepét játszani. Vajon érdemes-e a harmincezres Gibraltár miatt kockára tenni a számos kérdésben partnernek számító negyvenmilliós Spanyolország szövetségét? De hogyan lehet úgy kihátrálni a kellemetlen helyzetből, hogy azért meg is maradjon a történelmi koronagyarmat, mert annak feladása nyilvánvaló belpolitikai következményekkel járna?

Többek között ezeket a dilemmákat is szem előtt kell tartaniuk a spanyol és a brit tárgyalódelegációknak, amelyek november óta gőzerővel dolgoznak a megállapodáson. A nagy titoktartás közepette azért annyi kiszivárgott, hogy Gibraltárt közös, brit–spanyol fennhatóságú területté nyilvánítanák. A brit hagyományokat semmilyen veszély nem fenyegetné – hangsúlyozta Straw fáradhatatlanul a gibraltári rádióban –, megmaradna a brit állampolgárság, a jogrendszer, az angol mint hivatalos nyelv, és a mértékegységek (ebből is a legfontosabb, a pint a sör méréséhez). Ráadásul szélesítenék a terület autonómiáját, és a spanyolok végre teljesen megszüntetnék a közlekedési blokádot, lehetne fejleszteni a repülőteret, lennének új telefonvonalak, vagyis minden adott lenne ahhoz, hogy tovább virágozzék a gibraltári gazdaság. – Mindenki jól járna, arról pedig szó sincs, hogy a spanyoloknak átjátszanák a területet, na jó, csupán egy kicsit több szavuk lenne – állította óvatosan Straw. Csakhogy a harmincezer gibraltári egyelőre nem így gondolja: a gyarmat jogállásának megváltoztatásáról népszavazást kell rendezni, és a felmérések szerint az igentábor a szavazatok legfeljebb 20 százalékára számíthat. Ha viszont elutasítják a brit–spanyol közös megállapodást, akkor könnyen két szék között a pad alá eshetnek: London elegánsan kihátrálhat mögülük, megvonhatja tőlük a támogatást az Európai Unióban, felülvizsgálhatja az adóparadicsomi jogszabályokat – érvelnek a támogatók, akik a gibraltári kormány által feltüzelt megállapodás-ellenes hangulatban csak névtelenül mernek nyilatkozni.

De miért változtatnánk a helyzeten, ha nekünk így is jól megy? – tromfolnak a helyi politikusok. Bár az első benyomás kissé szakadt kikötővárost idéz, a gibraltáriak valójában jobban élnek, mint a spanyolok. Az átlagjövedelem egyharmaddal haladja meg a spanyol átlagot, és duplája a szomszédos andalúz tartományénak – írja az El País. A Madriddal szembeni erős ellenérzések mögött azonban nemcsak gazdasági, hanem pszichés okok is rejlenek: egyrészt a gibraltáriak szemében a fejlődés és a karrier csúcsa ma is Nagy-Britannia, míg Spanyolország – annak ellenére, hogy a lakosok egyötödének „odaát” is van lakása vagy nyaralója – fejletlen, szegényes perifériának számít. Másrészt máig ható trauma, hogy 1969-ben (amikor a gibraltáriak saját alkotmányt fogadtak el és ismét hitet tettek Nagy-Britannia mellett) Spanyolország tizenhat évre hermetikusan lezárta a Gibraltárba vezető utat. – Betegek haltak meg a kórházakban, mert nem engedték át az oxigénes palackokat – emlékeznek az idősebb lakosok, akik szerint Spanyolország ezzel hátat fordított Gibraltárnak, és ezt azóta sem tudta jóvátenni. Tény az is, hogy Madrid végül 1985-ben csak azért oldotta fel a blokádot, mert attól tartott: London megvétózza az ibériai ország felvételét az Európai Közösségbe. Az utóbbi évek állandó vegzálása – útlezárás, telefonok elnémítása stb. – sem tett kimondottan jót a kölcsönös bizalom kialakulásának.

Bár senki nem kérdezte őket, azért a gibraltári kormány is előadta, hogy ők mit szeretnének: Peter Caruana miniszterelnök a teljes függetlenség mellett kardoskodik, esetleg a háttérben Londonnal, ami szükség esetén ellátná a Szikla katonai védelmét. Egy ilyen megoldásra azonban kevés az esély: a Gibraltárt Nagy-Britanniának ítélő 1713-as utrechti szerződés értelmében, ha a terület gyarmati státusa megszűnik, akkor automatikusan Spanyolország részévé válik. Madridban már dörzsölik a tenyerüket a politikusok: vagy így, vagy úgy, de az ő befolyásuk mindenképpen növekedni fog Gibraltárban. A helyiek meg vagy megszoknak, vagy megszöknek.