A remetekirályság öröksége

Az elmúlt hónapokban ismét bebizonyosodott, hogy az észak-koreai vezetés az ország politikai-gazdasági súlyánál lényegesen nagyobb mértékben képes a nemzetközi folyamatok befolyásolására. A használaton kívül helyezett jongbjoni atomreaktor újraindítása, az atomsorompó-egyezmény azonnali hatályú felmondása, majd a rakétakísérletek felújításának lehetősége sokkolta a nemzetközi közvéleményt. A döntések mögött egy sajátos taktika húzódik.

Az észak-koreai vezetés a kilencvenes évek eleje óta törekszik arra, hogy közvetlen párbeszédbe kezdhessen az amerikai kormányzattal. 1994 tavaszán a Nemzetközi Atomenergia-ügynökség ellenőreinek többszöri kiutasításával, majd a háborús retorika fokozásával már sikerült kierőszakolniuk a párbeszéd megindulását. A történelmi jelentőségű Korea-közi csúcstalálkozót követően úgy tűnt, hogy az amerikai kormányzat hajlandó a terrorizmust támogató országok listájának módosítására. 2000 októberében még Madeleine Albright amerikai külügyminiszter is ellátogatott az észak-koreai fővárosba. A békülékeny hangulatban az észak-koreai vezetést hideg zuhanyként érte George W. Bush amerikai elnök bejelentése, mely az országot a „gonosz tengelyéhez” sorolta.

Kim Dzsong Il észak-koreai vezető az elmúlt két évben többször találkozott Csiang Cö-min kínai államfővel és Vlagyimir Putyin orosz elnökkel, sőt tavaly szeptemberben még Koidzumi Dzsunicsiro japán miniszterelnök is megfordult az észak-koreai fővárosban. A fenti nagyhatalmak hajlandónak bizonyultak az észak-koreai gazdaság támogatására, az amerikai kormányzat viszont a nemzetközi terrorizmus elleni harc lehetséges célpontjaként jelölte meg az országot. Az észak-koreai vezetésnek nagyon kevés eszköze van az amerikai tárgyalókészség befolyásolására: a jongbjoni atomreaktor látványos újraindítása és a rakétakísérletek folytatása ezek közé tartozik. A sajátos taktika szerint ráadásul minél nagyobb a feszültség – azaz minél magasabb szinten foglalkoznak az üggyel –, annál nagyobb a kedvező megoldás valószínűsége.

A külföldi szakértők szerint az észak-koreai vezetés reakciói sokszor emlékeztetnek a feudális koreai udvar döntéseire. A külfölddel szembeni bizalmatlanság és az elzárkózás egészen a kora újkorig vezethető vissza. A történelmi viharok – kínai hegemón törekvések, japán rablóhadjáratok, mandzsu támadások – következtében a koreai udvar igyekezett arra törekedni, hogy megóvja az országot a külső hatásoktól. A tengerparti övezetekből kitelepítették a lakosságot, és külön őrség gondoskodott az idegen hajók távol tartásáról. A nyugati utazók ekkoriban kezdték az országot remetekirályságnak nevezni. A XIX. század második felében Tevongun régensherceg az önmagát túlélt feudális rendszert az elzárkózás fokozásával próbálta megmenteni. A hazafias lelkesedésre támaszkodva sikerült is viszszaverni a kikötők megnyitására érkező idegen hadihajók első rohamát. 1866-ban az amerikai Sherman cirkáló a Tedong folyón egészen Phenjanig nyomult. A környékbeli királysírokat fosztogató legénységet a phenjani helyőrség megölte, a hajót pedig felgyújtották. (Az észak-koreai agitáció hatalmas győzelemként értékeli a történteket, sőt a hivatalos tankönyvek szerint az akciót személyesen Kim Ir Szen nagyapja vezette.) Az elzárkózás azonban tönkretette az ország gazdaságát: a parasztfelkelések állandósultak, és a nincstelenek – csakúgy, mint napjainkban – tömegesen menekültek a kínai határvidék felé. A válságos állapotok ellenére az udvar hatalmas összegeket fordított nagyszabású építkezésekre és a központi hatalom erejének demonstrálására.

A feudális királysággal vonható párhuzamnak persze két oldala van: ideológiai hovatartozástól függetlenül nagyon sok koreai gondolja úgy, hogy a koreai nemzeti értékeknek – függetlenség, a külfölddel szembeni határozott magatartás, a nemzeti kultúra védelme – Észak-Korea felel meg jobban. 1945 augusztusában a félsziget északi részén a szovjet csapatok és a spontán szerveződő népi bizottságok gyorsan és határozottan intézkedtek a japán kollaboránsok felelősségre vonásáról, majd hozzáláttak a japán tulajdonban lévő gyárak és üzemek államosításához. A félsziget déli részén partra szálló amerikai csapatok viszont első intézkedésükkel visszahelyezték hivatalába a japán főkormányzót. A kollaboránskérdés rendezetlensége a dél-koreai társadalom egyik alapvető ellentmondásává vált. A dél-koreai források nem szívesen említik, hogy a modernizáció atyjaként számon tartott Pak Csong Hi tábornok-elnök is a császári hadsereg tisztje volt.

Az észak-koreai agitáció évtizedeken keresztül büszkén hirdette, hogy az ország független, és nincs alárendelve ideológiai szövetségeseinek. A szovjet csapatokat ugyanis még a negyvenes évek végén kivonták az országból, a megkezdődő szovjet–kínai konfrontáció árnyékában pedig az észak-koreai vezetés szabad kezet kapott a különutas politika alakításához. A dél-koreai kormányzat mozgásterét viszont évtizedeken keresztül az amerikai befolyás határozta meg.